|
Cserba Júlia |
|
Miközben néhány képzõmûvész hagyatékát gondozó alapítvány, betöltve a ráruházott feladatot, sikerrel mûködik Franciaországban, addig az utóbbi évek során több olyan eset is elõfordult, amely óvatosságra inti a végrendelkezõket. 1997-ben a clamart-i Fondation Arp-ból titokban Németországba akartak csempészni 146 mûvet, amit azonban a vámosok felfedeztek. Ezzel elkezdõdött az a francia és a német Fondation Arp közötti vita, ami csak 2003-ban zárult le, szerencsére oly módon, hogy Jean Arp mûvészi hagyatékának gondozása végre biztosítottnak látszik. Néhány évvel ezelõtt a Fondation Vasarely körül kirobbant botrány, a család és az alapítvány vezetõje, az idõközben három évi börtönbüntetésre ítélt Charles Debbasch között zajló kölcsönös vádaskodások borzolták fel a kedélyeket. Sajnos a Vasarely-ügy máig sem zárult le teljesen, és ennek leginkább, mint minden ilyen esetben, a mûvészi örökség látja kárát. A harmadik ügy, amirõl most szó lesz, Alberto Giacomettihez kapcsolódik, és 1988-ban kezdõdött. A történet jobb megértése érdekében azonban az elõzményekrõl is szólnunk kell néhány szót. Annette Arm alig volt húsz éves, amikor a háborús éveket Genfben töltõ, nála több mint két évtizeddel idõsebb mûvésszel megismerkedett, és azonnal, mint késõbb kiderült, életre szólóan bele is szeretett. A felszabadulást követõen, 1945-ben Giacometti már vele együtt tért vissza Párizsba, és 1949-ben összeházasodtak. Házasságuk közel sem volt felhõtlen, hiszen Annette elõtt nem volt titok, hogy a gyakran változó modellek egyben férje szeretõi is voltak. Mégis húsz évet éltek le együtt, és Giacometti 1966-ban bekövetkezett halálát követõen Annette minden idejét és energiáját a mûvészi hagyaték ápolásának szentelte. 1969-ben végre sikerült elérnie, hogy sor kerüljön Giacometti elsõ párizsi retrospektív kiállítására, amit Martine Neeser, az özvegy közvetlen munkatársa rendezett a Musée d’Orangerie-ben. Martine Neeser három éven keresztül dolgozott Annette Giacometti mellett, majd õt 1974-ben Mary Lisa Palmer követte, aki azután húsz éven keresztül, Annette haláláig gondozta a hagyatékot. És ezzel elérkeztünk a Giacometti-ügy egyik fõszereplõjéhez, akivel az Association Annette et Alberto Giacometti székhelyén beszélgettünk errõl a tengeri kígyóvá fejlõdött, máig lezáratlan ügyrõl. Annette 1986 körül gondolt elõször arra, hogy alapítványt hozzon létre. A mûködési szabályzat megfogalmazásával és az eljárás lefolytatásával Roland Dumas ügyvédi irodáját bízta meg. Mivel a közhasznú alapítvány létrehozásának egyik célja az volt, hogy Giacometti hátrahagyott mûvei kiállításra kerüljenek, Dumas azt ajánlotta, vásároljon meg egy épületet. Ehhez Annettenek el kellett adnia néhány szobrot, de csak olyanokatól vált meg, amelyekbõl több példány is volt a gyûjteményben. 1988-ban megvásárolta a Cour de Rohan egyik épületét, és letétbe helyezett 4 millió frankot, ami az alapítvány két évi mûködését biztosította volna. Az alapítvány létrejöttéig pedig létrehozta a sokkal egyszerûbb adminisztratív eljárást igénylõ, jelenleg is mûködõ társaságot, az Association Annette et Alberto Giacometti-t. A Cour de Rohan, a Quartier Latin szívében, a Cour du Commerce passzázsból nyíló udvarban található, XVI. századi, több emeletes épületegyüttes. A harmincas években egyik mûtermében Balthus élt, akit azután 1943-44-ben barátja, Georges Bataille váltott fel, és a hetvenes években David Hockney is az „udvar” egyik lakója volt. A párizsi viszonylatban is különleges atmoszférájú környezetben álló épület, ha nem is grandiózus múzeum, de egy meghitt, több terembõl álló kiállítóhely számára kíválóan alkalmas hely lehetne. Jelenleg azonban sehol egy kép, sehol egy szobor: Giacometti munkái, köztük a mûtermébõl lefejtett, rajzokkal, jegyzetekkel teli falfelületek, egy raktárban várakoznak. Hogy