|
Cserba Júlia |
|
Nem ritka eset a képzõmûvészet történetében, hogy festõk, szobrászok gyermekei szüleik nyomdokaiba lépnek. Bizonyos értelemben ez történt Yves Klein esetében is, aki annak ellenére, hogy semmilyen formában nem kívánt szülei követõje lenni, sõt költõnek készült, a huszadik század hatvanas éveiben mégis furcsa módon elõször a német, majd a francia és az európai képzõmûvészet egyik meghatározó alakjává vált. Az édesanya, Marie Raymond és fia, Yves Klein mûveibõl összeállított angers-i kiállítás, miközben alkalmat ad egy elfeledett festõnõ munkáinak megismerésére, segít megérteni Yves Klein rendhagyó mûvészetét is. A rendezõk koncepciója az volt, hogy a kiállítás Marie Raymond teljes életmûvébõl adjon válogatást, ugyanakkor szembesítse egymással a két mûvész azonos idõszakra esõ tevékenységét, sõt a háttér pontosabb megismeréséhez az apa, Fred Klein néhány képét is bemutatják. A jómódú dél-franciaországi családban született Marie Raymond 1926-ban ment feleségül Fred Klein festõhöz, egy jávai asszony és egy holland telepes fiához, aki a húszas évek elején érkezett Provence-ba, hogy Van Gogh nyomán felfedezze a vidék szépségeit. (Fred Klein nem ismerte apját, aki születése elõtt halt meg egy Jáván szerzett betegségben, mint ahogy Yves Klein fia is apja halála után két hónappal született.) A fiatal házaspár Párizsba költözött, és miközben mindketten figuratív képeket festettek, gyakran látogatták a velük egy házban lakó Mondrian mûtermét, és fõleg az absztrakt festõk társaságát keresték. Marie Raymond a Grande-Chaumiëre Akadémián tanult, majd fia születése után, 1928-ban visszatért Nizzába, és ott folytatta tanulmányait. 1930-ban újra Párizsban, a Montparnasse-negyedben találjuk a családot. Szomszédjuk ezúttal Auguste Herbin, akirõl még a késõbbiekben szó esik. Marie Raymond pályája szempontjából fontos elemnek tekinthetõ az is, hogy 1936-1937-ben Montrouge-ban közös mûteremházban lakott Etienne Beothyvel és Jean Dewasne-nal. 1939-ben a család visszaköltözött Cagnes-sur-Mer-be, ahol sok idõt töltöttek a háború elõl Dél-Franciaországban meghúzódó mûvészek, köztük Hans Arp, Alberto Magnelli, Henri Goetz, Christine Boomester, Sonia és Robert Delaunay társaságában, és különösen közeli barátságba kerültek Nicolas de Staëllel. És miközben a Klein-házaspár mindkét tagját ugyanazok a hatások érték Párizsban és Cagnes-ban, a háború után egyikük, Fred Klein a tizenkilencedik század végének posztimpresszionista stílusában folytatta munkáját, míg másikuk, Marie Raymond 1945-ben már a Réalités Nouvelles kiállításán szerepelt absztrakt képeivel.
