|
Ivacs Ágnes |
|
Artpool könyvismertető
ebben rovatban egy-egy olyan, újabban beszerzett forrásmunkát (könyvet, katalógust, CD-ROM-ot) mutatunk be, mely a művészeti gondolkodás alakulásának, az új médiumok alkalmazásának kérdései iránt érdeklődők számára fontos lehet. Az itt ismertetett kiadványok az Artpoolban tanulmányozhatók. Artpool Művészetkutató Központ Budapest VI. Liszt Ferenc tér 10. Tel.: 268-01-14, fax: 121-08-33 e-mail: artpool@artpool.hu internet elérés: http://www.artpool.hu/ Nyitva: szerdán és pénteken 14-18 óráig A videómûvészetnek ma nagy divatja van, akárcsak a kezdeteit és történetét bemutató enciklopédikus igénnyel szerkesztett katalógusoknak. Ezeket a köteteket nézegetve az a csalóka érzése támad az embernek, hogy egy korszak lezárulásának a dokumentumát tartja a kezében, mintha a videó rövid történetét, technikai és mûfajbeli lehetõségeit beteljesítve kiérdemelte volna, hogy a XX. századi (képzõ)mûvészet sok más irányzatát követve maga is múzeumba vagy mûvészeti archívumba vonuljon. Valóban dinoszaurusszá lett a videómûvészet? Még van, hisz rendületlenül és makacsul a szemünk elé tolakszik kiállításokon, fesztiválokon, de ez csak a látszat, igazából agonizál, mert kiszorították a mind korszerûbb digitális technológiával létrehozott új alkotások.
| ||
A szlovén Videodokument egyik esszéje is kilátásba helyezi az újabb digitális médiumok térhódítását, a kötet célja mégsem az emlékállítás, hanem hogy az ezredforduló közeledtén, a jó szándékú hiánypótlás és megõrzés gesztusával dokumentálja az elmúlt harminc év történetét. A szerkesztõ(k) egy szakkönyvet alkottak (jövendõ) szakemberek számára, akik ennek segítségével kutatják és elemzik majd a kortárs videómûvészetet. Erre szolgál a recenzenst kétségbe ejtõ adatdömping a mûvészek projektjeirõl, publikált szövegeirõl, kiállításairól, performanszairól és elõadásairól, konferencia- és médiaszerepléseirõl, egyéb tevékenységeirõl, valamint a róluk megjelent írásokról. Ami az egyszeri olvasónak is érdekes lehet a három részbõl álló kétnyelvû kiadványból – mert három részbõl áll: egy nagyalakú, a nyolcvanas évek gimnáziumi történelemkönyvére emlékeztetõ színes katalógusból, egy zsebkönyvnyi méretû éjfekete esszékötetbõl és egy CD-ROM-ból –, az a harmadik. A CD ugyanis – afféle virtuális matrjoskaként – magában foglalja a nála látszólag nagyobbakat: a katalógus érdemi részét és az esszéket, sõt többet is nyújt: egy-egy részletet valamennyi mûvész egy kiválasztott videójából. A részletek ugyan várakozáson alul rövidek, és meglepõ hirtelenséggel szakad végük (ami valószínûleg a ma már dinoszaurusz számba menõ CD csekély tárkapacitásának tudható be), mégis meglepõen izgalmasak. Azt mutatják, milyen sokféle mûfaj, mûvészi kifejezés- és látásmód talált saját közegére a videóban, ebben a sokáig dokumentatív, aztán a képzõmûvészet és a film határán egyensúlyozó médiumban. Hozzá kell tenni, hogy a válogatás távolról sem teljes: az itt látható videórészletek nagy része a nyolcvanas-kilencvenes évekbõl való. A CD-ROM legnagyobb hiányossága, hogy a multimédiás felület alegységei nincsenek összelinkelve egymással: a videóklipekbõl nem léphetünk át közvetlenül az adott mûvész fájljába vagy azokba az esszékbe, melyekben róla esik szó. További probléma, hogy az esszékben általában kevés szó esik magukról a mûvészekrõl, a szerzõk beérik az adott évtized és környezet felvázolásával, talán abból a megfontolásból, hogy a mûvész kontextusba helyezése már a kutató dolga. Az esszékbõl mindazonáltal kirajzolódik egy kép, a szlovén videó harminc évének története, mely dióhéjban a következõ. A hatvanas évek jugoszláv politikájában bekövetkezett nyitás lehetõvé tette, hogy a hetvenes évek elején számos nemzetközi mûvészeti fesztivál induljon Jugoszláviában, köztük az egyszerre több mûvészeti ágat bemutató Festival of Expanded Media, mely hetvenkettõben otthont ad az elsõ videókiállításnak. A nyugati kiállító mûvészek nem csupán az új médium szellemiségét hozzák magukkal, de teljes eszköztárukat is, óriási inspirációt adva ezzel vendéglátó pályatársaiknak. A szlovén Nuša és Sreco Dragan készíti el az elsõ – konceptualista – videó darabot The White Milk of White Breasts címmel; a videót ekkor, a hetvenes évek elsõ felében még a mûvészeti akció egyik alkotóelemének és dokumentálójának tekintik, errõl tanúskodik a statikus kamera, az egyetlen beállításból álló felvétel és a látvány egyetlen eseményre korlátozása. Az évtized végén még mindig a képzõmûvészet a videó közege, de megjelenik az elektronikus kép manipulálására, a vágásra alkalmas komputertechnika, és Miha Vipotnik alkotásaiban (melyek elsõként kerülnek a tévé képernyõjére) már a korszerû videónyelv egyik alapvetõ sajátossága lepi meg a nézõt: a képek egymás fölé helyezése, a kép a képben effektus.
