|
Tillmann J.A. |
|
Nem egyszerûen arról van szó, hogy a magyar fotográfia alapító atyáinak szemléletét a magyar népnyomor brutalitása és az elsõ világháború rettenete alapozta meg, hanem arról, hogy metafizikai megrendültségüket milyen roppant erõvel és milyen nagy találékonysággal fordították életörömbe, csüggedtségüket és melankóliájukat pedig miként váltották szociálkritikus életerõvé.
Készségeik a jövõre nézve is felvilágosítással szolgálnak arról, hogy mire nem maradhat érzéketlen a fotográfia. Hol élsz, erre a kérdésre azóta minden magyar fotográfus-nemzedéknek felindultság nélkül kell válaszolnia. Bele kell nézned a legnagyobb sötétségbe. Nem elég a világostól a sötétet megkülönböztetned, a feketét meg kell tudnod különböztetni a feketétõl. Ha van Isten, akkor a legkisebb mennyiségû fényben és a legminimálisabbra vett kompozíciós elvben talán megtalálod.
|
| Nádas Péter: Hágai szövegek |
|
Metafizikai megrendültség Az elsõ világháború kiváltotta metafizikai megrendülést nem tudjuk átérezni. Nemcsak azért, mert távol van tõlünk, és érthetetlen, hanem azért, mert nem tudunk már úgy megrendülni, lévén, hogy azóta volt egy Második, sõt egy hidegnek nevezett Harmadik is, amelynek a rengéshullámai még ma is hatnak, mi több, az évtizedes mélyhûtöttség miatt a Második nyomán támadt megrendülés utórezgései is állandóan érzenek. (Már ahol, persze.) Metafizikai megrendülés – egyáltalán mi is ez? Ennek a kérdésnek a megválaszolására nem vállalkozom, inkább Hans Jonast hívom segítségül, aki ennek feltárásában, az Auschwitz utáni istenfogalom kutatása során a legtovább jutott: „Itt reszketünk a nihilizmus põreségében, amelyben egy majdnem abszolút hatalom párosul egy majdnem teljes ürességgel, a legnagyobb képesség a mivégre-valóságról való legcsekélyebb tudással." Talán a metafizikai megrendülés helyett idõszerûbb azt mondani: idõrengés. Dukay Barnabás zeneszerzõ fogalmaz így az azonos címû, nemrég megjelent könyvben. Ez a kötet tíz zeneértõ beszélgetését tartalmazza, és benne – lévén a zenében mindig minden dolgok elõbb és erõteljesebben érzenek – a mai magyar kultúrában egyedülálló nyíltsággal rajzolódnak ki a rengések nyomán keletkezett törésvonalak. Milyen erõvel fordították át életörömbe Rengések, repedések, törések közepette élünk. Megszokott, hétköznapi eseményháttér, ritkán megrendítõ. Bár hosszas hatása nem éppen élénkítõ. Inkább kedvet szegõ, merengõvé és tétlenné tevõ. Ezért is érdemes tekintetbe venni az alapító atyák esetét, akik melankóliájukat szociálkritikus életerõvé váltották át. Az átfordítás, átváltás munka. Nem mindegy persze, milyen dologban munkálkodunk; mit, mivel és mivé fordítunk át. A zene mûvelõi e tekintetben is támpontul szolgálnak: A keleti és a nyugati belátásokat egyaránt tekintetbe vevõ Cage szerint „ha az értelem fegyelmezett (a test is), akkor a szív rettegése hamar szeretetbe fordul (Eckhart).” A zene ilyetén mûvelésének hatása elég régtõl fogva ismert. Püthagorászról jegyezte fel életrajzírója, Iamblichos, hogy tanítványai számára összeállított olyan dallamokat, amelyek „révén könnyûszerrel ellenkezõre fordította és vezette át a lélek szenvedélyeit (…) a szomorúságokat, haragokat, részvétet, oktalan vetélkedéseket, félelmeket ...” Mindez persze nem független attól, hogy mire nem maradhat érzéketlen az, akinek füle van a hallásra, szeme a