|
|
|
Bár keveset hallani róla, a Miniszterelnöki Hivatal közvetlen szomszédságában elhelyezkedõ Magyar Szabadalmi Hivatal stratégiai fontosságú intézmény a magyar közigazgatásban. A hazai innovációs termékek, találmányok, védjegyek és a design jogvédelmének itthoni hatósági feladatait illetve nemzetközi képviseletét ellátó intézmény vezetõjével, Bendzsel Miklóssal a hivatal küldetésérõl, a hazai design helyzetérõl, jövõbeni lehetõségeirõl, és az Iparmûvészeti Múzeumban (IM) bemutatott skandináv design kiállításról beszélgettünk.
Sz.Szilágyi Gábor: Elnök úr, mivel foglalkozik a Magyar Szabadalmi Hivatal (MSZH)? Bendzsel Miklós: Az MSZH a magyar szellemi tulajdon védelmének szentelt hatóság. Fõ tiszte innovációs közmûként elõsegíteni a mûszaki-gazdasági, kereskedelmi és kulturális újdonságok tárgyiasult, piaci megjelenését a kizárólagos használati jogok versenyelõnyének biztosításával. A szabadalmi rendszer a polgári forradalom és a modern ipari éra szülötte, a felvilágosodás hozta létre, elõnyeivel minden önmagát fejleszteni képes nemzetgazdaság él. A hivatal katalizátor szerepe abban fogható meg, hogy egy-egy megoldás tulajdonosát kérelmére, ha szellemi alkotása világviszonylatban is újdonságnak tekinthetõ, s eleget tesz néhány egyéb, vizsgált követelménynek, a hivatal áralakító monopol jogokkal ruházza fel. Kifinomult minõsítõ eljárás, szektorsemleges közszolgálati attitûd, komoly informatikai háttér jellemzi a nemzeti iparjogvédelmi hivatalt. Fontos fejlemény, hogy az utóbbi években a szerzõi jog letéteményeseivé is váltunk, ami modern tendencia, mert a szellemi tulajdon védelmének elve és szabályozási környezete közeli rokonságot mutat a mûszaki és kulturális értékek terén. És itt a design, a formaképzés, a termékkivitel afféle közös határterületként különös jelentõséget kap.
| ||
Sz.G.: Hogyan és miért pont az Önök felügyelete alá került a formakultúra fejlesztése szempontjából fontos Magyar Formatervezési Tanács (MFT)? B.M.: Az elõzményekrõl annyit, hogy 2001-ben javaslatot tettem egy szenátusi elven mûködõ, többségében nem államigazgatásiakból álló testület felállítására és egy újrafogalmazott, bizonyos elveiben vállaltan állami, más tekintetben privát oldalról generált design politika kialakítására. Ezt a tervet a kormány el is fogadta. 2002-ben megkaptuk a feladatot, hogy társadalmi alapon hívjuk életre a tizenöt tagú MFT-t. Hat cselekvési irányt tûztünk magunk elé. Azt mondtuk, a gazdasági ösztönzõ és vállalkozásfejlesztési politikába be kell illeszteni a design ügyét, emelni kell a társadalmi, morális megbecsültségét, és oda kell figyelni az oktatásra, mert ipari háttér nélkül gyorsuló ütemben szakad el a világ élvonala tõlünk. És ez nem csak a formatervezést, de a kapcsolódó ágazatokat is jelenti, például a környezettudatos építészeti kultúrát. Új díj- és ösztöndíjrendszer kialakítása is szükséges volt. A nemzetközi vérkeringésbe történõ bekapcsolódásnak pedig annyi lehetõsége adódik, hogy vétek ezzel nem élni. A nemzetközi design szervezetekben intézményi tagságot, egyéni tagságot kell kapnunk, hogy a magyar design megmérettetési esélyei jobbak lehessenek. Ezeket a pozíciókat fogja megerõsíteni az MSZH és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által alapított Magyar Formatervezési Központ, amelyet a Design Terminál Kht. mûködtet majd, és jövõre nyílik meg az Erzsébet-téren. A kérdés második részét illetõ „miért”-re pedig három okot tudok felhozni, attól függõen, kinek a szemszögébõl nézem a történetet. Az ipar és az oktatás felõl közelítve ma már közhely, hogy a kilencvenes években az ipar szerkezete drasztikusan átalakult, és a megszokott formatervezõi közremûködés