|
Erdõsi Anikó |
|
Kevés, lassú, tágas és hosszan tartó. Ezzel a tömör jellemzéssel kezdeném. A Tate fantasztikus modern tereiben közel fél emeletet kapott az a tíz alkotótól tíz mûvet bemutató kiállítás, amely a kurátorok szerint aktuális képet ad a ma filmet és videót használó nemzetközi képzõmûvészek tevékenységérõl. A kiállítás érdeme a hihetetlenül nagyvonalú rendezés: a nyolc elsötétített teremben szinte egyenként installálták a munkákat. A tágas, kényelmesen áttekinthetõ és bejárható kiállításban csak a mûvek adatait rögzítõ, nehezen olvasható falfeliratok adnak okot némi elégedetlenségre. A válogatás amennyiben a mûvek nem narratívak, nem informatívak, nem reprezentatív, és ez elõnyére válik a kiállításnak. Az intellektuálishoz az érzékin át vezetõ munkák kerültek össze ebben a letisztult irigylésre méltóan szikárra fogott válogatásban. A kurátorok által kiválasztott videók az idõ fogalma köré szervezõdnek, mégpedig úgy, hogy annak absztrakt és fiktív értelmezési lehetõségeit egy konkrétabb mezõben: az érzékelhetõ, a tapasztalati szintjén kínálják fel. Geográfiailag azonosítható, jellemzõ helyek, helyzetek, „zónák” adnak keretet az idõ múlásához, a „hosszabban tartó” események megéléséhez. Albánia, Thaiföld, Indonézia, Izrael, Japán, Kína, Mexikó, Németország és Törökország azok a helyszínek, ahol az idõt tudatosító, elemzõ, ezáltal idõérzékünket sikeresen megkísértõ filmeket forgatták az alkotók. Az idõ-fogalom többszálú jelenlétét mutatja az is, hogy az így idõtapasztalatunkat pozitív módon provokáló mûvek közös jellemzõje megközelítõleg azonos tempójuk. Ez pedig a mindenben, mindenhol tapasztalható „gyors” fogalmának ellenében határozottan a „lassú” mellett érvel. A lelassulásra ösztönzõ mûvek közül is a legmeditatívabbak, és egyben a legszerencsésebb választásnak bizonyultak Anri Sala, Fiona Tan és Wolfgang Staehle filmjei. Itt bemutatott munkáikban mindannyian az idõ érzékelésének elsõdleges forrását, a természet jelenségeit használják fel.
| ||||
A lényegtelennek hitt részletekre való figyelmérõl, és a filmjeit szinte festménnyé fagyasztó nagytotáljairól ismert, albán születésû Anri Salától itt is egy mindennapi, apró jelenet rögzítését látjuk a két egymás mellé vetített filmen (Blindfold, 2002, DVD, 15 min.). Sala két, a posztszocialista lakótelepi környezetben talált, üres óriásplakát-tábla fémes felületén vakítóan világító, lemenõ nap fényét, és annak érzékelhetetlenül lassú változását veszi filmre. A szürreálisnak tûnõ fényjelenség és a mû idõtlensége önmagában is allegorikus, ha pedig figyelembe vesszük Sala többi mûvét, és megtudjuk, hogy a helyszín két albán város lelakott panelnegyede, az allegória további értelmezéssel bõvülhet: egy megviselt, a változásoktól letaglózott társadalom álomszerû állapotára is vonatkoztatható.
| ||||
Az indonéziai származású Fiona Tan az egyetlen mûvész, aki két videóval szerepel a kiállításon. Saint Sebastian címû munkájában (2001, video loop) díszes kimonóba öltözött, sorban álló, fiatal japán lányok arcát látjuk közelrõl, akik teljes figyelmükkel tevékenységükre, az íjazásra koncentrálnak. A jelenet intimitása, a lányok feszült figyelme, a csupán a kiröppenõ nyilak sercegése által megszakított néma csend, és a kamera nagytotáljának képi redukáltsága a mûnek fojtott, de lassan lüktetõ energiát ad, a nézõnek pedig bensõséges viszonyt kínál a számunkra rejtélyesen viselkedõ fiatalokkal, és ezáltal magával a mûvel is. A furcsa jelenetrõl a katalógusban megtudható, hogy egy kiotói templom udvarán játszódik, és egy tradicionális szertartást mutat be: a négyszáz éve ugyanitt, ugyanígy zajló ceremóniára évente meghívják Japán legjobb fiatal íjászlányait, hogy vegyenek részt a leányból nõvé válás szimbolikus aktusán. A fegyelmezetten ismétlõdõ íjazás alatt nem is a pontos találat, hanem a folyamatosságot megélõ tudatállapot elérése a cél. Tan még egyszerûbb eszközökkel él a másik videóján. A helyszín egy jellegtelen indonéz utcasarok, monszun idején. A két egymás alá helyezett monitoron két-két, az esõ felfogására kitett kék mûanyagvödröt látunk, a vízszintek tanúsága alapján különbözõ idõben, az esõ monoton hangjával kísérve (Rain, 2001, kétcsatornás videó installáció). Ennél eszköztelenebbül nehezen lehetne az idõrõl szólni – merül fel a videó láttán –, de ez a hipotézis hamarosan megdõl Wolfgang Staehle az állókép és a mozgókép határán egyensúlyozó installációja elõtt. Staehle vetítésén egy 11. századi németországi, vidéki kolostor távlati képét látjuk (Comburg, 2001, folyamatos élõ közvetítés). A kép mozdulatlan, nem történik semmi, csak a technika kelt gyanút, hogy valaminek mégis történnie kell. Ha árnyalatnyit is, idõnként mintha