|
|
|
Újsághír: 2005. február 22-én varsói lakásán tíz késszúrással meggyilkolták Zdzisław Beksiński lengyel festőt. A rendőrség ismeretlen tettes ellen megkezdte a nyomozást.
Beksiński 1929-ben született. Végzettsége szerint építészmérnök volt, 1952-ben szerzett diplomát a krakkói Jagelló Egyetemen. Huszonhat évesen felhagyott foglalkozásával, a dél-kelet galíciai Sanok városkába költözött, belekóstolt a művészi fotózásba, a szobrászatba és a grafikába is. Festményekkel csak harmincegy évesen jelentkezett, első kiállítása négy évvel később nyílt meg, egy varsói galériában. 1972-ben egy gyűjteményes kiállítás társalkotója Budapesten – a későbbiekben Kölnben, Firenzében és Párizsban is szerepelt munkáival. 1999-ben megözvegyült. Egyetlen fia negyvenévesen, 2000 első napján öngyilkos lett. Puritán beállítottságú volt és visszahúzódó, alig-alig mutatkozott a nyilvánosság előtt. (1977-ben kizárólag azért költözött Varsóba, mert a múlt században épült sanoki faházát a városfejlesztési program keretében lebontásra ítélték.) Egyetlen képzőművészeti szövetségnek sem volt a tagja, egészen élete alkonyáig semmiféle díjat vagy érmet nem kapott. Az alábbi szemelvények 1992-ben kiadott albuma (Beksiński. Wydawnictwo Arkady, Warszawa) függelékéből valók. (Zs. G.) ***
„Hogy a festés kényszere meddig s miféle utakon hajt, miként minden egyéb késztetés esetében, megválaszolhatatlan. Ha éhes vagy, eszel – mert éhes vagy, és nem azért, mert a táplálék hiánya káros lehet az egészségedre. Éppen így van ez a festéssel is. Mindennemű értelmezési kísérlet szószaporításhoz vezetne, az indoklásnak pedig nincs fölötte hatalma, és csak utólag adódik hozzá. Természetesen, miként azt már számtalanszor elmondtam, nem szükségszerű, hogy fessek – ha megtanultam volna a módját, komponálhatnék zenét vagy forgathatnék filmeket is.” („Rábukkanni a szívben és a szemhéjak alatt” – beszélgetés Henryk Brzozowskival) „Mindenekfelett a szomorú, tragikus, patetikus, elragadtatott, erőteljes, melankolikus, valamint neuraszténiás zenéket szeretem … sőt, még az ironikus élű groteszk zenét is, ugyanakkor egyszerűen gyűlölöm a derült, örömteli, eleven és humoros, könnyedén víg, népies-vidám zenéket. Ez ellen semmit sem tehetek, úgy gondolom, saját magam számára nem szükséges igazolnom az ízlésem. Továbbmenve, rendkívül szeretem az éles, ritmikus, sztereotip zenéket is. Ez egy időben a dzsessz volt; sok éven keresztül a popzene, egyéni ízlésű, sztereotip rock- és hardrock együttesek előadásában.” („Egy ujj érintésével festeni” – beszélgetés Waldemar Sieminskivel) „Egy kép megfestése rendkívül sok időt igényel. A hangulat a festés folyamán újra meg újra módosul, és az éppen megfestett részlettől, főként azonban a munka előrehaladtától függ. A zene az a fajta újrajátszás, amely a tulajdon keréknyomán halad. Ha Schmitt Zsoltárainak dallamtöredékei Szymanowski Harmadik Szimfóniájára emlékeztetnek, a következő lemez, amelyet hallgatok, éppen ez lesz, s amelynek statikus egyensúlya hatására Penderecki után nyúlok. Penderecki közvetlenül Mahler Második vagy Nyolcadik Szimfóniájához vezet el, és így tovább és tovább. Ha másnap időre kell kelnem, vagy ha olyan hangulatban vagyok, néhány óráig képes vagyok iszonyúan sztereotip diszkózenét is hallgatni. Kizárólag zene mellett tudok dolgozni, amely leköti a figyelmem, és amely kitölti a festés közbeni üresjáratokat. Ugyanakkor nem szeretnék bármit is illusztrálni. Ha e ponton bármiféle kapcsolódás lenne (mármint zene és festmény között), úgy az elsősorban – fogalmazzunk így – a zenei feldolgozásból származtatható, amelyet a festészet kifejezési formájának tartok.” („A «Számomra