| ||
És mit tudhatunk meg Yves Klein életének errõl az idõszakáról? Az édesanya visszaemlékezése szerint tizenegy évesen már verset írt, és kifogyhatatlan ötletei rendkívül kedveltté tették barátai körében, ezért mindig õ volt gyerekhad vezére. Színházi elõadást szervezett, a saját maguk írta jelenetekhez díszleteket, jelmezeket készítettek, linómetszet-meghívókat osztogattak a fõtéren, és padokat fabrikáltak a nézõk számára. (Tegyük hozzá, hogy a közönség soraiban olyanok ültek, mint a Renoir-család, a német fotós, Wilhelm Maywald, a népszerû színésznõ, Valentine Tessier és Silvia Montfort.) Késõbb sokan Yves Klein szemére vetették, hogy tanulatlan (még érettségije sem volt), és nem végzett semmilyen mûvészeti iskolát. De van-e annál jobb iskola, mint olyan szellemi környezetben felnõni, ahol a baráti beszélgetések európai és keleti filozófiákról, aktuális mûvészeti és irodalmi kérdésekrõl folynak? Yves Klein tehát, aki nemcsak szüleit láthatta festeni, de a nizzai tengerparton gyakran figyelte munka közben Nicolas de Staëlt is, sokrétû ismeretanyagot halmozott fel ifjúsága éveiben. Ehhez járult még valami, ami mûvészetének „féktelenségére” ad magyarázatot, és ez a végtelen szabadság. Az édesapa egyáltalán nem folyt bele a gyereknevelésbe. Mintha munkahelyre járna, állandó ritmusban dolgozott: reggel pontos idõben kezdõdõ festés, délben ebéd, öt órakor egy pohár wiskhy. Szerette a nyugodt, kényelmes életet, kerülte az összeütközéseket, a problémákat; kilencvenkét éves koráig élt. Az édesanya pedig rajongásig szeretett fiának mindent megengedett, semmilyen lehetetlen kívánságát nem utasította vissza, „ha Yves azt mondta volna, hogy fel akarok menni a Holdba, alátolta volna széket.”[1]
| ||
De térjünk vissza a kiállítóterembe, ahol elõször Marie Raymond-nak azokkal a negyvenes évek második felében festett, poétikus képeivel, a Ritmusokkal, a Piros alappal, a Távoli kék szemmel találkozunk, amelyekkel elsõ sikereit aratta. Velük szemben láthatjuk Yves Kleinnek ugyanabban az idõben készült guache-ait, akvarelljeit, amelyeket, mint a Ló vagy a Kígyós kendõ esetében, az apa figuratív képeibõl táplálkozó formarend és az anya palettájának színvilága jellemez. Marie Raymond 1946-ban megnyitotta gyorsan népszerûvé váló szalonját, ahol 1954-ig hétfõnként gyûjtõk, galériatulajdonosok, kritikusok, különbözõ tendenciát képviselõ mûvészek, és a fiatalok, Jean Tinguely, Raymond Hains, Jacques Villeglé, Arman, César és Soulages jöttek össze. Ugyancsak 1946-ban, az Absztrakt festészet címû kiállítással megnyílt Denise René galériája, amelynek Jean Deyrolle, Jean Dewasne, Hans Hartung és Gérard Schneider mellett Marie Raymond volt az egyetlen nõi résztvevõje. A korabeli kritikusok Marie Raymond-t Nicolas de Staëllel és Hans Hartunggal emlegették együtt, míg Pierre Restany az „absztrakt Berthe Morisot”-jának nevezte õt. A festõnõ generációjának valóságos sztárja lett. 1949-ben (Chapovallal együtt) elnyerte az absztrakt mûvészek legrangosabb elismerését, a Kandinszkij-díjat, szerepelt a São-Paolo-i Biennálén és Denise René nevezetes Klar Form-kiállításán, meghívást kapott Japánba, majd sikerei csúcsán, 1957-ben az amszterdami Stedelijk Múzeum gyûjteményes kiállítást rendezett festményeibõl.
| ||
Miközben Marie Raymond 1946-ban elindul a dicsõség útján, Yves Klein megbukik az érettségin. Párizsból visszamegy Nizzába. Még nem tudja, mihez kezdjen, beiratkozik a helyi dzsudo-iskolába. Itt ismerkedik meg Armannal és a költõ Claude Pascallal. Arman festõnek készül, Claude Pascal költõnek, Yves Klein pedig egy harmadik utat talál magának. Az elválaszthatatlan barátok felosztják egymás közt a világot. Yves Klein az eget választja, amit egy jelképes mozdulattal szignál is. „Azóta gyûlölöm a madarakat, mert lyukakat akarnak fúrni a legnagyobb és legszebb alkotásomon!”