|
Nánay Fanni |
|
Varsó szívében magasodik az az épület, amely a XX. század második felében generációk számára a lengyel-orosz kapcsolatok jelképévé vált: a Kultúra és Tudomány Palotája. A moszkvai Lomonoszov Egyetem mintájára épült monstrumot 1991 után a varsóiak egy része a földig rombolta volna (akárcsak a pravoszláv templomokat 1919 után, amelyeket a lengyel főváros lakói a cári Oroszország megszállásának jelképének tekintettek). A Kultúrpalota végül megmenekült, monumentalitását az tompítja, hogy modern felhőkarcolók épültek köré, amelyek között az épület szinte eltörpül. A fiatalabb korosztály számára a Kultúrpalota – amelyben ma két színház, egy multiplex mozi, jégpálya, jazz klubok működnek – már elvesztette a múlt politikai felhangját. Az ominózus épülettől pár saroknyira, a Galeria Zachetában nyílt 2004 novemberében a lengyel-orosz művészeti kapcsolatokat bemutató Varsó-Moszkva / Moszkva-Varsó 1900—2000 című kiállítás. A kurátorok fő célja az volt, hogy „bizonyos távolságból tekintsenek a XX. század művészetére, objektíven foglalják össze azt és megkíséreljék ledönteni a káros sztereotípiákat”. A kiállítást (mely most, 2005 márciusában a moszkvai Tretyakov Galériában látható) mindenekelőtt az 1970—80-as évek fordulóján rendezett Párizs-Moszkva kiállítás* inspirálta, és a lengyel vállalkozással szinte egy időben született a Berlin-Moszkva / Moszkva-Berlin gyűjtemény.** Az említett kiállításokkal szemben a lengyel-orosz művészeti kapcsolatok bemutatása mindenképpen nehezebb és kockázatosabb feladat. Természetes módon a két szomszédos ország történelme szorosan összefonódik, viharosabb és nyugodtabb időszakok követték egymást, ám a huszadik század épp egy konfliktusokkal, ellenségeskedéssel teli kor volt. 1815-től, Lengyelország három részre osztásától 1918-ig Varsó a cári Oroszország fennhatósága alá esett, s a poroszok és Habsburgok által ellenőrzött területekhez képest a hatalom itt lépett fel legkeményebben a lengyelség bármilyen – politikai, művészeti – manifesztációjával szemben. A két világháború közötti időszak átmeneti függetlensége után a lengyel főváros ismét keleti szomszédjának ellenőrzése alá került. A kiállítás szervezése közben azonban kiderült, hogy az évszázados függőség ellenére a lengyel és orosz művészet közötti kapcsolatot leginkább a kölcsönös tudatlanság jellemzi. Lengyel részről ennek két oka van: az egyik az orosz művészet tudatos elutasítása, amely csak az utóbbi évtizedben enyhült, a másik pedig a nyugati kultúra iránti lelkesedés.
| ||
A nyugat felé fordulás egyébként az egész évszázadra jellemző volt, kivételt jelentenek ez alól a Pétervári Szépművészeti Akadémián tanult lengyel festők (1989-ben kiállítás is nyílt ezen művészek műveiből Varsóban), valamint az orosz avantgárd művészet iránti érdeklődés. Az orosz művészeti közeg tudatlanságának gyökerénél pedig mindenekelőtt a lengyel alkotók elnyomását, a szigorú cenzúrát kell keresni: évtizedeken keresztül alig jutott el egy-egy lengyel művész a Szovjetunióig. Az orosz közönség Lengyelországban inkább a „nyugatra nyíló ablakot” kereste, s nem a szuverén módon működő lengyel művészetet. A kölcsönös hatások mentén tehát problematikus lett volna e kiállítást megrendezni, ám a kurátorok, Anda Rottenberg és Piotr Nowicki egész más irány mellett döntöttek: azt a két utat mutatták be, amelyen a lengyel és az orosz művészet a XX. században haladt. Ezek az utak egyes időszakokban párhuzamosan futottak (pl. a modernizmus vagy a szecesszió időszakában), néha keresztezték egymást (avantgárd az 