mégis változna a kép, azaz a fényviszonyok, és az idõjárás. A mû úgy tûnik, lehetetlent kíván a nézõtõl, és a kísérõszöveg meg is nyugtat: azonos idejû web-kamera vetítésrõl van szó. A vonalban egy kolostor valahonnan Németországból, folyamatosan, egyidõben – idõn kívül. Staehle ezt a munkáját elõször 2001 szeptemberében mutatta be a New York-i Postmasters Galériában, egy másik, a történelem által híressé tett munkájával együtt, mely négypercenként frissülõ web-közvetítést mutatott Manhattan alsó részérõl. Hasonlóan statikus felvétellel találkozunk Jeoen de Rijke és Willem de Rooij filmjén (Untitled, 2001, 35 mm film, 10 min.). A holland alkotópáros egy sûrû vegetációjú temetõ esetleges és gyér mozgásokkal alig-alig megszakított nyugalmát rögzíti, amelynek hátterében egy hatalmas ázsiai város felhõkarcolói látszanak. Mivel a filmre eleve várni kell, hiszen csak minden félórában vetítik, és miután ezen a filmen sem történik szinte semmi, hamarosan itt is magunkra, az idõ múlására, a befogadás idejére és jellegére, az kép-idõ-érzékelés viszonyaira kezdünk figyelni. Persze ezen túl a nagyváros és a temetõ kontrasztja, illetve az utóbbihoz kapcsolódó idõ-asszociációk több, egymásra rétegzõdõ idõ-értelmezés felé is elindítanak. Nem kevésbé kitartó nézõket követel magának az itt ugyancsak „talált helyzettel” dolgozó belga Francis Alys. A Mexikóvárosban forgatott maratoni videója (Zocalo, May 20 1999, Mini DV, 12 óra) tulajdonképpen vágatlan, valós idejû dokumentuma a fõtér közepén álló zászlótartó oszlop napóraként való értelmezési kísérletének. A téren, mely egyébként politikai demonstrációk kedvelt színhelye, az adott napon (1999. május 20-án) csak az ott lézengõ járókelõk öntudatlan szociális performanszának lehetünk tanúi, amelynek leglátványosabb része az oszlop keskeny árnyékában enyhülést keresõk sorfala. A mû Alys többi, a várost saját eszközeivel feltérképezni igyekvõ perfomansz-alapú videójának ismeretében értelmezhetõ csak igazán, enélkül inkább a provokációt súrolja. Több konkrét információt hordozó, és a tér-idõ viszonylatokhoz inkább a szociális kontextusuk által, és így kissé erõltetve kapcsolható mûvekkel szerepelnek Bojan Sarcevic, Fikret Atay és Yael Bartana.
| ||||
A szerb születésû Sarcevic saját magát veteti filmre, ahogy Bangkok utcáin egy újsággal a kezében, rutinosan sétál (Untitled /Bangkok/, 2002, DVD, 8 min.). A kamera hol elölrõl, hol hátulról mutatja a környezetében otthonos mozdulatai ellenére teljesen „idegennek” tûnõ járókelõt. Fikret Atay videóján két törökországi kurd kisfiú, egy váróteremszerû tér sarkában felállított pénzautomata elõtt lejátszódó, spontán gyerekcsínyének (?) lehetünk tanúi (Rebels of the Dance, 2002, Mini DV, 10 min.) Az automata gombjainak láthatóan céltalan nyomogatása után egyszer csak egyikük ritmust kezd diktálni, és a fiúk egy tradicionális kurd éneklõ-táncoló elõadást rögtönöznek. A gyerekek ösztönös rituáléja és a mögöttük villogó pénzautomata képernyõje között feszülõ ellentétnek is fontos aspektusa az idõsíkok összecsúszása. Yael Bartana videóján tengerparti homokbuckákra terepjárójukkal felugratni próbáló férfiakat, illetve a nekik drukkoló fiúk és férfiak csoportját látjuk (Kings of the Hill, 2003, DVD, 7 min. 30 sec.). A kísérlet mindig sikertelen, de a lelkesedés nem hagy alább. Mintha az emberi esztelenség és oktalanság legrosszabbjának, a terméketlen idiotizmusnak és rövidlátásnak állítana szomorú és meglehetõsen lapos emlékmûvet Bartana. Az önmagában unalmas film csak a kontextus ismeretében nyer némi értelmet: az izraeli származású mûvész a hazájában dúló, a tudatlanság fenntartására fordított erõk szimbólumaként látja és rögzíti a Tel-Aviv közelében lévõ homokdûnéken a fentiekkel egész napokat eltöltõ macsók „szórakozását”. Szintén a földrajzi és kulturális távolságokat demonstrálja a kínai Yang Fudong szentimentálisan nosztalgikus, fekete-fehér filmje (Liu Lan, 2003, 35 mm-es film, 14 min.). Egy hagyományos viseletû lány felveszi csónakjába az oda érkezõ nyugati öltönyben feszítõ férfit, mindeközben a kínai tekercsképekrõl ismert tájat látunk, és egy kínai népdalt hallunk. A közös csónakázás alatt semmiféle interakciónak nem lehetünk tanúi a két fél között, mintha nem is egy helyen, illetve idõben lennének. Bár az utóbb mûvek kevésbé meggyõzõek, az egész kiállítás érzékelhetõen egyensúlyban van. A nagyobb súllyal szereplõ, kiemelkedõ mûvek betöltik a hozzájuk képest valamivel gyengébbnek bizonyuló munkák keltette hiányérzetet is. És ha nem is adnak merõben új élményt vagy ismeretet az idõrõl, fontos erényük, hogy emlékeztetnek a már majdnem elfeledettekre. |
||||
|
|
||||
|
* Kurátorok: Jessica Morgen, Gregor Muir |