értelmetlen» jelentése” – beszélgetés Zbigniew Taranienkoval) „Régóta nem olvastam semmit. Néhanapján a Dialog című színházi folyóiratot, és ez minden… Az olvasás valamiképpen végzett velem. Volt egy időszak, amikor intenzíven olvastam: úgy emlékszem, 24 és 30 éves korom között – megkésett szellemi érést tapasztaltam meg akkortájt, mérnökből festővé alakultam át, mindeközben azért még az építészettel is foglalkozva. Döbbenetes mennyiségű könyvet forgattam, minden szabad pillanatom rájuk áldozva – pillanatokat, amelyeket a szórakozástól vagy a családomtól raboltam el. Ez később egyre inkább elmaradt, egyre inkább elmerültem a saját alkotómunkámban, ami következésképpen azt is jelentette, hogy teljes mértékben felhagytam tanult foglalkozásommal, az építészettel… 1968 és 70 között is sokat olvastam. Az ezoterikus tudományokból való kiábrándulásom időszaka volt ez, az ezoterizmusból, amelyre Andrzej Urbanowicz irányította a figyelmemet. Kézikönyveket böngésztem a kérdéskörről, elmélkedéseket, tanulmányokat, végül a vitairodalmat, a Szutrákat, a szent tanítók útmutatásait és iratait – alig valami hamisítatlan szépirodalmat. Meglehetősen nehezen bukkannék bármelyik olvasmányélményemre is a festményeimen – akár az első időkből, akár a némileg későbbiekből. Kafka, Dosztojevszkij, Borges, Thomas Mann, Schulz, Gombrowicz, Witkacy, Robbe-Grillet, Ionescu, Kubin, Orwell, Meyrink és így tovább, a nevek ostoba útvesztője: a nagyszerűek és az átlagosak, a képzelgők és a klasszikusok. Ugyan hol kereshetnénk, talán magunkban, ezen írások eltorzult visszhangjait? („Egy ujj érintésével festeni” – beszélgetés Waldemar Sieminskivel) „Nem vagyok szüntelenül rendelkezésre álló hangulatok előállítója, sem efféle festői megoldások alkalmazója. Csupán a hozzám közel álló hangulatok skáláját szeretném megjeleníteni. Ha egyesek úgy kívánják, reprodukáljanak csak hangulatokat a saját tetszésük szerint. Ez egyben a válasz a gyakran megfogalmazott kérdésre: Miért olyan nyomasztó?, vagy: Sokkal egyszerűbb nyomasztó képet festeni, mint derűset, nyugodtat, és így tovább. Tudniillik, amióta ilyen megbecsülésnek örvendenek a képeim, valóban komor vagyok, és teljes mértékben abszurdnak gondolom, hogy csak azért fessek meg valamit, mert a lélekből fakadónak ábrázolása lényegesen nehezebb.” („Lencsevégre kapni egy álmot” – beszélgetés Jan Czopikkal)
| ||
„A világ lidércnyomásos víziója…? Végtére is mi a világ? Valakinek meg kellene kérdeznie erről egy, a halálos ágyán fekvő öregembert, egy törött hátgerinccel kórházban haldokló férfit, vagy esetleg egy politikust, háborús veszély idején… Mindhárom esetben különböző meghatározást kapnánk az idő szóra. Ebben az értelemben nekem is megvan a saját külön világom, amely, ha megfestem, talán lidércnyomásnak tűnhet a mások szemében. Hasonlóképpen, egyesek pokolnak tartanak egy diszkót, mások pedig egyenesen a mennyország kapujának. Egyvalamit szeretnék hangsúlyozni: amit én festek, nem csupán egy rólam készült szellemi önarckép. Semmi köze sincs az úgynevezett objektív jelenségek világához. Ezek festmények, vagyis tárgyak, amelyeket szemlélni kell, és nem szavakba kényszeríteni – éppen úgy, amint a zenét hallgatni kell, a csokoládét pedig enni. Természetesen ismernünk kell mindazt az elkoptatott közhelyet, amit az évszázadok során Beethoven zenéjéről papírra vetettek. Ilyen közhely az is, hogy az Ötödik Szimfóniában maga a Végzet kopogtat valakinek az ajtaján; hogy a Negyedik Zongoraverseny lassú tételében az emberi lélek kommunikál Istennel: most a lélek szól, most Isten, aztán újra a lélek, aztán újra Isten – olyan komolytalanná válik a mű, mintha csak egy képregényt olvasnánk