megrendelõi oldala összedõlt. A Magyar Iparmûvészeti Egyetem (MIE) és a formatervezõk ekkoriban a magyar kisipar és a multinacionális térfoglaló nagyipar margóján, ösztönzõ kihívásokat nélkülözve éltek, és olyan magas szintû utánpótlást neveltek, amelyre a piaci viszonyok itthon nem bizonyultak elégségesnek. Államigazgatási oldalról vizsgálva elmondható, a mûszaki fejlesztéseknek a hagyományos kulturális és piaci viszonyok közé ágyazódó kormányhivatalai egy tárcaközi bizottsági alapon szervezõdõ grémiumot mûködtettek. Ennek problémaérzékenysége azonban nem tudott olyan hatékony lenni, mint a piac magyar és külföldi szereplõivel hatóság mivoltából napi kontaktusban álló MSZH. A harmadik ok a szellemi igényesség támogatása. Bosszantó az a tudat, hogy a hazai technológiai innovációs készség elismert ugyan, de sokszor több nemzedék egymásra épülõ erõfeszítése sem elég ahhoz, hogy valódi piaci siker szülessen. Oláh György kémiai Nobel-díja bár üzleti értelemben végül sikert hozott, de elõzményként szükség volt Than Mór kémiai stúdiumot és egyetemi tantárgyat létrehozó erõfeszítéseitõl nemzedékek iskolateremtésén keresztül Zemplén Géza legendás tanszékéig ahhoz, hogy végül Oláh György problémaérzékenységét, kreativitását és szenvedélyes válaszkeresését világraszóló és nagy jelentõségû siker koronázza. Sz.G.: Gondolom, a formakultúra MSZH általi felkarolása jelzés arra, hogy ma egy hasonló kitörési pontnak tekinthetõ a design területe. B.M.: Igen, az elõbbi példához hasonló esélyt és kitörési pontot ma a magyar formakultúrában látok. Kis anyagi ráfordítással, komoly szervezõerõvel jó gazdái lehetünk ennek a területnek, és komoly sikereket érhetünk el. Bármelyik elemet is választom ki a modern piac áru- és értékkomponenseibõl – a mûszaki tartalmat, a formát vagy az arculati elemet –, azon keresztül fényt tudok bocsátani a többi komponensre is, ami a kelendõséget, és ezen keresztül a piaci profitot befolyásolja. A magyar design kultúra etatista, modern piaci viszonyok közt is vállalható eszköztárának a feltérképezése jó laboratóriumi kísérlet ahhoz, hogy kiderüljön, hogyan kell egy kormányzati hatóságnak az innovációt támogatnia. Ennek a kísérletnek éppen a derekán vagyunk.
| ||
Sz.G.: Mik az eddig elért eredmények? B.M.: A két legnagyobb nemzetközi design-tömörülés, az ICSID és a BEDA ebben az évben látszik végérvényesen „rehabilitálni” intézményes megbecsültségünket, az Egyesült Államokban és a fejlett autóiparú európai országokban a magyar diákok karosszéria és funkcionális modellezési versenyeket nyernek, a saint-etienne-i EU-diáktalálkozókon a magyar tervezõ növendékek kétévente elsöprõ sikereket aratnak. A sor folytatható lenne. Mi kell tehát ahhoz, hogy a gazdaságban és a kultúrában olyan légkör alakuljon ki, ami képes itthon és külföldön önálló hírét vinni a magyar kulturális innovációnak? Ehhez elsõsorban tudatos hazai vállalkozói érdeklõdés és felvilágosult piaci igény szükséges! Itt kell megemlítenem azt a közép-európai és magyar életérzést, amelyet talán egybevethetünk a skandinávokéval. A budapesti Skandináv design a mítoszon túl címû kiállítás is arról tanúskodott, hogy természetfelfogásban és az urbánus élethez való viszonyulásban ott hamarabb jött létre konszenzus a kiválasztandó értékek dolgában. Nálunk viszont ilyen vegytiszta kristályosodási pontokat nehezebb találni. A magyar technikai iskolára és a magyar kultúra szinergiára való képességére azonban mindenképp lehet építeni. A sokszólamúsággal, a relatív természetközeliséggel, a bátor feladatvállalással és a virtuóz anyagkezeléssel a magyar tervezõk és mérnökök felhívhatják és fel is hívják magukra a figyelmet nemzetközi szinten is.
