|
Török Adrien |
|
2004 őszén Barcelona másodszor rendezte meg a Kosmopolis (K04) névre keresztelt, a sajtó által csak „next-generation festival”-ként hirdetett rendezvényt*. Meglepőnek tűnhet, de nem egy kultúrintézmény vagy -szervezet, hanem maga a város áll az esemény mögött, amely egyszerre fesztivál és laboratórium: nyitott helyként, terepként szolgál az irodalom összes létező műfaja és formája számára. Sőt, mindezen túllépve, az irodalom interakcióba kerül más művészeti területekkel, illetve tudományágakkal is. Érezhető a cél: a szórakozás, művelődés és a tudomány bevonásával úgy sűríteni az ingereket, hogy még ebben a „mutáns világban” is lehetőség legyen az érzékenység új területeinek felfedezésére. Az irodalom és a képzőművészet közelségét, illetve párhuzamos megjelenítésének lehetőségeit hűen tükrözte az idei rendezvényt kísérő installáció (Hiperiment), és két tárlat (Gao világa és Julio Cortázar) a Centre de Cultura Contemporánia de Barcelonában (CCCB). Az irodalom három eltérő szegmensét mutatták be egy kortárs képzőművészeti intézmény falai között különböző multimédiás technikák segítségével, amelyek között kiemelt szerepet kapott a festészet, a fotó és a számítógép. A Hiperiment az elektronikus irodalommal foglalkozott, a Gao világa című kiállítás a kínai származású humán polihisztort, Gao Xingjian-t mutatta be, a másik tárlat pedig Julio Cortázar egyéniségének, életének és írói világának kapcsolódási pontjait tárta fel a fotó, a film és a zene segítségével. A kiállítás-sorozat a Hiperiment termeivel indult. Sajnos, mint annyi más esetben, itt is megfeledkeztek a külföldi látogatókról. A spanyol nyelv ismeretének hiányában úgy érezhette magát az ember, akárcsak Alice Csodaországban, s nem kis fáradságba tellett, míg kapisgálni kezdte, hová is került, mit is lát. A Hiperiment nem annyira kiállításként, mint inkább egy experimentális térként működött, ahol a hipertext kognitív és kreatív játékait olyan műfaj- és tudományközi kutatások inspirálták, amelyeket a változásokra éhes, intelligens szövegolvasást igénylő publikum generált.
| ||
Az öt térrészt öt problémakör, „gondolat-fűzér” vezette be: 1. Mi a hipertext? – definíciók Nelson, Landow, Coover és Barthes megfogalmazásában. 2. Az interaktivitás mítosza – az interaktivitás fogalmának demitologizálása, tágabb történeti, sőt biológiai kontextusba helyezése. A számítógép 21. századi „karrierje”: könyvet kiszorító, de legalábbis helyettesítő szerepe személyes kapcsolatainkban, életterünkben. 3. A hipertext kontinuum – Foucault vagy Barthes által is körülírt sokdimenziós tér, ahol az írások időtől és helytől függetlenül reflektálnak egymásra, sőt önmaguk egyes részeire. Bármely szöveg a részévé válhat azáltal, hogy valamiféle kapcsolatban – ld. linkek – áll más írásokkal vagy könyvekkel (technikai és bibliográfiai útmutató). 4. Kutatás az elmélyülten érdeklődő olvasó után – az írónak szüksége van az olvasóra és fordítva, ezért az állandó versengés az aktív, kreatív olvasókért Cervantes, Sterne, Diderot esetében éppúgy, mint Joyce-nál, Pessoánál, Borges-nél, vagy Cortázarnál. Az olvasó-író dualitás a hipertext premisszája. 