látásra. Például egy regényben, Paul Auster Holdpalotájában a fõhõsnek egy ideig az a feladata, hogy egy rokkant világtalant sétákra vigyen, és elmondja, leírja számára a világot. Ideálisabb helyzet az írásmûvészet gyakorlására aligha kínálkozik. Szemként szolgálni valaki számára, aki híján van a látásnak. A helyzet persze a képzõmûvészet esetében némileg más. De az írásmûvészet sem elsõsorban vakok számára tárja föl a világ tényeit és képeit, hanem azok számára, akik látnak. Magunkfajta, szemmel látók számára mégis a még- vagy a meg-nem-látottakat teszi szemlélhetõvé. Egyáltalán észrevehetõvé. Kiterjeszti az érkelhetõség tartományát a személyes beidegzõdések és a szociális tompaság határain túlra. Szociális vetületben e helyen Marshall McLuhan kell szót kapjon, mert megállapítása fél évszázad múltán is érvényes: „Olyan korban élünk, amelyben magasan kvalifikált individuumok ezrei elõször vesznek részt hivatásszerûen a közgondolkodás alakításában, hogy manipulálják, kizsákmányolják és ellenõrizzék azt.” A képmédiumok tartalomtermelõi és a fogyasztóik közti viszony nem éppen dialogikus. De ennek nem csak a nézõk számára vannak hátulütõi. Van egy olyan alapvetõ különbség, amelyet nem szokás tekintetbe venni, jóllehet az eltérés nem csekély kognitív és morális következménnyel jár. A médiumok konstruált világa a content-készítõk életvilágával, a munkájuk világával esik egybe, lévén (munka)idejüket töltik benne, ez pedig a napok nagy részét kitölti. A mezei fogyasztók életvilágukat azonban máshol múlatják, jóllehet ún. szabad idejükben a tömegmédiumokra függesztett szemmel élnek. A kettõt – az elõzõekkel ellentétben – azonban nem tévesztik össze, már csak azért sem, mert életviláguk tényei többnyire elég kemények és élesek. Nem élik a média mázvilágát (bár szeretnék), hanem csak nézik. Hogy mire nem maradhat érzéketlen egy mai mûvész, ezt talán a legszemléletesebben egy másik populáris mûfaj, egy mai sci-fi regény példázza: Ian M. Banks – aki Ian Banks néven „rendes” angol regényíró – a Játékmester címû könyvében nem csak az elbeszélés magas mûvészetét mûveli és a mûfaj toposzait felülmúló képzeletrõl tesz tanúságot, hanem a társadalmi szövedék kritikus szemlélõjének is bizonyul. Van szeme arra, hogy meglássa, mi történik a széleken, és mi megy végbe a mélyben. A szegénység tényei, a lepusztultság színterei nem pusztán posztmodern színezékként jelennek meg, mint oly sok esetben, hanem kérdõ és kétségbe vonó jelekként. Amint a könyv sodró elbeszélésének mélyáramában is egy fölötte súlyos kérdés vetül fel visszatérõen: a demokratikus és diktatórikus alternatíva közti választás, a rendszerek és „hozadékaik” összevetése – a bennük kialakult mentális minõségekig menõen. Ezek a kérdések sem a közbeszédnek, de még az értelmiségi diskurzusoknak sem képezik részét. Belenézni a legnagyobb sötétségbe A fényképezés nyelvezete – magától értetõdõen – tele van fény-szavakkal, fény-metaforákkal. A fény, a világosság, és ellentéte a sötét, a gondolkodás alapszó- és alapkép-készletének pedig réges rég része. Legalább azóta, hogy a világosság el lett választva a sötétségtõl. A megismerés, a megkülönböztetés e metaforika nélkül nem mûködik. Nemcsak a felvilágosodás (azaz: „felfénylés”, Lumiere, Enlightenment) mutatja ezt, hanem, a magyarban a világ, a mindenségre használatos másik szó is. Amikor