|
Török Adrienn |
|
Unos-untalan ismételgetett megállapítás: a 21. század multimédiához szokott, szinte érzéketlenné bombázott ingerküszöbű emberének már érdektelen
a klasszikus, hagyományos múzeumi bemutatás. A vitrinek monoton sora, a csend, és gyakran a rendezés maga is inkább az unalom és az „inkább kihagyom”-gondolatok felé terelik a nézőt. Megváltozott a hozzáállás, a szemlélet: nem, vagy csak ritkán – sokszor a szenzáció kedvéért (ld. Monet kiállítás a Szépművészeti Múzeumban) – járunk múzeumokba.
Ezen az állapoton kísérelt meg – legalábbis időlegesen – változtatni a barcelonai Museu Barbier-Mueller Art Precolumbi. Az 1997-ben Genf után Barcelonában is megnyitott Barbier-Mueller Múzeum elsősorban Josef Muellernek és lánya férjének, Jean Paul Barbiernek a gyűjteményén alapszik. A több mint hétezer tárgyat számláló kollekció afrikai, ázsiai törzsi, indonéz és óceániai, amerikai (pre- és poszt-kolumbián), valamint prehisztorikus vagy archaikus görög, itáliai, kelet-indiai és japán leletegyüttest ölel fel. A barcelonai múzeum kizárólag amerikai leleteket mutat be: mezo- és közép-amerikai, illetve az Andok és az amazóniai régió tárgyi kultúráját. Bár fiatal múzeumról van, szó, az eltelt hét év alatt a látogatottsága mégis megcsappant. A problémát orvosolandó, felkérték a világ egyik legvitatottabb, legkülöncebb színházi rendezőjét, jelmez- és látványtervezőjét, Robert Wilsont, hogy rendezzen meg egy kiállítást az intézmény anyagából. Vállalta a feladatot, így született meg az Images of the body meglehetősen egyéni hangulatú gyűjtemény-interpretációja. Robert Wilson a kísérleti színház a szakmai konvenciókat folyamatosan tagadó, megkérdőjelező úttörője. Kreatív, nagyszabású és hatásos munkáit már számosan méltatták (pl. Susan Sontag): látvány- és díszlettervei színpadra állítása a legprofibb színházak számára is komoly kihívást jelent, ami szintén igaz lehetett – mégha más vonatkozásokat tekintve – a meghatározott szabályok és keretek szerint működő múzeumi környezetben is. 
Wilson „színpadképeket” tervezett és hozott létre: az eredeti környezetükből vagy eredeti környezetükre utaló terekből kiemelt tárgyakat, egy, a számukra megszokottakhoz képest talán természetellenesnek tűnő – de a mi számunkra azonban már sokkal kevésbé szokatlan – közegbe helyezte át. Ezekben a színpadi látványvilág teljes eszköztárát – kellékek, fények, hangok – fel- és kihasználó „színpadképekben” a „színész” a történelem előtti szobor maga. A kiállítás három fő téma, a portré, a csendélet, és a tájkép köré szerveződik. A bemutatás szerkezete is eszerint tagolódik négy teremre. Az első, bevezető téregységben rövid segítő-értelmező szöveg olvasható a primitiv művészetről, illetve arról, hogy mit jelenthet ma nekünk. A második terem a portréké. Négy sorban felállított, színes műanyagládákból felépített körüljárható falrendszer fogadja a látogatót. Közöttük sétálgatva, egy spanyolul számoló nő hangjától kísérve fedezhetjük fel a „falba” elrejtett kis akváriumokban a szobrokat (huszonegy portrét a terem négy ládaépítményében). A harmadik terem a csendéleteké: tizennégy, egy hosszú folyosó két oldalán elhelyezett, kisméretű „színpad” – modernizált diaporámák – között vezet az út. A főszereplő természetesen a figura, pontosabban a figurális-tárgy, a képhez tartozó kellékek viszont maiak (pl. fából készült perui gyerekfigura egy sárga műanyagkacsa társaságában, erős sárga fénnyel megvilágítva, miközben valahonnan hápogás hallatszik; karácsonyi dallamokra hulló műhó közepette álldogáló hondurasi, maya jade-figura, a fején fura, sapkához hasonlatos tárggyal, a félhomályos háttérben fenyőfával; fekvő, bazaltkőből készült mexikói férfifigura feje fölött, a vöröses fényben erős zúgással elhúzó óriási játékrepülővel). A negyedik terem egyetlen egy „tájképé”, jeleneté. A kis színházteremmé alakított helyiségben, amelyben leülhetünk, a színpad közepén egy mexikói cserépfigura látható. Miközben egy mai játék-kígyó közelít feléje, egy hétperces zenemű szól, amely Michael Calasso kortárs zeneszerző munkája. A bejáratnál lévő felirat peddig arra kér, hogy a zene, és az annak hullámaival párhuzamos fény(effektek) segítségével engedjük szabadjára képzeletünket, és gondoljuk át a látottakat. Wilson audio-vizuális utazásra, huszadik/huszonegyedik századi hatáselemekkel kibővítet, „feldúsított” érzéki tapasztalatokra invitál az átalakított múzeumi-közegben. A „színpadi-események” sorozataként megkoreografált tárlat, az „újra-hasznosított”, „újkori” használati eszközökkel kiegészített tárgyegyüttesek kontextusváltásai éppúgy megkérdőjelezik és módosítják a kiállítási szituációkban megszokott műfaji kereteket, mint a „múzeumi-tárgy” fogalmáról belénk rögzült elképzeléseket. A primitív szobrok a kortárs térben ugyanakkor arra késztetik a látogatót, hogy saját pszichikai és konceptuális szintjén értelmezze a test fogalmát a művészetben. Mintha Wilson ezen a láthatatlan szálon szeretné a múltba vezetni a nézőt, hogy később jobban megérthesse a jelent. Ami sikerült is… legalábbis azok számára, akik megnézték a kiállítást. Mert a Montcada utcában reggel 10 órakor, a múzeumnyitás órájában, nagy volt a tolongás. Legalább száz amerikai turista várakozott a kapunyitásra. Aztán kinyíltak a kapuk és tolongtak befelé a szemben lévő Picasso Múzeumba. Így aztán tolonghattam én is a Barbier-Mueller pénztára felé — egyedül. www.barbier-mueller.ch |