|
Tandori Dezsõ |
Thierry de Duve immár-klasszikusa, a (nekem angolul van meg) Kant after Duchamp (a cunt, és az after németes belehallása miatt egy pláne-aztán-cím!) kimeríthetetlen tárház. Hogy magam nem Kantra vonatkoztatom a dolgokat, oka ennek az elõbbre haladott kor aktualitása (nálam), meg hogy itt mégis képzõ a vízjel. Gyorsan felvázlatozom magamnak:
 (A hérakleitoszi sírkõ) |
|
Netán, ha Duchamp:  (Hérakleitoszi aktok) |
|
Tartalmazza a T.d.D. könyv Joseph Kosuth-nak is azokat a végsõnél alapvetõbb megállapításait, melyek közül (épp mert aztán megint minden cáfolható, ez „végigazsága”!) hadd idézzem: „All art (after Duchamp) is conceptual (in nature) because art only exists conceptually.” Kiemeltem: minden mûvészet konceptmûvészet, mert a mûvészet maga eleve konceptuálisként létezik. Kevésbé facsarható, hogy: „Johns and Reinhardt are probably the last two painters that were legitimate artists as well”, a probably alkalmasintat jelent, hm. De ha már ez az „artist” elõrejött, hadd zárjam T.d.D. dolgát ezzel a kedvenccel: „The young artist of today need longer say »I am a painter«. He is simlpy an artist.” Ez Allan Kaprow volt. Hát ezt adjuk össze. Ilyen alapon költõ = prózaíró = esszéista, eddig jó, de magam drámaíró nem vagyok, hát léteznek határok mégis. A konceptualitás egyszerû, laikusoknak tetszetõs példája a maibb szerializmus. Lásd ábráink. Ha megteremtjük a kontextust, benne konceptuálisan alakíthatók a tárgyak. Például a „lemenõ vízjelek” után, ami vonatkoztatás már, ugye, jöhet: 
|
|
ahol a kõ tövén a vonalkák nem sugarak, hanem a fû. S emlékeztetek fû-félkonceptre, mely így festett: 
|
|
(Babitstól az Esti kérdés füve, mely miért nõ, hogyha majd leszárad, s miért szárad le, hogyha újra nõ, és dettó.) A vonatkoztatási alap (számomra) az egyetlen, ami még a konceptuális mûvészethez is kell. Igazam azonban kizárólagossággal mégsincs, mert kutyánknak hányszor mondtam: Katyunbengó Tumbó, meg Takumbák, Néger Ulumbum s eszembe nem jutott volna ezeket a dolgokat mûveknek tekinteni. Ilyeneknek (nem szeretem ma, Kassák után, az ilyeneket): 
|
|
Itt elzárkózom. S tévedek. Mert olyan mûfordítandóm akadt, ahol bizarr költõnevek kellettek, s például egy ilyen lett Takumbák, õt a föld alatt, ahová a gonosz smejk számûzte (a könyvbéli név), Katyunbengó Tumbó (ráadásul kutyonc!) keresi, és segít neki a Néger Ulumbu. Vagy lónevek is majdnem lehetnek ezek. Mihelyt adódott hát relációrendszer (mûvészeti), a kutya szólítónevei is használhatóvá lettek. Teljesen természetes, hogy Duchamp Duchamp után: afféle lépcsején le- és felmenõ Duchamp, szocreál mód Felmenõnk Duchamp! mert mi még emlékszünk rá, hogy a régi modernista professzor (az áldott emlékû, hallgatható elõadású B.L. 1957-61) is ott alapozta meg a professzorátusát részben, hogy az ötvenes években leírt olyanokat, mint: de nekünk tanítómesterünk nem Babits, hanem a dolgozó magyar nép. Ezért nem szeretem a politikai, szociális kötõdésû konceptet, Beuys esetében sem ez a jó (nekem), Beuys egyébként jó, mert vonatkoztatási rendszere céljellegû (mocskos), múlandó (hálistennek) stb. Duchamp pályafutását közismertnek veszem, az elágazási lehetõségeket futom át, így mondom: lehet „lépcsõn lemenõ” akármi, ha a (nem ismétlem többé) relációrendszer oké. A cikket veszem annak; s akkor: 