a fotófilozófus fényrõl és sötétségrõl beszél, szavai mindkét értelmezési tartományban szólnak. Azért kell belenézni a legnagyobb sötétségbe, hogy a feketét a feketétõl meg lehessen különböztetni. A fekete és a feketébb közti különbség meglátásához a legkisebb fény már elegendõ. De ahhoz, hogy a szem ezt észlelni tudja, bele kell nézni a legsötétebb sötétségbe. Belenézni a megismerés elmélyítése érdekében nem kevésbé kell, mint a mesterségbeli tudás finomabb minõségeinek elsajátítására törekvõ igénybõl. Méghozzá a kilátásokat a belátásokkal váltogatva. Vagyis belenézni abba a legnagyobb sötétségbe, ami belül tátong. Aztán belenézni abba, amely kívül kész elnyelni; amit a görögök ezért is neveztek tátongónak, káosznak. A torkára lépni Az elõbbire Nádas életmûve, kivált az Emlékiratok könyvének már-már szisztematikus katalógusa a példa. Utóbbiról pedig ezt mondja: „Bizonyos korszakokban a modern embernek mintegy saját elvei és eszméi ellenében is tudnia kell gondolkodni. Egy demokratikus társadalomban a szabadságot, a szólás szabadságát, az emberi alapjogokat biztosítani kell. Ha ez káoszhoz vezet, akkor óhatatlanul az elitizmus mentõ ötlete merül föl az értelmiségiben. Minthogy nem csak bennem merül föl, hanem sok más emberben, mindig megpróbálok a saját elitista elképzeléseimnek a torkára lépni. Tudom, hogy a különbözõ elitizmusok hová vezethetnek: diktatúrához, rémuralomba. Ha sok embernek nincsen orientációja, ha milliós nagyságrendû embertömegek nem tudják magukat mihez tartani, akkor eluralkodik a csürhe. Ha pedig a csürhe uralkodik – errõl nem szoktunk beszélni, nem illik beszélni, egy demokrata így nem beszél, mert sem értelmi képességeik, sem származásuk szerint, sem sehogy nem osztályozza embertársait –, akkor a szándékok keresztezik egymást, akkor nem tudnak beszélgetni egymással az emberek, akkor finoman szólva anarchikussá válik az élet.” A világot fehérre és feketére, jóra és rosszra, avagy moszlimokra, cigányokra, magyarokra meg másokra hasítani és a hasadás világában berendezkedni csábító lehetõség. Így volt ez már kétezer évvel ezelõtt is, amikor a gnózis egész kozmogóniát vizionált a hasadásba. Ma újra ez az egyik legpopulárisabb világmagyarázat. És nem hermetikus körökben terjed, hanem populista „próféták”, teleevangelizátorok, posványpolitikusok és médiamáznokok hirdetik. Elitista elképzeléseink mellett a leginkább ilyenirányú késztetéseinknek kell a torkára lépnünk. Ha van Isten Minden mûvészet redukál. Avagy, ahogy régebben mondták: absztrahál. Már a sziklarajz és a barlangfestmény is elvonatkoztat a világ végtelen gazdagságától. Tárgyainak, lényeinek, dimenzióinak és fényeinek sokaságától. Akárcsak a sziklafal vagy homokföveny kézzelfoghatóságától. A fotó is redukál; analóg esetben két dimenzióra, digitális változatban nulldimenzióra (Flusser). Az a kevés, amire a komplexitás redukciója révén a mûvészet jut, mégsem kevesebb a teljesnél, hanem bizonyos tekintetben több: általa a világ alapvetõ vonásai válnak kivehetõbbé. Ezt mutatják a gyermekrajzok, és ez mutatkozik meg minden valamire való mûvészetben: néhány elnagyolt vonás, színfolt vagy alakzat rendezettsége képes a világ rendjét felvázolni. Ha van Isten, (…) talán megtalálod. Ha és talán. Az elsõ lehetõség feltevése a miénk, eldöntése már nem. A második esetében már szinte minden rajtunk múlik. |