5. Utópiák – a hipertext fogalma nemcsak egy formális forrás az alkotás szabadságához, hanem egyben egy másfajta gondolkodásmód serkentője is. A bemutatott hipertext alapú digitális utópiák a szabadság érzése mellett lehetőséget – alternatívákat – is nyújtanak annak megvalósítására a személyes és kollektív kreativitás számára. Az első szekció után, ahol a félhomály uralta teremben (természetesen spanyol nyelvű) vetített és neonfény-szövegek fogadták a látogatót a földön, a falakon, a plafonon, egyre átláthatatlanabbá vált a rendezői szándék. A látogató számítógép elé ülhetett és olvashatott. Majd újabb és újabb számítógépek következtek, hasonló lehetőségeket kínálva. Ez a „processzus” talán arra a sajátos jelenségre kívánta felhívni a figyelmet, amely eredményeként az elmúlt húsz év alatt az interaktivitás vált a „kulturális érintkezés” egyik meghatározó módjává, úgy ahogy a számítógép és az internet is környezetünk természetes és nélkülözhetetlen része lett immár. Az utóbbi révén barangolhatunk az elektronikus irodalom világában (pl. www.clubcultura.com/clubliteratura): egy láthatatlan, de elképzelhető térben – a fantázia világában –, amelyben az interaktivitás, a számítógép biztosította szabadság, például megszabadít minden olyan anyagi korláttól, mint amilyen például a könyvnyomtatásból következik. Természetesen egy hiper-videotéka is társult e virtuális-irodalom kiállításhoz: válogatás olyan kisfilmekből, amelyeket a számítógépeken elérhető szövegek, írások valamelyike ihletett (pl. Françoise Levie a belga utópista Paul Otlet /1868–1944/ munkái nyomán született L’homme qui voulait classer le Monde /2002/ című, hatvan perces filmje). Gao Xingjian egyszemélyben író-drámaíró, színházigazgató és kritikus, művész és műfordító. 1987-ben hagyta el végleg Kínát: emigrált és politikai menekültként Franciaországba telepedett le. Itt írta meg a Svéd Akadémia által is elismerésre méltatott könyvét, amelyért hatvan éves korában, 2000-ben megkapta a Nobel-díjat. A La Montagne de l’Ame-t. Regénye egy „nagy utazás” élményeit rögzíti Kína távoli, dél-nyugati részén ott, ahol még – sámánjaival, balladáival együtt – élnek az ősi kultúra tradíciói. (Magyar fordításban nem jelent meg a könyv.)
| ||
A kiállítás három témakört járt körül. Legelőször a Nobel-díjas műhöz kapcsolódó kéziratrészleteket, kiadásokat, dokumentumokat, vázlatokat, a könyv születésének összes kellékét és „következményét” tárták elénk. Olyan kulcsfontosságú dilemmák rajzolódnak ki ebből az anyagból, amelyek a modern, nyugati irodalom sajátjai is: a modernizmus-realizmus viszony kérdése, a történelem paradoxonjai a szerző személyes mítoszai közé ágyazódva. A második rész a festő Gao-val foglalkozott: negyven tusrajzát állították ki. A munkák a hagyományos kínai festészet technikáját kombinálták nyugati témákkal. Itt is a kettősség vagy inkább a „kettő közöttiség” állapota volt a feltűnő: a keleti figuralitás és a nyugati absztrakció sajátos keveredése, ahol az érzéki formák között feltűnő magányos alak ismerős egzisztenciális kérdések kifejezésére szolgál. A kiállítás mindezt Gao munkáit a Ming-dinasztia művészetével, illetve Picasso és Michaux képeivel összevetve igyekezett megragadni. Sikeresen, a kép összeállt... A harmadik részben, mely a szerző színházi munkásságát mutatta be, ugyanez a kettősség jelent meg. Drámaírói és rendezői munkásságában a keleti és a nyugati elemeket ötvözi a színpadon. A színházi darabok felvételei mellett például egy dokumentumfilmet is láthattunk, a Snow in August című darab rendezéséről, amely