1910-30-as években), ám legtöbbször egész más irányba fordultak. A kiállítás nem azt mutatja be, mi köti össze a két művészetet, hanem azt, mennyi minden szétválaszthat két egymás mellett élő nemzetet. Amikor Oroszországban a népiesség és a mesék lelkesítették a művészeket, Lengyelországban a patriotizmus és a mártíromság. Amikor ott a szocializmust építő munkást mutatták meg, itt a társasági élet képeit festették. A második világháború az oroszoknak a hősiességben és a heroizmusban csapódott le, a lengyeleknek a drámákban és szenvedésekben. Amikor ott a művészet feltétel nélkül szolgálta a hatalmat, itt különböző eszközökkel tiltakozott ellene. Volt egy időszak – az 1910-20-as évek –, amikor az orosz művészet kétségtelenül megelőzte a lengyelt: míg a lengyelek „a szívek bátorításával” voltak elfoglalva, Oroszországban új művészet született (Malevics, Kandinszkij, Rodcsenko, Chagall). Később azonban ők keveredtek bele a „kiszolgáló művészet indáiba” és a lengyelek (akik visszanyerték rég áhított államiságukat, még akkor is, ha az nem járt együtt a teljes függetlenséggel) kezdtek új utakat keresni. A kiállítás elrendezése hatásos, sőt provokatív. A mintegy 400 kiállított művet látványos ötletek, látványos kompozíciók mutatják be. Ugyanakkor világosan követhető a történeti kronológia, amelyet időnként tematikus részek törnek meg (pl. az ember ábrázolása, a II. világháború megjelenése).
| ||
A kiállítás első termei a XIX. század végéhez nyúlnak vissza, amikor számtalan lengyel festő tanult, vagy akár telepedett le Oroszországban (pl. Stanisław Ignacy Witkiewicz), a lengyel, s főként a krakkói művészek (Malczewski, Wyspianski, Józef Mehoffer) pedig nagy érdeklődésnek örvendtek keleti szomszédaik körében. Ugyanakkor a századfordulóra is jellemző, hogy a két ország művészete teljesen más utakat jár: Oroszországban a realizmus hódított (amelyhez majd a szocialista realizmus doktrínája kapcsolódik), a lengyel művészetet pedig a patrióta témák, az allegorikus utalásokkal teli historicizmus jellemezte, amelyet Jan Matejko honosított meg. Nem állt távol ezen áramlat Jacek Malczewskitől vagy Stanisław Wyspianskitól sem, bár ők saját arcukra formálták e historicizmust. A történelmi múltba visszaforduló lengyel alkotások mellett éles kontrasztnak tűnnek a század elejének realizmusa után új utakat kereső orosz festők: Malevics és Rodcsenko művei, valamint egy korai Chagall-kép. Az I. világháború után, a függetlenség megszerzését követően a lengyel művészet elvetette a tisztán patrióta tematikát, és itt is kísérletező, újító törekvések jelentek meg. A varsói kiállításon ezt mindenekelőtt a krakkói Formalista csoport tagjai képviselik: Strzeminski kompozíciói és Witkiewicz fényképei. Ekkoriban élénk művészeti kapcsolatok alakultak ki az orosz és lengyel művészek között (valójában csupán ebben az időszakban beszélhetünk tényleges művészeti kapcsolatokról a két ország között), elsősorban a lengyel Władysław Strzeminski és az orosz Katarzyna Kobro házassága és a közösen létrehozott Blok csoportnak köszönhetően. Az ő közvetítésükkel került a konstruktivizmus lengyel földre, ahol hamar gyökeret is eresztett. További példaként említhetjük Strzeminski barátságát Vladimir Tatlinnal és Kazimir Maleviccsel is. E korszak élénk művészi kapcsolatai, s ezen belül Strzeminski és Malevics barátsága a kiállítás két későbbi (1980—90-es években született) alkotásán is visszaköszön: Włodzimierz Pawłak: K. Malewicz és W. Strzeminski, valamint Jarosław Modzielewski Strzeminski siratja Malewiczet című képén.