| ||
| ||
A nyolcvanas évek minden szempontból váltás: a szubkultúra lesz az az alkotói környezet, ami korábban a képzõmûvészet volt. Egymás után nyílnak az alternatív központok és klubok, mint például a ŠKUC Galerija, ahol mûvészeti aktivisták, alternatív kurátorok, színházi emberek, képzõmûvészek és a zenei élet szereplõi találkoznak, installációkat és performanszokat szerveznek és rögzítenek videóra. Az FV Disco-ban zenei videóklipeket és mûvészvideókat vetítenek, és a Borghesia So Young címû albumával (1985) beindul a független videógyártás. A nyolcvanas évek szlovén videói a korszak hedonista szellemben fogant dokumentumai: a videótechnológia bûvöletét, az avantgárd mûvészet és a tömegkultúra találkozását, valamint az elnyomó ideológiával való szembenállást rögzítik a kirobbanó öröm esztéticizmust elutasító gesztusával – (jobbára) rosszul beállított, túlvilágított, durván összevágott képeken, zajos hanggal. A videó „új esztétikájának” esze ágában sincs elrejteni az öltéseket, inkább kihangsúlyozza õket, ezért a szó nyugati értelmében nem tartozik a videómûvészethez. Inkább „szerzõi videó” vagy gerilla hadmûvelet, melyet a politikai ikonok manipulálása, a jelentésekkel való játék, az irónia, a történelmi utalások és a „politikai pornográfia” érdekel, mert fõ célja, hogy a dokumentumokból egy másik történelmet írjon, azokét, akik kimaradtak a hivatalos történetírásból. Az évtized vége a szubkultúra széthullását hozza. A szlovén videómûvészek a professzionális technikával felszerelt nemzeti televíziónál találnak új befogadó közegre, s rövid idõre egy alternatív tévécsatorna létrehozása is kilátásba kerül. A profi környezet ösztönzõ hatása a magas szintû eszközkezelésben: a pontos beállításokban és vágásban, a speciális effektusok használatában mutatkozik meg, és a miniatûr remekek mögött egyre nyilvánvalóbbá válik az alkotók törekvése, hogy a videóval a nagy példakép, a film mellé emelkedjenek. A kilencvenes évekre tehát a videó végre nagykorúvá érik, más kiforrott mûvészetekhez hasonlóan kialakítja saját mûfajait – a videóinstallációt, videótáncot, videóperformanszot, videófilmet, stb –, mégis hibrid mûvészeti ág marad, mely kifejezési módját a hagyományos mûvészetektõl, a filmtõl és a képzõmûvészettõl kölcsönzi, a technikát, az elektronikus adatrögzítést és virtuális adatfeldolgozást viszont a legújabb komputertechnológiából meríti. Mi is ez a kevercs, a videó – kérdezhetnénk végül –, mûvészet vagy technológia? A „hiányzó szerkezet Marey és a Lumière-fivérek”, azaz a fotográfia és film között, idézi az egyik esszé Jean-Luc Godardt. „Az eszköz, mely képes lelassítani, sõt teljesen megállítani a mozgást, és felkelteni az újrakezdés vágyát.” Újrakezdés, igen, a videó talán újrakezdés abban az értelemben, ahogy Godard „újra kezdte”, amikor a filmezéssel felhagyva, hosszú évek kitartó munkájával videóra vágta és közre adta a film történetének godard-i verzióját, az Histoire(s) du cinémát, a mozi képzeletbeli múzeumának monumentális látomását.* És ezt csak videón tehette, semmi máson.
| ||
| ||
|
|
||
|
* A godard-i mû közzététele hogyhogy nem megegyezik
|
