|
Stima Klára |
|
Arkadiusz Ignaszak festményei elsõ pillantásra monokrómnak tûnnek. Azért fogalmazok így, mert bár megfelelnek a monokróm festészet kritériumainak, véleményem szerint mégsem ebbe az irányban kell az értelmezésnek haladnia. Úgy is mondhatnám, hogy határesetrõl van szó: akár fogalmilag, akár technikailag, akár tartalmi szempontból közelítjük meg a mûveket. Egyenlõre csak annyit, hogy a tájképekhez állnak a legközelebb, természetesen a mûvész által több szinten átdolgozott formában. Arek mûvészete kezdettõl fogva az emberi természet megismerésére irányul. Viszonyait, kapcsolatait kutatja a környezet elemeivel, az élõlényekkel és a tárgyakkal, illetve ezek spirituális lényegével. Nem direkt módon föltett kérdésekre kíván egzakt válaszokat kapni, inkább kisebb körökben, apró lépésekkel közelít, majd elmerülve egy megtalált dologban, annak legmélyéig hatolva hoz világra egy szeletke tudást, ami azonban a felszínre érve már általánosabb, magasabb szinten is érzékelhetõ. Képileg ezt ahhoz a jelenséghez hasonlítanám, mint amikor egy mikroszkóp alatti képet egy légifelvétel mellé téve fölfedezzük a két nézõpont közti hasonlóságot, szemben a 160-180 cm-rõl látható hagyományos perspektivikus képpel. Az elõzõ kettõ esetében megszabadulunk a hétköznapi gondolkodás és értelmezés korlátaitól, másfajta jelentések és összefüggések válnak felismerhetõvé a képen belül. A kép elemei mindkét esetben kissé elmosódottak, nem különülnek el szigorúan egymástól, láthatóvá válnak kapcsolataik, és feltûnõ az elemek közti átjárhatóság. Utóbbi fogalom mint kulcsmotívum van jelen Arek mûvészetében. A fenti hasonlat természete jellemzi a megismerési folyamatot, amelyet folyamatosan követ mûveiben. Értelmezni kell a minket körülvevõ lényeket, dolgokat, de ez nem feltétlenül az értelem feladata, hiszen a tárgyak és dolgok nem csak materialitásukban léteznek. A matéria feladata ez esetben arra való, hogy közvetítsen az elsõdlegesen meglevõ és a lényeget meghatározó idea felõl. Így aztán ami a vászonra kerül az az érzõ-gondolat kivetülése, így természetébõl fakadóan tárgyának szubsztanciális minõségeirõl beszél.
| ||
Hogy ezeket a gondolatokat kissé illusztráljam, megpróbálok leírni régebbi munkát. Sokszor visszatérõ motívum Arek festészetében a papírhajócska, amit mindannyian szívesen hajtogattunk gyermekkorunkban, majd úsztattunk a fürdõkádban. Arek egész vásznakat festett tele ezzel a törékeny, omlékony kis tárggyal, amint bukdácsolva megtöltik a rendelkezésre álló képfelületet. A rajz rendkívül egyszerû, kis háromszög és egy trapézforma, könnyed ecsetvonásokkal, játékosan, látszólag „ahogy sikerül”, míg ki nem fogy a festék az ecsetbõl. Imbolygás, billegés, könnyûség és az elemeknek való kitettség, vagyis annak a képe, hogy bármikor bármi megtörténhet. Aztán egy nõalak, vagyis a Nõ. Nem is egy, hanem három, kissé takarják egymást. De mégis inkább egy, és ez az egy ismétlõdik önmaga mellett, reflektál önmagára, vagy szól különbözõ aspektusairól. Végtelenül leegyszerûsített formák, vastag, határozott ecsetvonások a föld színével, egy mozdulattal. Pár vonással a nõi természet (már ha van ilyen) legfontosabb elemei nyilvánulnak meg. Õrzõ-védõ-óvó nagy Természetanya, ahová, akihez haza lehet találni. Nem elõször felbukkanó, de mindig jelenlévõ vágy. Ha elõdöket vagy mestereket próbálok keresni, az eszköztár és a megközelítés Beuysot vagy Magdalena Abakanowiczot juttatja eszembe. Arek installációiban is elsõdleges szerepe van a kiválasztott anyag természetében rejlõ jelentésnek, konceptjei ezekre a tartalmakra épülnek. Az anyag természetének megismerése a világ dolgainak jobb megértéséhez vezet. Egyik munkája a tarlón géppel összeszedett szénaboglya, széna-henger. Az „élet” maradéka, a nagy henger, tömeg a kiállítótérben, egy része pár métert letekerve szõnyegként terül el elõtte. A földre terült sáv végét fémlemez zárja, oly módon, hogy vastagságát pengeszerûen elvékonyítja, ferdén átvágva, olyan szögben, ahogy a guillotine-nál szokásos. A címe: Dolce Vita. Egy másik, szellemiségében már a festményekhez közelítõ munkája egy vízen úszó 1×1 m-es tükör (Dél-Koreában mutatta be, 2002-ben). Egy tengeröböl lágyan fodrozódó víztükrét feszíti meg, dermeszti mozdulatlanná: pillanatfelvétel a végtelenrõl, miközben a különbözõ elemek lényegét oldja fel egymásban és teszi átjárhatóvá. A mostani kiállítás képei is hasonló tartalmakat boncolgatnak. Arek eszközei itt is rendkívül egyszerûek, a leghagyományosabb értelemben vett festészetet mûveli: olajfesték, lenvászon és széles ecset – tájkép. A festék szinte minden esetben ugyanaz az ultramarin kék (Van Gogh 507 vagy 504). A különbséget a rétegek száma okozza. Van ahol 40-70 réteg is egymásra kerül, máshol csak 1-2, vagy a már megfestett felületeket smirglivel felcsiszolja. A mozdulat addig tart, amig ki nem fogy a festék az ecsetbõl – hasonlóan, mint a már említett papírhajócskák esetében. Meditatív tevékenység, belsõ táj. A festék az ég színe, a víz színe, a vászoné pedig a Földé. Hol válik el a kettõ egymástól, a szilárd a folyékonytól és a légiestõl, a test a lélektõl, az élet a haláltól? Egyáltalán kell-e ilyesmit keresni, hiszen ezek a dolgok áthatják, átjárják egymást. Egyéni lehetõség alámerülni a Végtelenben.
| ||
| ||
|
|
||
|
* A szöveg a kiállításmegnyitó szerkesztett változata.
|