| ||
Sz.G.: Az MFT tavaly hozzáfogott egy régóta sürgetõ feladathoz, a kortárs design gyûjtemény megalapozásához. Mi a cél, milyen hatások várhatóak, hogy áll ez a projekt? B.M.: Egy három évvel ezelõtti mélyszondás tanulmány rámutatott egész rendszerünk leggyengébb pontjára, az intézményi struktúra fejletlenségére. A rendszerváltás elõtti monolitikus iparstruktúrában a kiközvetítésre, a piaci összeboronálásra nálunk nem is volt nagy szükség, ezért azok a design fórumok, terek, központok, amiket a piacgazdaság amúgy kitermel magából, értelemszerûen hiányoztak és hiányoznak a mai napig is. Olyan lehetõséget kerestünk tehát, amellyel egy magyar formatervezési központot, agórát teremthetünk, és amely három funkciónak legalább eleget tesz. Egyrészt olyan viszonyítási és információs bázist teremt, amire a magyar formakultúra eredményei iránt érdeklõdõk hagyományaink után kutatva támaszkodni tudnak, vagy épp a jelenleg élõ tervezõk közül kívánnak bedolgozót keresni maguknak. Másrészt olyan profilú kiállítóteret, intézményes rendezvénygazdát hoz létre, amely a viszonosság alapján tud a kortárs kultúrában design kiállításokat fogadni és szervezni. Harmadrészt olyan dokumentációs központot és könyvtárat jelent, amely médiatámogatást és továbbképzési lehetõséget is nyújt. Ilyen nemzeti központokat a világ nagyvárosaiban éppúgy megtalálhatunk, mint a skandináv, benelux-, vagy közép-európai térség számos országában. Ezt a hiányt Magyarországon a már említett Erzsébet téri Magyar Formatervezési Központ pótolhatja majd. Ennek épületrekonstrukciós megoldása ezen a tavaszon indul, a tervpályázat ügyében március végén hirdettünk eredményt.
| ||
Sz.G.: A kortárs design ügye már jó ideje égetõ kérdés Magyarországon, hiszen évtizedek óta nem folyik hivatalosan design gyûjteményezés. Hogyan tudnak változtatni ezen a helyzeten? B.M.: Valóban, Magyarországon a design ügye és a gyûjteményezés kérdése azért kiemelten fontos kérdés, mert több mint hetven éve nincs kortárs design gyûjteményezés, miközben erre a mûszaki, iparmûvészeti és kortárs mûvészetek határterületeivel foglalkozó körökben határozott készség és igény mutatkozik. Önálló design gyûjtemény létrehozása szükséges tehát, amihez jelenleg hiányzik az intézményi cselekvõerõ, és ez még ma sem lelhetõ fel kritikus mértékben. Ezen a téren is próbáltunk elmozdulni, amikor az MFT égisze alatt feltérképeztük, milyen stratégiái lehetségesek a velünk élõ tárgykultúra szakmai alapokon történõ gyûjteményezésének. Több forgatókönyv is született, de bármelyik jön is szóba, mindenképp be kell tartani a klasszikus szabályokat: a tervszerû gyarapítási politikát, a kiállítási és feldolgozási programokat, és ezekhez illeszkedõ eseményeket kell szerveznünk. Mivel a ráfordítási lehetõségek nem végtelenek, vagy egy szelektív, önmagunkra