a zen-buddhizmus alapítójáról, Hui Nengről szól. A kiállítás utolsó részében egy egyórás interjúban teljes, s humortól sem mentes képet kaptunk Gao Xingjianról: őszintén beszélt gyerekkoráról, szüleiről, Franciaországról, munkájáról. Julio Cortázar neve mindenkinek ismerősen csenghet, aki nem hallott a dulimanókról és a fámákról (Összefüggő parkok, Kriterion, 1983), az talán látta a Nagyítást, Antonioni – Cortázar azonos című novellájából kiinduló – filmjét, vagy olvasta a Bestiárium (Ulpius) 2004-ben kiadott kötetét. A kiállítás „belülről”, személyes dokumentumokon keresztül közelített Cortázar írói munkásság felé: a jól válogatott anyag képes volt arra, hogy szinte intim közelségbe hozza az író alakját. Cortázar (1914—1984) argentin regényíró, novellista, esszéíró, a latin-amerikai próza nagy egyénisége. Brüsszelben született, majd 1952-ig Buenos Airesben élt. Ekkor áttelepült Párizsba. Első novelláskötete, a Bestiario (Bestiarium, 1951) megjelenése után világszerte ismertté vált a neve. Ezt követte a Final del juego (A játszma vége, 1956), majd további elbeszéléskötetek és regények sora. Az egész életműre jellemző a valóságos és a képzeletbeli elemek Kafkára emlékeztető elegyítése.
| ||
A kiállítás a „Cortázar-archívumot” tárta föl: utazások, publikálatlan fotók, barátoknak, kiadóknak írt levélrészletek. Cortázar nagy utazó volt, de akármerre is járt (Argentínától Párizsig, Kubától Iránig, vagy Indiáig) mindig magával vitte hordozható írógépét. Így bárhol írhatott, utazás közben, a minisztériumokban, ahol tolmácsként dolgozott, vagy éppen otthon. Az íróról, tolmácsról, az emberi jogok harcosáról egyaránt szóló képet tovább árnyalják levelei. De „teljessé” tételéhez mindenképpen hozzá tartoznak a fotó és a film Cortázar számára különösen érdekes és fontos technikái, hiszen rövid szövegei is mintha e két műfaj számára íródtak volna, de legalábbis a kölcsönös inspirációs-kapcsolat lehetőségét vetik fel. Néhány emlékezetes jelenetsor ebből az „élet-filmből”, útinaplóból: 1968-ban első feleségével, Aurora Bernárdezzel másodszor járnak Indiában. A 18. században Jai Singh szultán által épített jaipuri csillagvizsgáló annyira lenyűgözi őket, hogy később – barátjuk, a fotós Antonio Gálvez közreműködésével – kiadják a Prosa del Observatorio (1972) című, 36 fekete-fehér fotóból, valamint versekből álló könyvet. 1982. május 23-án utolsó feleségével, Carol Dunloppal 33 napos autótúrát terveznek Párizs-Marseilles között. Az eredmény a Los autonautas de la cosmopista (1983) című atipikus útikönyv, tele humorral, hamis térképekkel, botanikai és zoológiai felfedezésekkel, szerelemmel és költészettel. A két út „eredményei” – a könyvek – és a közben készült fotók most egyaránt bemutatásra kerültek. Cortázar még 1933-ban, Argentínában, első fizetéséből kezdte el dzsessz-gyűjteményének megalapozását. Kedvencei Louis Armstrong, Duke Ellington és Charlie Parker voltak. A zene, a dzsessz írásaiban is fontos szerepet kapott, egyik legjobb novelláját épp Parker emlékének ajánlotta (Az üldöző). A kiállításon az író szaxofonja mellett szerepelt megmaradt gyűjteményének anyaga is. Belehallgathattunk, de kiállítóteremben is szólt a dzsessz, úgyhogy nem volt meglepő, ha a teremőr lányka, gondolom unalmában, ritmusra járta…
| ||
| ||
|
|
||
|
* A szeptember 4-19. között megrendezett fesztiválhoz, amelynek
|