az újságban. Ám maradjunk csupán az ajtón kopogtató Végzetnél! Ha valóban kopog, akkor antropomorf végzetnek kell lennie: zakót visel, jobbjával kopogtat, baljában pedig kalapot tart – egy kalapot, amelyet pusztán azért vett le, hogy ne akadályozza a zene hallgatásában, és hogy a megfelelő pillanatokban, ütemre tudjon kopogni… Ez lenne hát az, amit tőlem is elvárnak? Hogy tönkretegyem a festményeim az ilyen típusú szövegmagyarázattal? Készítsek egyiptomi álomfejtéseket, rejtett jelentéstartalmakkal: erkölcsi, politikai, általában pedig kegyes humanista eszmefuttatásokkal? Vagy számozzam meg a képeim, és állítsam őket emelkedő sorrendben két csoportba: jó és ördögi, bölcs és stupid, fennkölt és triviális, folyton párokba állítva őket… Pontosan ez az az általános felosztás, amit még a pestisnél is jobban kerülök, mert minden valóban nagyszerű teljesítményt a teljes közönségesség szintjére süllyeszt le.” („Rábukkanni a szívben és a szemhéjak alatt” – beszélgetés Henryk Brzozowskival)
| ||
„… áttételesen mondani el valamit. Álmomban egy emberi alakot látok, akinek egy darab nyers hús van a feje helyén. Ez az ember a földön fekszik, belegyökerezve a földbe, ugyanakkor beszél hozzám. Segíteni akarok neki behatolni a földbe, amiért is az egész érzéketlen beszélgetés folyamán lépkedek rajta. (Múlt éjjeli álmaim egyikét összegzem most önnek.) Ez a szituáció nem döbbent meg vagy borzaszt el, egy átlagos álom ez, és minden momentuma közönségesnek és mindennaposnak tűnik. Csak miután felébredek és kielemzem a részleteket, döbbenek rá, hogy álmomból csaknem minden szokatlan, bizarr, és elborzasztana, ha ébren élném át. Hát ezt nevezem én az álom egyenes beszédének. Ez egy prózai látomás, mindamellett a vér itt nem vér, a fájdalom nem fájdalom, a bűn nem bűn; és semmi sincs, ami ellen tiltakozhatnánk, hiszen körülbelül annyi értelme lenne, mintha a hóesés ténye ellen tiltakoznánk.” („Lencsevégre kapni egy álmot” – beszélgetés Jan Czopikkal) „Festményeimen sohasem alkalmazok jelentéseket. Abszolút mesterkéletlenül festem őket, mintha csak az álmaim fényképezném. Az ötletek egy másodperc töredéke alatt jutnak eszembe, és nem látom okát, ugyan miért kellene ezeket bölcsnek, ostobának, erkölcsösnek, paráznának, építőnek vagy destruktívnak tartanom. Egyszerűen csak azonosak velem, kivitelezésük pedig belső szükséglet eredménye. Ezt a magatartást természetesen nem tartom dicséretesnek, de hasonlóképpen nem látok érvet arra sem, hogy szégyenkezzek miatta – mint ahogyan a hajam színe vagy a cipőméretem miatt sem szégyenkezem. Mindent egybevéve, attól még nem lennék más ember, ha példának okáért ezentúl nem azt festeném meg, ami eszembe jut, hanem különböző okoknál fogva azt, amit mások elvárnak tőlem. Végül is miért kellene ezt tennem? Divatból? Kényelemből? A körülöttem lévők elismeréséért? Az önazonosság mindig sokkalta fontosabbnak és becsületesebbnek tűnt számomra egy hazugságnál vagy maszknál.” („Kegyetlenség? Pornográfia? Művészet?” – Zdzisław Beksiński válasza egy körkérdésre) „Azt mondják, az ember a végső igazságot kutatja, nekem azonban az évek hosszú során úgy tűnt, hogy az ember nem keresi ezt az igazságot, hanem csupán vég nélkül beszél róla. Amúgy pedig az igazságot mindannyian tökéletesen ismerjük, azonban megpróbáljuk leplezni, mivel számunkra elfogadhatatlan. Kétségbeesésünkben hazugságok után nézünk, amelyekkel tompíthatnánk, elfedhetnénk valamiképpen, hogy végül is csak halálunk óráján szembesüljünk vele. A művészet eme gyönyörű hazugságok egyike, és úgy gondolom, semmi több.” („Lencsevégre kapni egy álmot” – beszélgetés Jan Czopikkal) |
||
|
Zsille Gábor fordításai |
||
|
|