koncentráló, vagy a világ fõ vonulatait bemutatni képes programot kell kialakítanunk. De létezhet olyan koncepció is, amely a tárgygyûjteményezés trendjelzõ funkcióval mûvelt küldetése mellett azt az agóra jelleget bontja ki mélyebben, amit már említettem. A lényeg, hogy a mindenkori nemzeti kulturális koncepciónak és stratégiának rangján kellene foglalkoznia ezzel a kérdéssel, mert egy nemzet használati tárgyaiban és épített környezetében lévõ kultúrája és a természettel való bánni tudása ezeken keresztül mérhetõ le. Ha ez nem sikerül, akkor az elkövetkezõ nemzedékek és a következõ évek tervezõi fognak fájóan nélkülözni olyan kihívásokat és ingereket, amelyek nélkül nem lehet teljes értékû, az elõdök nyomaiba lépõ produkciót várni. Sz.G.: Hogyan látja a hazai design jövõbeni lehetõségeit akkor, amikor a hazai ipar nem mutatja azokat az erõs, dinamikus jeleket, amelyek kitörési pontokat jelenthetnének? B.M.: Mondják, a jó design az innováció arca. Viszont önmagában a design, még ha jó is, nem fogja megváltani a tartalmatlan technológiát. A kettõ együttmûködése hozhat létre szinergiát. A magyar design elsõsorban a keresletet és a figyelemfelkeltést szolgálhatja. A „magyar” vagy „budapesti” jelzõ kereskedelem-politikai értelemben árfelhajtó hatású is lehet, és néhány szektorban már most is az. Egy termék esetében ma sokszor nem az számít, hogy hol gyártották, hanem hogy melyik híres vagy jó nevû tervezõ nevéhez kötõdik. Ebben az értelemben a magyar hozzáadott érték képes az üzletszerzõ funkcióra, és képes a figyelmet is jobban felkelteni. Ez nem lebecsülendõ egy olyan kereskedelmi és piaci világban, amely odafigyel az egyéni teljesítményekre. A versenysport-szellem a gazdaságban is érvényesül. Figyeljünk arra, ahogy például a Business Week, a Wallpaper, vagy az ID (International Design) a legjobb ötven vagy száz vállalatot, vállalatvezetõt és éves design-díjaival a kimagasló formatervezési teljesítményeket is a döntéshozók asztalára teszi. Itt tûnik fel az imázsépítéshez köthetõ jó befektetés lehetõsége is. A Samsung például, amelyet az amerikai sajtó a „the coolest” design okán dicsért és a figyelem középpontjába helyezett, épp azt fontolgatja, hogy Budapestre hozza európai formatervezõ központját. Ennek a lépésnek azonban jelen pillanatban az áll még útjában, hogy szerintük nincs elég hazai designer tervezõmérnök. Ezért kell az MFT-nek azt a sokszólamúságot elõnyben részesítenie, amely az idén 125 éves MIE támogatása mellett fel tudja mutatni az 1997-ben delfti alapokon bevezetett ipari termék- és formatervezõ mérnökképzést a Mûszaki Egyetemen, az Alkalmazott Mûvészeti Intézetben folyó képzést Sopronban, és amely Kecskeméttõl sok más vidéki mûhelyig fõiskolai vagy felsõfokú fõiskolai mûvészeti képzésbõl újat tud létrehozni. Ez az elmondottak miatt komoly prioritás.