|
|
S ha aláírójuk Duchamp, vagyis ha alá-írjuk: Duchamp után, itt az irodalmat is behoztuk, a relációrendszerben létezõként, hogy a nap Duchamp után megy, mint kutya a gazdája után, mit tudom én. Nem szükséges idézni azt a kört, melyet Duchamp Öröknap címmel csináltam 1969-70-ben, s valami olyan szöveg megy körbe, hogy „a fõnévi igenév átalakulása hat személlyé”. A nap (a Nap) jó, ha benn van viszonylatrendszerünkben, meg ha az olvasó (nézõ) törõdik velünk, a dologgal annyira, hogy összehozza az elemeket. (Csak ilyeneknek dolgozunk, ez prekoncepciónk!) Tessék. A sokszor idézett alap-rajz: TD (64): 
|
S ebbõl lett a Mindenki sziget (lehet sakkos változata is, majd ezt más funkcióban mindjárt):
|
|
Emlékeztetünk rá, a sakktábla a maga funkciójában nem igényelt fekete mezõket, mert más volt a feladvány, arra vonatkozott ez, hogy a 65. mezõ „mi” lesz. A vonatkoztatási alap a sakk, ezt a címben jelölni kellett, ám a dolog sanzsán maradt, mert a szokvány feladványhoz képest (a hogy pl. bábu nem volt a „táblán”) más volt a kérdés. Ill. A kérdés volt a megoldás. Az volt a megoldás, hogy ezt kéne kérdezni itt: „mi lesz a 65. mezõ?” Esetleg: „?!” Jó is, rossz is, kockázatos lépés, a sakkban. De ez csak pityke az ügyön, nem bírtam jól eldolgozni. Másutt megírtam azt az álmomat, mely az egyik legszebb evidenciakonceptélményem (magam így érzem, nekem etc.): a számolttal és a számolatlannal foglalkoztam, világos, hogy akár 867656781342nnnnn-ig el lehet számolni, de akkor jön még egy kitevõ, még egy, és olvastam, géppel is mennyi idõ kell egy ekkora-meg-ekkora szám „megnevezéséhez”. A számsort körnek képzeltem el mármost, benne a számolt és számolatlan.  |
|
A számsort megoldottam azzal, hogy körbeér. Írtam másutt, kör azért nem hozható létre, mert egyetlen pont sem hozható létre a Zenon szerint (joggal mondja!) megmaradó hézag okán. Magam odáig mentem, hogy csatlakoztam ahhoz az iskolához, mely szerint épp elindulni nem lehet, mert nincs meg az abszolút kicsiny egység, mely indít! 0,00000000000…és hol az „1”? A kör csak durva faktumként létezik, VAN. Elég érdekes, hogy az egyik felfogás szerint el nem kezdhetõ, a másik szerint (kétszeresen is!) befejezhetetlen számsort kör alakban képzeltem. Mint durva faktumot! (Befejezhetetlen, azért, amit már mondtunk, mert „végtelen”, másrészt az utolsó tizedes sincs meg stb.) A nyilak az egységeket jelölik, az „etc.” azt, hogy akárhány ilyen egység lehet. Finom célzás a (bár zárt) kör arra, hogy se kezdet, se vég. De ha ezt veszem, hogy a kör a számoltságot tartalmazza, nem jó. Rá kell mérni a leszámolatlant. Vegyük úgy, rá van mérve. S a kör, mint alak, azt a konceptet ábrázolja, hogy így, zsebkiadásban, megvan, lehet meg, a teljes, végtelen számsor. Vegyük fel még egyszer a kört, s ábrázoljuk „alatta” (e lapon) a szokvány szám-egyenest: 