[2] De továbbra is rajzol, és Claude Pascal ösztönzésére sokat ír is. A kiállításon szereplõ Monochrome D7, ami valójában nem egy, hanem több szín kompozíciója és a kétoldalas Monochrome D8 azt mutatják, hogy Yves Klein már 1950-ben kísérletezett a színekkel. Az említett narancs, piros, zöld és sárga választásában az édesanya befolyását fedezhetjük fel, aki ezeket a színeket nemcsak festményein, de öltözékében is szívesen alkalmazta. (Sapkája mindig rikító színû volt, amihez sohasem illettek a kabát, a szoknya és a blúz ugyancsak élénk tónusai.) Yves Klein eleinte pasztellel dolgozott, de szerette volna olajjal is elérni ugyanazt a színhatást. Vegyészek közremûködésével olyan rögzítõanyagot akart kikísérletezni, ami nem tompítja le a pigment lángoló színeit. Így talált arra az akril lakkra, amivel az ismert kéket, az IKB-t (International Klein Bleu) sikerült elõállítania. 1955-ben azonban, amint azt a Monochrome jaune sans titre is tanúsítja, még nem ezzel a színnel dolgozott. A narancssárga képet a Réalités Nouvelles kiállításán szerette volna bemutatni, de nem fogadták el. Auguste Herbin, a Szalon akkori igazgatója kellemetlenül érezte magát, hogy egy régi barát fiának a munkáját vissza kell utasítania, ezért telefonált Marie Raymond-nak: „Ha Yves elfogadja, hogy legalább egy kis vonalat vagy pontot, vagy egyszerûen egy más színû foltot hozzátesz a képhez, akkor ki tudjuk akasztani, de egyetlen szín… nem, nem, így lehetetlen.”[3] Yves természetesen nem fogadta el, helyette egy magánklubban kiállítást rendezett különbözõ színû monokróm képeibõl. Akárcsak egy évtizeddel korábban édesanyja, úgy Yves Klein is meglepõen gyorsan került a figyelem központjába. 1957-ben a milánói Apollinaire Galériában tizenegy egyforma méretû kék képet állított ki, valamennyit más-más áron kínálva. Ezt követõen a németországi Gelsenkirchenbe nemcsak kiállítási meghívást, de állami megrendelést is kapott az újonnan épült helyi színház elõcsarnokának dekorációjára. Ennek a makettje az 1957-ben készült La vague — IKB 160. A kék képek úgy készültek, hogy többnyire gézt feszített fára, és a festéket arra vitte fel. A különbözõ méretû hengerek alkalmazása azonos színû, de más-más felületet eredményezett. Gyorsan kellett dolgoznia, mert a festék hamar száradt. Észrevette, hogy a tisztításra használt, kékre színezõdött szivacs száradás után kõkemény lesz. Ebbõl jött a kiállításon is látható szivacs-szobor ötlete. 1958-ban, harmincadik születésnapján a rue des Beaux-Arts-ban, Iris Clert galériájában megrendezte a Vide (Üres)-kiállítást. Negyvennyolc órára bezárkózott a galériába, fehérre festette a falakat, az üres helyiséget „lelkével töltötte meg”, így várta a vendégeket. (1960-ban, zsúfolásig telerakva a helyiséget mindenféle kisebb-nagyobb tárggyal, Arman ugyanitt rendezte meg a Plein-t.) „Ha mûvész vagyok nincs szükségem színre, vászonra, sem más közvetítõanyagra” — vallotta Yves Klein, és mivel az ember számára az a legfontosabb, ami az anyagtalanhoz köti, a szeretet, a szerelem, az emlék, úgy gondolta, hogy anyagtalan eszközökkel is lehet alkotni. Kitalált egy ceremóniát, amelynek során immateriális dologról szóló nyugtát adott el. Fizetni nem pénzzel, hanem aranyporral kellett. A személynek, aki megkapta a nyugtát, el kellett azt égetnie, Klein pedig a kapott aranypor felét a Szajnába dobta, visszaadta a természetnek. Az elsõ, aki megvette tõle a nyugtát, a kiváló író, Dino Buzzatti volt, de rajta kívül még öt személyt sikerült meggyõznie. A ceremóniákat — a kiállításon is szereplõ — fotók örökítették meg. Yves Klein meggyõzõképességét mutatja az is, hogy sikerült rávennie a Gaz de France igazgatóját arra, hogy a központi üzemben „megfesthesse” lángszóróval egy meztelen modell lenyomatát. Munkásságának ezzel a kevéssé ismert részével egy akkor készült film segítségé