|
Tandori Dezsõ |
|
Bocsánat, anorex. Mint „anorexisztencális”. De ezzel igazoltuk múltkori megkockoztatásunkat: képzõbe ne túl sok gondolatot, inkább csak gondolatképzõt. (Ott úgyis szabad a tér.) A gondolatképzõdés („abszolutista konceptum”) szabad tere azonos a matériaelfogyás, elhagyás tendenciájával, az étkezésre vonatkoztatva anorexiának nevezett izével. Magam, mint fentebb az imént, anorexisztencializmusról is beszélek, sõt. Valamint ennek alapvetõ konstituálója a „csak sok kapcsolatot ne!” landartos tértisztázó tendenciája. (Senki ne legyen a köbben, a placcon.) A köbben hozza be: 
(A kazamatai izometria) 
A szüszifoszi kõ! 
Netán, a köb ebbõl jött: Szüszifoszi azonosulás 
A mélyebb szüszifoszi szándék 
X Természetes, hogy senki se vár tõlem Duchamp-mal kapcsolatos alapvetõ felismeréseket, sem a szakirodalom átértékelését, tételeinek sorolását. Régóta foglalkoztatott a végtelen-jel. (Nem lenne tisztességes munka ilyenre felmérni-vélhetni a számsort! Ez, mint a legtöbb mûvészi ügy, végsõ soron ízlés dolga is.) Ellenben: Hérakleitosz 
Sõt, és ez a homokórához vezet át: 
(Szebb ívvel is rajzolható, enyhén szólva. De sebaj.)
A szintezõ és homokóra hozta be a végtelennek ezt az ócska viccét; de nem mellõzhetem: 
Egy elért 8 ezer méteres csúcsNem túl tartalmas a homokóra zárt végtelen-jele is, így:  A megállt idõ szemüvegén át (pl.) Brr. Ne!  A homokóra esszenciái (pl. lehet más cím is) Mindjárt látni fogjuk, a poszt-duchamp-i konceptualizmus (meg egyáltalán a jobb fajta koncept) alaptulajdonsága a szövegvariabilitás!  Milyen címek lehetségesek itt?? Nálam a következõk ugrottak be: Jó, ez egy homokóra. (bal oldali képecske) De nincs eszközünk a tágabban vett idõ múlásához. (S ez lehet így: De nincs mérõeszközünk… Lehet: a bõvebb idõ… Lehet: hullásához stb.) A végsõnek látszó változat pillanatnyilag nálam ez (s újra egy színes kép kell!):   Magyarázat nem kell. Mégis: a tágabb (bõvebb) idõ színes, tágasságos, bõséges. Nem „idõ”. Maga a megszámlálhatatlan létezés-tényezõ. Lásd rámérés a körre, az egyenesre – a leszámoltságra. Az anorexisztencializmushoz, még: ahogy az úgynevezett sakk-rács dolgában elmondtuk, se figura, se cselekmény, tehát semmi ilyen reláció – az tiszta beszéd! –, részletezhetõ: már a Hamlet-kötetben megvoltak alapjai! „Ne legyen több pillanatom, ami elõtte nem volt”, átzuhanni eszméleten, mocsarasodni, elém csak az kerül, amit már elhagyok – ennyi fér landartba. A „ne legyen kivel megbeszélni, ha már volna mit” jellegzetesen képzõmûvészeti termék-hatás volt a koncept eluralkodásáig. (Nem azt mondtam, hogy ma bármi is uralkodna.) Ellenben utána: hatás helyett állag lett. Az, ami VAN. Természetes, hogy a már meglévõre rámérni a megnevezhetetlent: kockázat, lehet, hogy valakinek kellemetlen, teher, irtózik tõle, elveti. Rilke még ezt úgy mondta: lakott szavakban élnek lak…lakályos, lakájos? ily módon. A mindenkiszigetes szemlélet két figurális lehetetlenjét is mellékelem: Az egyik a „Mindenki Sziget karácsonya”,  A másik: ha ismerjük eléggé Ellsworth Kelly „természethû rajzait”: „A Palánta-szigetcsoport”:  Régi elem a hiányjel is. Nem ismétlem ide az elvonuló csillag kicsit kondorbélás, kicsit rilkés stb. rajzát, hogy fa nõ hiányjelekbõl, de elcsúszik a vonuló csillag-kerék mellett, s a „Sic Itur Ad Astra” címet viseli. Most ez így abszolutizálódott akkor:  Avagy a figuralitás csõdje Milyen reményeket kerget az anorexia? (ld. Kafka éhezõmûvészét):  Üzenet (ez jobb!):  Hát nem? Bocs. A színesért. A gyermek Idõ (klee-i még):  