S itt jön egyetlen igazi felfedezésem (az életben!), bár lehet, ez is megvolt elõttem, sebaj, gyönyör volt csak utó-rájönni is: ha a kör is, az egyenes is „A” számsor, vagyis eleve-a-számsor, s így ugyanaz a kettõ, akkor ezek a végtelenben (ahová a számsor is tart, szép véletlen) találkoztak, minimum, mert egyet alkottak, egyek voltak. Itt viszont, kivetítve, az egyik egy kör (ah, lehetne tojás is, de az nem szokvány) a másik egyenes. Mindkettõ anzix (an sich, önmagában) is végtelen. A kör elõnyösen az. Mármost ha ez kör, az én köröm itt, meg ez az egyenes a végtelenben találkozott, akkor az ismert tétel megfordítása szerint: ezek itt párhuzamosak!!!! Ez a kör és ez az egyenes, ebben a relációban, párhuzamos. Szép adalék a jól felveendõ viszonylat-egészre. Lehet, hogy a Duchamp-nál kapcsolatos anorexisztencialista (globál-, konkrétum-és ember-anorexia, mely utóbbi nem antikannibalizmus!) kérdéseket dolgozatunk legközelebbi, II. részében taglaljuk, valamin ott térünk ki az általunk hézagosan ismert pár szakirodalmi Duchamp-könyv részleteire is (ha!), elsõsorban a legtüneményesebben „linkre”, az én kedvencemre, a közismert riportkötetecskére, Az Eltûnt Idõ Mérnöke, Pierre Cabanne kérdéseivel. (Duchamp „jó életes” válaszaival.) Olyan vérizgalmas személyiségszociológiai kérdések jönnek elõ így majd, hogy mit nyert Duchamp (na ja, se nem nyert, se nem vesztett) az ember-nem kerüléssel, azzal, hogy az állandó társalgást akkor is el tudva viselni, mit! gyakorolta, mikor állítólag csendjébe vonulva élt? Az emberközelség nem jelenti-e a mûvészetelhagyás érvényesülését, vagyis: hiába nem csinált akkor mûvészetet, ha érintkezett, társalgott, elfogadott idõpontokat (magam nem akarok érintkezni, társalogni, idõpontokat találkozásokra stb. elfogadni, sõt, kimondottan betege vagyok annak is, ha magam kezdeményeztem ilyesmit, s nem azért, hogy „milyen ember az”, „mit mondtam”, „nem érdemes”, nem! Egészen spontán vagyok a betege annak, ha madárkámmal együttlétben még további együttléteket is tolerálok, iniciálok, mondjuk, többet a – szintén fõ-fõ rémség – kézbesítõknél, a bolti személyzetnél, véletlen járókelõknél…már a bejárt környékektõl is kímélni szeretném magam; ld. landart, antilandart). Közbevetés, itt: valakivel ellenõriztettem a kör-vonal dolgot, pardon, kör-egyenest. Azt mondta: villám – gömbvillám. S mely igaz. Az avantgárdnak volt oly korszaka, ahol az ilyet „kajolták”: 
|
|
Közben lent jártam, kiszellõztettem a fejem: rámértem leszámolt gondolataimra és terveimre a nem számolhatót (kinti landartolás, bizarr útvonalak a városban, némi célos-céltalanság stb.) – s feljegyeztem fejben a következõket. Az úgynevezett sakkfeladvány. Azért kell az ábrába a sakk, s Duchamp-utáni-Duchamp ez, gondolom, hogy megadja a dimenziót, vagyis – hogy sakkról van szó. Ez a lépés miatt kell, a lépés fogalma így jön be szervesen. (Nem térek ki itt arra a pop artos megoldásra, amit másutt exponáltam: hogy ugyanis a „mi” lesz a 65. mezõ, s mindenki lépésnek érzékeli ezt…mert ha nem annak érzékelné, mondhatná – s mondtam! –, a 65. mezõ lehet Takumbák, egy hérakleitoszi sírkõ, egy Néger Ulumbu Gõzvasaló, vagy 1974 óta az elsõ dél-afrikai futó gyõzelme New York maratoniján! Bármi. Valamint: nem megoldáskeresésrõl van szó! A megoldás maga a rákérdezés. Ez nem nagy újdonság, tudom. De jellemzõ az is, hogy „sakkomról”, mintegy megragadva a durvulhatás alkalmát, lehagytam minden fekete mezõt, azaz a mezõk feketeségét. Ennyi cselekmény sincs. Ez egy