hol, az a társaság vezetõi elõtt titok, de ne szaladjunk elõre a történetben. Roland Dumas-nak, 1989-tõl 1993-ig, az özvegy haláláig nem sikerült létrehoznia az alapítványt, mivel a belügyminisztérium különbözõ okokra hivatkozva, több ízben is visszautasította a beadványt. Hogy az állam nem sietett megadni az engedélyt, annak magyarázata abban rejlik, hogy az alapítvány megszületésével, Annette Giacometti halála után, a teljes örökség az örökösödési illeték alól felmentett alapítványra szállt volna át. Amennyiben azonban nincs alapítvány, a hagyaték a leszármazottak közt került volna szétosztásra, akiknek az összesen 700 millió frankra becsült érték után olyan magas összeget kellett volna fizetniük, aminek nagy részét valószínüleg csak szobrokban, képekben tudták volna megtéríteni, vagyis a francia múzeumok és az államkassza gazdagodása volt a tét. Ugyanakkor mégis furcsa, hogy bár az akkori kulturális miniszter, Jack Lang lelkesen támogatta az alapítvány tervét, a külügyminiszteri posztot betöltõ Roland Dumas, a tapasztalt sztárügyvéd – akit kíváló jogi szakértelme 1995-tõl az alkotmánytanács elnökségéig vezetett – nem volt képes olyan, szabályos beadvány megfogalmazására, amiben a hatóság ne tudott volna kivetnivalót találni. Annette Giacometti halálát követõen, 1993-ban, az általa 1990-ben készített végrendeletnek megfelelõen, a hagyaték kezelõje Roland Dumas lett, a személyhez fûzõdõ jogok gyakorlása pedig Mary Lisa Parkerre szállt, aki, a szóbanforgó végrendeletbõl idézem: „teljes odaadással és igen nagy hozzáértéssel dolgozik tizenöt év óta mellettem az életmûkatalógus létrehozásában”. Ennek alapján érthetõ, hogy Giacometti özvegye Mary Lisa Parkert jelölte ki az életmûkatalógus munkáinak befejezésére, a levelezések, fotók, jegyzetek és egyéb dokumentumok osztályozására, valamint a személyes jellegû írások esetleges megsemmisítésére is. A végrendelet arról is szól, hogy amennyiben az alapítvány még az örökhagyó életében létrejönne, úgy a hagyaték kezelésének joga nem Roland Dumas-t, hanem a Fondation Annette et Alberto Giacomettit illeti meg. Vagyis nemcsak a francia államnak, de Roland Dumas-nak sem állt érdekében az alapítvány gyors létrehozása. 1994-ben Dumas megbízta a Tajan árverezõházat, hogy a felmerülõ költségek biztosítására rendezzen árverést Giacometti alkotásaiból. Ekkor merült fel az elsõ komolyabb nézeteltérés a társaság többi tagja és Dumas között. Az elnöki tisztet jelenleg is betöltõ Sabine Weiss fotómûvész, aki nemcsak Annette gyerekkori barátnõje, de 1954-tõl Giacometti mûveinek fotósa is volt, tehát kellõen ismeri az életmûvet, Mary Lisa Palmer, akinek hozzáértésérõl már korábban szóltunk, Martine Neeser, Annette korábbi munkatársa és más tagok is úgy ítélték meg, hogy Dumas és Tajan többet akarnak eladni, mint amennyi pénzre szükség van. Azt pedig teljesen elfogadhatatlannak tartották, hogy a Tajan-ház által eladásra kiválasztott 18 mû közé egyedi darab is bekerült. Az árverésre mégis sor került, amihez „Tajan engem kért fel szakértõnek, és az eredmény 3%-át ajánlotta fel honoráriumként „ – avat be a számomra már eddig is nehezen követhetõ történet további részleteibe Mary Lisa Parker – „Az ajánlatot természetesen visszautasítottam.” A befolyt összegbõl Tajan honorárium címén 2,4 millió frankot (370 ezer eurot) Roland Dumas-nak utalt át, 8 milliót (1,2 millió eurot) pedig saját, akkoriban nehézségekkel kûzdõ cégének számláján õrzött tovább, ahelyett hogy azt a társaságnak utalta volna át. Amikor pedig 1999-ben Mary Lisa Parker és Sabine Weiss egy szakvélemény kérése során felfedezte, hogy egy olyan, Svájcba került szoborról van szó, ami az 1994-es árverés során eladatlanként lett regisztrálva, nyilvánosság elé került az ügy. (Az évek óta folyó per legutóbbi tárgyalása 2004 decemberében zajlott.) Ezt követõen Dumas