vel ismerkedhetünk meg, és tûzzel „festett” képeibõl is láthatunk kettõt. De más természeti elemekkel is dolgozott, így az esõvel és a széllel is. Elkészítette az esõ áztatta föld lenyomatát, míg a Párizsból Nizzába menõ vonat ablakába kitett festmény a szélben néhány óra alatt éveket „öregedett”. Yves Klein tulajdonképpen egész életét mûnek, alkotásnak tekintette, amit leginkább a Le peintre de l’espace se jette dans le vide akcióval illusztrált, amikor 1960-ban Fontenay-les-Roses egyik házáról a levegõbe vetette magát. (A fotón, természetesen akarattal, nem látszik, hogy a másik oldalon társai egy kifeszített lepedõvel várták.) A kiállítás látogatói magukkal vihetik annak az újságnak, a Dimanche 27 novembre/Le journal d’un seul jour-nak a másolatát, amit egymaga készített a Festival d’Art Avant-Garde alkalmával, és amelynek címlapján szerepel az ugrásról készített felvétel. A ház, ahonnan leugrott, már nem létezik, és nemrégiben derült ki, hogy helyén egy Szent Ritának szentelt templom épült. Ez azért különös, mert Yves Klein, aki gyerekkorában mindig azt hallotta otthon, hogy „menj a templomba, és imádkozz Szent Ritához”, erõsen kötõdött Nizza — és tegyük hozzá, a lehetetlen dolgok — védõszentjéhez. A család szerette volna megtudni, vajon miért éppen Szent Rita-templom került a ház helyére, ezért felkeresték az egyház képviselõit, a tervezõt és mindazokat, akiknek a templom építéséhez közük volt. Feltették a kérdést, ismerték-e Yves Kleint, de valamennyiük nemmel válaszolt, kivéve az építészt, aki látta egy kiállítását a Centre Georges Pompidou-ban. Vagyis a templom odaépítése megmagyarázhatatlan misztérium marad. Aki pedig hisz a misztikumban és az ezoterikus tudományokban, mint ahogy azok Kleint is erõsen foglalkoztatták, a Szent Rita templomban is Yves Klein alkotását vélheti felfedezni. 1961-ben a krefeldi Haus Lange Múzeumban rendezett kiállítása, a Monochrome und Feuer a korabeli német mûvészeti élet jelentõs eseménye volt, a közönség soraiban megjelent az akkor még szinte ismeretlen Joseph Beuys is. Yves Klein meghódította Németországot, és Leo Castelli galériájában rendezett kiállítása alkalmával a New York-i mûvészvilág is felfigyelt rá. Befolyása egyre nõtt, és számtalan újabb terv foglalkoztatta. 1962-ben feleségül vette képzõmûvész barátja, Günther Uecker húgát, Rotraut Ueckert. Házasságuk azonban csak néhány hónapig tartott: Yves Klein 1962. június 6-án, rövid idõn belül bekövetkezett harmadik szívrohamába belehalt. (Halála után két hónappal megszületett fia, Yves AMU[4] Klein, aki képzõmûvész lett.) Yves Klein az ötvenes évek végétõl egyre nagyobb hírnévre tett szert, ezzel szemben édesanyja festõi karrierje megtorpant. Nem a festészetével volt baj, hiszen az ekkoriban készült képek mutatják, hogy a továbbra is absztrakt képeket készítõ Marie Raymond nem önmagát ismétlõ mûvész volt. Az ok az volt, hogy Denise René megváltoztatta galériája irányvonalát, és Vasarely tanácsára az op-arttal, majd a kinetikus mûvészekkel kezdett foglalkozni. Marie Raymond galéria nélkül maradt. Türelmesen várta, hogy ajánlatot kapjon egy másik galériától, ez azonban sokáig késlekedett. Csak 1966-ban, az újonnan nyíló Galerie Daniel Templon tulajdonosának jutott eszébe a lassanként feledésbe merült festõnõ. Amikor a kiállításra sor került, a kortárs gyûjtõk érdeklõdése már másfelé fordult. Az intelligens festõnõ megértette a jelzést, és ezután újra visszavonultan dolgozott tovább. Csak 22 évvel késõbb, a halála elõtti évben, 1988-ban állított ki ismét, ezúttal San Franciscóban, a Pascal de Sarthe Galleryben. A festés mellett kollázsokkal, kivágásokkal is kísérletezett, és jelentõs életmûvet hagyott maga után, amelybõl szép válogatást láthatunk most az angers-i múzeumban. |
||
|
|
||
|
1 Daniel Mockay szavai (Yves Klein feleségének
második férje.)
|