Anti-Ad-Reinhardt pl. (De nem az.) Nincs báb még csak a képzetes láthatáron se. Sakkomon sincs ember, cselekvési lehetõség. Csak a zavartalanság van. A körre rámérhetõ a számoltak mellé a számolatlan(ok bármi mennyisége), konceptuálisan. Mellesleg a kör irányjelölései parányit azért szervesek, mert a kör akármelyik irányba „haladhat” számaival, utóbb rámértjeivel. A sakk 64 mezejére azonban, bármint adódott is ilyen profi matek vélemény, jó esztétikával nem mérhetõ rá a 65. mezõ, nem lehet kombinálni, nem lehet azt se mondani (másutt kitértem rá), hogy e 64-es rendszeren kívüli minden mezõlehetõség, tehát az egész tér e négyzeten kívül, vagy egy új-zélandi-lactus-vonatozás-ó-dízelmozdonnyal, egy tigris lábnyoma Ulumbu City mellett, úgy, hogy egy kilopond erõt gyakorlunk csíkos hátára fehér súllyal, s más-és-más a lábnyomatmezõ. Nem, a 64-nek nincs (szerintem, jól) 65. mezeje. Biztos az avantgárd szerint lenne. Ma már – bocsánat emez elhivatottságnak látszó megítélgetésért, nem vagyok elhivatott! – nincs. A körre tehát jól mérhetõ rá a számok bármennyije, mert a kör számsor. Az én 64 négyzetbõl álló rácsom azonban mégis egy fixált, sakk-szerû 64 mezõs izé, passz. Gyenge megoldás lenne a kör és a vonal esetében (a neptunos marháskodást hagyjuk, bár a maga terében ne vessük el, kész), ha azt mondanám: az egyenes oly véghetetlen nagy kör része, hogy hajlása nem is látszik. Ne! Olyan ez, mint bûnügyi regényekben az ismeretlen méreg; nem szabad élni ily eszközzel. S különben is: ha véghetetlen nagy kört veszek, nem nyerek semmit. A leszámolhatatlan („végtelen”, azaz végtelen) számsor már épp elég „nagy”. A kör jelzett méretû, azért is lehet krumpli itt stb. A kör: egy elv. Hogy a számsor körbeér. Miért ne érne, ugyanakkor egyenes is miért ne lehetne, ha nem kezdõdhet és nem végzõdhet. Világos, hogy a matek profiság itt azzal jön – jogosan –, hogy ha egész számok (van ennek egy neve) 1-tõl (már rázós!) haladnak végtelen nagy szám felé…meg ha rendes törtek (van nevük), 1/2 3/4 stb. Vannak, nincs gond. Van gond. S miért? Ha egyszer 1/2, 2/3, 1/4, 4/5…akkor a nevezõbeli 2, 3, 4, és 5 egész szám, mely rajta van a számsoromon. De ha végtelen a számsor „vége”, épp a végtelenül kis „per-tört” (laikus nevezésem) nem indíthat, mert mi az? mi kerül a nevezõbe? Ha nincs meg a számsor (végtelen) „végérõl” ez a „szám”?? Duchamp után? Inkább: Duchamp in progress! Ezért az igért „II.” Még csak nem is körvonalazódik, igyekszem az „I.”-be minél többet belegyömöszölni. A dolgozat címe eredetileg ez lett volna: ANOREXIA KONCEPT Nem rossz. Csak elkavartam. Sebaj, meglett. Az impresszionizmus után, írtam fel ugyanebben a dossziéban, Duchamp kihagyta a posztimpresszionizmust, eleve a retina (ismerjük) mûvészeteit. Eredendõen hozta a konceptet. Természetesen nem „csak” õ. A kihagyás is a köztesség fogalmát feszegetteti. A sakknál adódott ez; amikor mintegy a Mindenki Sziget (itt naggyal) és a Sakk, feladvány (itt így a címét) kontaminálódik: 
|
|
A szöveg ez lehet: Szecessziós sakkfeladvány. És a „megoldás” ismét kérdés, esetleg lehet fejjel lefelé: („Mi lesz a következõ stílusirány?!”) Természeteseb a Mindenki Sziget „Palackposta” változata is szép. Csak töredékét ide: 
|
|