| ||
Sz.G.: Budapesten januárban és februárban volt látható a már említett Skandináv design kiállítás, amelyhez Identitás és globális struktúrák címen szakmai konferencia is kapcsolódott. Hogyan látja egy ilyen regionális alapokon nyugvó kiállítási termék jelentõségét, és hogyan ültethetõek át a tapasztalatok hazai viszonyokra? B.M.: Összetett szövetû az idekerült válogatás, és a kiállítás címe is jelzi, hogy skandináv, azaz nem csak svéd, finn vagy dán, amit már szeretve ismerhetünk, hanem norvég és izlandi is. A történeti és földrajzi keresztmetszetben felépülõ kiállítás egy közép-európai befogadónak mindig tanulságos, és különös jelentõsséggel bír. Megszoktuk Magyarországon, hogy a csúcsokra vetjük pillantásunkat, és alkattól függõen döntjük el, hogy az lelkesít vagy lesújt minket, elérhetõnek tartjuk-e, vagy túlhaladhatónak. Ezen a bemutatón viszont olyan széles keresztmetszeten áradó felfogásról és termelékenységrõl van szó, amely hangsúlyosan hívja fel a figyelmünket arra, hogy abban az olvasztótégelyben, amelyben élünk, kikeverni, megmutatni, felmutatni azt, amit mi tapasztaltunk meg, ugyanolyan esélyes, mint ahogy – csak a legkisebb egységet említve – Izlandnak volt a skandinávokhoz képest. Másrészt fontos a szükséglet és a természettudatosság. Az északi iskola komolyan vette a sorozatgyárthatóságot és azt a puritán életérzést, amit Skandinávia természeti adottságai az anyagféleségben, ásványkincsekben jelentett. Azt gondolom, a skandináv alkotók nem a világviszonylatban vett globális hódítás szándékával fogtak neki a háborút követõ fejlesztéseknek, hanem közel akartak menni a saját piacukhoz. És amint közelebb léptek, az emberi szükségletek olyan eloszlásával találták magukat szembe, amelynek megfelelni a legnagyobb kihívás. Ha ez sikerül, akkor az exportpiacokon is ugyanazokhoz az örök emberi igényekhez lesznek közel. Az a döbbenetes a skandináv példában, hogy egyszerre identikus és globális, de a szónak nem feltétlenül kereskedelmi értelmében. Tavaly az IM-ban A magyar formatervezési díj 25 éve, 1980—2004 címû kiállításon mutattuk be a korábbi díjnyertes munkákat. A közönségsiker egyik alapja az volt, hogy a látogatók meghökkenve szembesültek azzal, az õ életük, ha úgy tekintünk rá, egyenlõ egy „mûtárggyal”. Saját kivetülésünk, mit veszünk a kezünkbe, mit hajítunk el, mivel vesszük magunkat körbe, mivel lepjük meg a másikat. Az üzenet az, hogy az életed maga egy mûtárgy, válogasd hozzá az eszközeidet. Ezt azonban egy korszerû iparnak is szolgálnia kell, hogy ki-ki a saját lehetõsége szintjén az esztétikumhoz és funkcionalitáshoz közel élje le az életét. Szerintem ez a skandináv üzenet.
| ||
Sz.G.: Milyen üzenetet hordoz ez a kiállítás egy újrarendezõdõ politikai és kulturális térben, és abban az újrafogalmazódó kulturális hálózatrendszerben, amelyek például az Európai Unióban mutatkoznak? B.M.: Elfogult befogadóként is figyeltem ezt a bemutatót, és próbáltam vizsgálni az egymásra hatást. Például az étkészletek, az ékszertárgyak, a bútorok összevetésében is érdekes felfigyelni arra, hogy a hasonló adottságú országok kultúráját mélyebben kell megismernünk. Sokszor esik szó arról, hogy Budapest regionális központ szeretne lenni, de ehhez dolgozni kell. Nem elég magunkat exportálni. Csak annyira leszünk elfogadottak, amennyire mi is tudunk befogadóak lenni. Hiszek abban, hogy a magunkat az elmúlt évben megmutató helsinki, bécsi, berlini kiállításaink és viszonzásaik is ezt a célt is szolgálták. |
||
|
|
||
|
*
Skandináv design a mítoszon túl. Iparmûvészeti Múzeum Budapest, 2005. január 18 — márius 6. |