lemondott a végrendelet végrehajtói megbízatásáról, és helyére az állam, Hélene de Camara ügyvédnõ személyében vagyonõrt nevezett ki. Az ügyvédnõ megbizatása kezdetén azt állapíthatta meg, hogy a Roland Dumas felügyelete alatt álló hagyatékból 1999-ig, különféle címen 7,6 millió eurót költöttek el. „Örömmel fogadtuk Dumas távozását, és abban reménykedtünk, hogy az igen aktívnak látszó ügyvédnõ közremûködése végre felgyorsítja majd az alapítvány létrejöttét.” Hélene da Camara azonban nem mutatott sok rokonszenvet a társaság iránt, sõt az alapítvány létrehozásának legfõbb akadályát látta bennük. Kapcsolatuk akkor mérgesedett el végleg, amikor az ügyvédnõ 2002-ben azzal a döntéssel állt elõ, hogy a költségek fedezésére újabb árverést kell tartani. A társaság vezetõinek tiltakozása ellenére közel negyven mûvet bocsátott eladásra, de végül a társaság annyi sikert könyvelhetett el, hogy a 24-ik tételnél leállították az árverést, mert az eladási összeg elérte a da Camara által benyújtott hivatali kérelemben megjelölt 6 milliót. Ezt követõen, azzal az indoklással, hogy túl magasak a társaság költségei, da Camara zárolta számlájukat, emellett különféle címen pereket indított ellenük. Másfél évig minden anyagi forrás nélkül mûködött tovább az Association Annette et Alberto Giacometti. A tarthatatlan helyzet végül közvetlen beavatkozásra késztette az akkori kultúrális minisztert, Jean-Jacques Aillagont, és állami beavatkozással – a társaságtól teljesen függetlenül – 2003 decemberében megalakult a Fondation Annette et Alberto Giacometti, amely néhány nappal késõbb bírósági végrehajtóval, rendõri felügyelet mellett elszállíttatta a Cour de Rohanból a végrendeletben Mary Lisa Parkerre bízott mintegy száznegyven ládányi dokumentumot. Újabb per, amely ezúttal Mary Lisa Parkernek adott igazat, és az alapítványnak mindent vissza kellett szolgáltatnia. „Most már megérti, miért van tele az iroda papírokkal, dobozokkal. Azóta is azon dolgozom, hogy az összekevert iratokat újrarendezzem, és tovább dolgozhassunk az életmûkatalóguson.” Az Association Annette et Alberto Giacometti bíróság elõtt megtámadta a Fondation Annette et Alberto Giacometti érvényességét. Indoklásul azt hozták fel, hogy Annette Giacometti végrendelete értelmében, a mûködõ társaságot kellett volna alapítvánnyá változtatni, jelen esetben azonban nem ez történt, sõt a társaságot teljesen kizárták. Az özvegy azt is kikötötte, hogy Giacometti alkotásait állandó kiállításon kell bemutatni, a megalakult Alapítvány pedig ezt a feltételt sem teljesíti. Ezzel szemben a Fondation Annette et Alberto Giacometti peres úton akarja elérni az Association Annette et Alberto Giacometti feloszlatását, mondván, hogy annak létjogosultsága az alapítvány létrehozásával megszûnt. Jelenleg párhuzamosan mûködik a két szervezet, és a szakértõi véleményre igényt tartók bármelyiktõl hiteles bírálatot kaphatnak. Aki azonban biztos akar lenni a dolgában, inkább Mary Lisa Parkert keresi fel, akinek szakértelme nemzetközi hírû, különösen azóta, amióta neki köszönhetõen sikerült leleplezni John Drewe atomfizikust, a több nagytekintélyû galériát és múzeumot is sikerrel megtévesztõ londoni mûtárgyhamisítót. Nem térünk ki a helyzetet tovább bonyolító Giacometti- és Arm-leszármazottak örökségi követeléseire, de ha valaki idáig képes volt követni a történetet, annak még eláruljuk, hogy a számtalan perhez egy újabb adódott: az egy éve mûködõ Fondation Anette et Alberto Giacometti pert indított Hélene da Camara ügyvédnõ ellen, aki három és fél éves mûködése alatt több mint három millió eurót költött el perekre, ügyvédekre, mûködési költségekre, ráadásul 1,1 millió euró honoráriumról szóló számlát nyújtott be. A franciáknak is megvan a maguk Tocsikja, de hol van Giacometti, a szobor, a kép, a mûalkotás ebben az egész ügyben?
| ||
|
|
||
|
|