Vagy „stílusirányzat” (be nem mérem, melyik) ez is: 
|
|
Az ötletbûvészkedés ott jön, amikor ugyanabban a felvett rendszerben „csupán” variálunk már. Feleútján van ennek – térjünk vissza rá! – a nap mint súgó. Akkor a mindenkiszigetes dolgot szándékkal redukáljuk: 
|
|
És az égi nap, ahogy felkél, a súgó, s kiálthatja, elég gyenge vicc, nem szeretem (ha betûre tökéletes lenne, akkor se szeretném: SEGÍTS, ÉG! Vagy rajzolhatunk oda színészt, kicsit a lépcsõn lemenõ nap változata, a Súgó azt súgja: még nem te jössz! És a színész ezt elismétli. Így valahogy képzeljük: 
|
|
Persze, komoly kérdések voltak itt nem is olyan rég a Klee-változatok. A végsõ soron egy szellemlehetõség túlértékelését jelentõ Paul Klee (nem akarok feltett szándékkal, erõnek erejével a régi Klee-abszolutizálók újabb nyomdokaiba lépni, magam is Klee-abszolutizáló voltam, követvén õket a Nagy Mester iránti kétségeikben, de tanúm van rá a 70-es évekbõl, Keszthelyi Rezsõ szerkesztõm, akinek az akkori Mártírok útján mondtam, miért van az, hogy Klee kerüli a negativitás bevallását? Jó, Salinger is mond olyat, hogy gyanakodj, ha szomszédod bevallja, veri a gyerekeit, mert hátha macskádat is õ köti a farkánál esténként a magyalbokorhoz és így tovább) megõrzött egy rendszert. Picasso (durvulunk!) retinális maradt, fogalmiságai nem kidolgozottak. Rothko érzékletessége, Ad Reinhardt érzékletes elméletisége etc. mellett lassan felnõtt a mégis látensen duchamp-i hatás nyomán bátorodó koncept, pre-koncept, poszt-koncept, nem viccelek. S most párhuzamosságok vannak. Amiben Klee visszatér: legyen abszolút tiszta „az ötlet”. De ezt se muszáj. Ezt és ezt: eleve a cselekvés (a mit) és a dolog (ami, mi) minden eddiginél tisztább korrespondenciában VAN. A kör és az egyenes (a szögesdrótok párhuzamossága) elsõsorban, persze, geometriai izé, azért is illik ide úgy, hogy nem pirulunk: ez képzõmûvészeti lap volna ezért. (Amivel viszont nem akarok senkit sértegetni.) Természetes, hogy Gertrude Stein tiszta rózsa-ráeszmélésének változatait nem tudnám eléggé geometrikusan idepászítani, ilyeneket: A Róz-e a Róz, -e, a Róz-e a Róz, -e, a Róz? A rosé a rosé a rosé a rosé a rosé. E rozé e rozé e rozé e rozé e Rózé. (Róz itt egy illetõ, naná.) A rosszé a jó-é, a rossz-é a jóé stb. Egyre tartalmasabb és erõltetettebb. Festészeti dolgokra is áll olykor ez. Túl sok kimondott gondolati tartalmat ne. (Ma se, ez nem változik.) Nem hangzik „köszönet”!  
|
|
De: A súgó – íme: 
|
|
Lehet magyarul is, persze. Itt: Súgóban Semmi Köszönet. Kicsit link dolgok az ilyenek: A fedél alá került sakk 
|
|
(Tetõcserép-reklámnak inkább.) A rózsát se lehet jól a palackposta palackjába dugni. Léha, bár szép ez: Feladvány. Sakktábla az ereszrõl 
|
|
Amit a kör-vonal(egyenes) párhuzamossága mellett még bátran (még bátrabban? így is félve) megmutatnék Duchamp-nak: 
|
|
A sakk és a mindenkiszigetes dolog nekem legjobban tetszõ változata megint azt igazolja: kell egy épp elnyûvetlen viszonyítási rendszer, alap. (Technikailag: lap szélére, lehetõleg, ezt, s az egyik színes!) „A pokol útja mindenkiszigettel van kikövezve!” 
|
|
„A pokol útja mindenkiszigettel van kikövezve! – És mégis hogy süti a nap!” 
|
|
(Bef. – mégis! – köv.) |