Hérakleitosz: végtelen mennyiségû elázott homokóra   Cím nélkül, persze (ezek úgy a jambus alapján is, ugye, fametszetesen)  Másutt már közöltem ilyesmit: 
A Földmalmok (Don Quijote és Sancho Panza összefog) 
Ilyenkor jön a variációk végtelenje:
Itt a sok szövegnek lett meg az anorexiája. Minden egyik-elem-elhagyás: anorexisztencializmus. (2004 okt/nov.) Utórajz 
Szüszifosz a kõ anorexisztenciája 
Nyugodjanak, és ne. És mégis Utó- szó! („A Komplett Tandori! – Komplett ez?” jeligére) Rettenetes, de el kell hinnem, mert így igaz (Szabó Lõrinc-parafrázis itt ennyi): az anorexisztencializmusnak csak a puszta hasgyakorlataira este visszagondolni is, ahogy a villamoson, magányos peronon, hazafelé jövet, gondolkozni nem akarván, nem tudván, csak reménykedvén, nem várnak megint egy nap bonyodalmai (vártak!), teljesen felesleges embercentrum-dolgok, külön pluszban éhezni nem tudván, pasztillázni nem, csináltam a hasfeszítéseket. Légzõgyakorlatok stb. Fizikai valóm leszobrászása, testleépítés, fellegvári landart. Ezt, meg a d.u. visszagondolást, az egészet, Totyival ezt az életet, a még-mindig-csinálást (fordítás, írás, bár az írás egyre kevésbé kell, Totyinak mondom: „annyira szeretlek”, ez leírhatatlan, kell-e nekem írnom még? ezt gondolom egy este, tõle elbúcsúzva másnapig) miért rontja el, hogyan ronthatja el bármi életszerûen rossz, átlagos, nem-az-én-gondom, melyet mégis az én gondomnak is kell tekintenem, külvilági fejlemények miért rongálják az állagot, melyet alakítok, nem kár érte? nem észveszejtõen kár, nem hülyeség-e az egész „rendtõl”, ami…ami mégis van. Duchamp lazább kereteket engedélyezett magának és „a népségnek” (az embereknek). Ahová magam húztam a fellegvárvonalat (légvár határát), szinte semmi külsõ hatást nem engedélyezne, csak a belsõ fejleményt. Ez már-már a „kitenni a császárt a napra”, de épp ezért nem valami Irdatlan Önösség, hanem maga A Mûvészeti Szándék! 
(Sajnos a számsor-tökéletlenséggel össze-nem-érõ végtelen.) „Az embereknél” a végtelen idegenség telje. S Totyi halálos önveszélyei! (De nem mindenkinél ez az idegenség, se. S Totyi is: él.) De… Valamiért tényleg haragszom. Ez az, ami az egészben tényleg nem mûvészeties. Eltér Duchamp-tól, aki talán semmiért sem haragudott. A Lépcsõn lemenõ patt volt. Bár ez olcsó vicc, mint utaltam rá. (Volt Duchamp-nál ilyen Szpéró, Totyi?!) Duchamp is landart-járás nekem, fõleg. Ez az igazi gyarlóság, a mûvészet gyarlósága, vele-járó csorbája, amit hiába próbáltam olyan badar (bár igaz! minden szaváig igaz!) pótanyaggal kitölteni, mint ez az „És mégis…” volt a „végtelen”-ig. A mûvészet egymásra-rétegzõdõ konceptualitása, íme. Konvenciótlan konceptualitásunk – magunkról? Mármost Duchamp nagymesterrel „párhuzamosan” volt egy bizonyos úr, aki azt a a bizonyos dolgot írta arról a bizonyos „arról hallgatni kell”-rõl. Ahogy Duchamp után „körözünk”, ez mindig az érdemlegességek érintõje. Még csak nem is sajnos. Anorexistenc – közömbös. S a 67. mezõ? Hah-ha. ÉS ELÉG LEGYEN MÁRA! DE MEG HOLNAPRA IS. Nagyon úgy nézem: az elmondhatatlanság és az akkor-errõl-ne-is KÖZTESE a konceptuális. Mivel azonban minden mûvészet konceptuális… …Másnap lett, megrajzoltam a rajzolatokat, jobban kibírom, ami elmondhatatlan volt, és akkor szinte beszélek is róla, és az egész mûvészettel, már amikor nincs a Szent Nagy Gõz, ez megy… és a duma. |