| ||
A következő termek ismét a lengyel és orosz művészeti utak szétválását illusztrálja: a harmincas években a lengyel művészek az impresszionizmus gyökerű kolorizmus felé fordultak, a Szovjetunióban pedig a hatalom esztétikáját tükröző realizmus hódított teret (Vera Muhina: Munkás és kolhoznő szobra, Maria Bri-Bejn: A távírónők). Lengyelországban a II. világháború traumája sokáig visszhangzott mind a képzőművészetben, mind más művészetekben. Ennek egyik oka az lehet, hogy a függetlenségért vívott harc – a romantikától kezdve – hosszú évtizedeken keresztül foglalkoztatta a lengyel művészetet, s a II. világháborúban is rengeteg csapás érte a lengyeleket (a varsói kiállításon Andrzej Wróblewski Kivégzések sorozata, valamint Jonasz Stern képei reprezentálják a II. világháború tragédiáit megörökítő művészetet). A Szovjetunióban azonban a háború eseményeit, a harcolók hősiességét felhasználja az új hivatalos propaganda (Alekszandr Laktionov: Levél a frontról, Fjodor Bogorodszkij: Az elesett hősök tisztelete). A szocialista realizmus hamarosan Lengyelországban is kötelezővé vált. A lengyel közönség először 1933-ban találkozhatott az irányzattal egy varsói kiállításon, amely orosz festők műveit mutatta be, ám a kiállítást teljes érdektelenség kísérte, s a lengyel művészeti körök nem gondolták volna, hogy hamarosan nekik is be kell hódolniuk e műfajnak. A szocialista realizmus lengyelországi térhódításának szimbolikus dátumává 1948 decembere vált, amikor a hatalom bezáratta a krakkói Művészetek Palotájában szervezett I. Modern Művészeti Kiállítást, amely Tadeusz Kantor és Mieczysław Porebski nevéhez fűződik. (Tadeusz Kantor művészetét egyébként festményei, installáció helyett a Wielopole, Wielopole című előadás díszletrészlete képviseli). A festészetre magát rákényszerítő szocreál alól leginkább az alkalmazott művészetek vonhatták ki magukat, így született meg a híres lengyel plakátművészet, amelynek szintén teret szentel a kiállítás. Azok mellett, akik behódoltak az új művészetnek, voltak, akik nyíltabban vagy burkoltabban szembeszegültek a szocialista realizmussal, mindenekelőtt a Krakkói Csoport (Kantor, Strzeminski, Kobro).
| ||
A következő termek az elkövetkező évtizedek szkizofrén fejlődését mutatják be, amikor a hivatalos szovjet művészet nagy mennyiségben árasztotta el a lengyel kiállítótermeket, ugyanakkor e szellemi doktrína valóságos hatása elenyésző volt. A hadiállapot bevezetésével (1980) pedig a korábbinál is ellenségesebb hangulat bontakozott ki a Szovjetunióval szemben. Ekkor szinte minden művészeti kapcsolat megszakadt, a lengyel művészet pedig – akárcsak az élet minden más területe – a föld alá vonult. Ám a földalatti fiatal művészek számára rendkívüli inspirációt nyújtott az emigráns szamizdat orosz művészet, mindenekelőtt a „szocart” irányzata, amely az amerikai poparthoz kötődik. Ugyanúgy a tömegkultúrához és az általa létrehozott esztétikához kapcsolódik, ám itt a tömegárut nem a Coca Cola vagy a Cambell leves jelenti, hanem az ideológia, s az alkotja az ironikus, dekonstruktív, traverzív alkotások kiindulópontját. A kiállítás legérdekesebb termei közé tartozik Borisz Orlov Istenek alkonya, Alekszandr Koszolapov Atyák és fiú, valamint Utolsó vacsora című műveit bemutató terem. Csupán a nyolcvanas évek vége felé jelentek meg olyan kiállítások, amelyek a fiatal orosz művészet valódi arcát mutatták meg (Új oroszok, 1988; Kocsis köz, 1989; Nem! – és a konformisták, 1994). Piotr Nowicki, aki az 1994-es łódźi Nem! És a konformisták kiállítás kurátora is volt, e kiállítást tartja a Moszkva-Varsó / Varsó-Moszkva közvetlen elődjének, ugyanis – ahogy a kiállítás katalógusában elmondja – akkor találkozott először élénk érdeklődéssel a két ország művészei között. A kiállítás utolsó terme egyszerre kapcsolja össze az orosz és lengyel művészetet, valamint az évszázad kezdetét és végét. Katarzyna Kozyra 2000-es videóalkotása, a Tavaszi ünnep***, Igor Sztravinszkij balettművének motívumaira épül, amelyet a lengyel születésű, de nagyrészt Oroszországban dolgozó Wacław Niźynski koreográfiájával mutattak be 1913-ban.
| ||
|
|
||
|
|
