|
vtbb: |
|
Šwierkiewicz a legkülönbözõbb mûfajokban dolgozik, de egyikbe se besorolható: nem igazán lehetne azt állítani, hogy festõ, esetleg akció-, vagy videomûvész, s még csak nem is grafikus, hanem mindez együtt. Pro forma grafikusként indult a 60/70-es években. A kortársak szemében úgy tûnt, hogy az az idõszak a hazai grafika nagy korszaka, részben, mert a korabeli kultúrpolitika nem kívánta szélesre tárni a kapukat a koncept, a pop, a happening, a valódi kortárs tendenciák elõtt. Így jött létre az a fura helyzet, hogy a nagy és reprezentatív kiállításokon a konceptuális munkák pl. csak mint míves rézkarcok jelenhettek meg, vagy esetleg fotómûvészeti seregszemléken tûntek fel, mint sajátos experimentumok. Ezzel együtt a hazai grafikában születtek olyan maradandó mûvek is, mint Kondor Béla, Major János, Maurer Dóra rézkarcai, vagy késõbb Somogyi Gyõzõ szitanyomatai.
Šwierkiewicz grafikái a zseniális, a jó, és az átlag figuralitása és absztrakciója közt egyfajta harmadik utat képviseltek: munkái szokatlanul direkt nyomatok voltak, levágott hajtincsek vagy a teljes felületet betöltõ, kézzel írott szövegek. Mindezzel nemcsak a new wave-et elõlegezte, de lépésrõl-lépésre olyan új ösvényeket nyitott, melyek még akkor is járhatónak bizonyultak, amikor a hazai grafika addig legemblematikusabbnak tûnõ mûfajai – a kulturális irányítás jól kiérdemelt csõdjeként – hanyatlani kezdtek. Šwierkiewicz grafikai munkái azért maradtak frissek, mert nem hagyta, hogy a kanonizált technikai konvenciók, s a mögöttük meghúzódó konzervatív intézményrendszer határozza meg gondolkodását. Ebben alighanem óriási szerepe lehetett annak, hogy õ közben plasztikákat, objekteket is készíteni kezdett, majd az újpesti Mini Galéria vezetõjeként a „galériázás” mûfajában, a Xertox csoport úgynevezett Dolgos Meditációival pedig az akció- és performansz területén teremtett új alapokat. Kiállítás-szervezõi és hálózatépítõ munkája szimbiózisba került valamennyi mûfajjal, amelyben dolgozott. Ezek egyike a könyv.
| ||
Šwierkiewicz életmûvében évtizedekre visszamenõen számos könyv-mûvet, egyedi vagy kisebb-nagyobb példányszámban sokszorosított könyv-munkát találunk. Köteteit – legyenek azok egy-egy korszakának kiállítási katalógusai, másokkal közös vagy a saját mûveit bemutató könyvei és mappái –, már évtizedekkel ezelõtt sem csupán a kortársak újításai inspirálták, hanem például a távol-keleti szent-könyvekre vonatkozó ismeretei is. Emellett ugyanilyen jellegzetességük az a fajta, szinte naplóírás-szerû személyesség, ami Šwierkiewicz minden mûvére jellemzõ. A Hulladémon huszonöt meséje 1982 óta foglalkoztatta, de csak 1997-ben lett kötet belõle (VÉTALA – PANCSAVINSAKTIKÁ; a Nalors Grafika Vác és a GMN Repro Budapest kiadása 1997.) E szanszkrit mesék Šwierkiewicz életmûvében nem csupán abban a krétarajz-sorozatban jelentek meg, melyet e könyv közread, hanem a közbeesõ idõszak számos más mûvében is, s ezeken keresztül olyannyira szervesen beépültek gondolatvilágába és alkotásmódjába, hogy most a Folyamút könyv elsõ lapjai közt is feltûnik a halottat cipelõ király alakja. 1994-ben a Kiscelli Múzeumban nyílt kiállítása. Akkor már a Kiscelli Múzeum templomterében évek óta rendeztek kortárs bemutatókat, de talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy Šwierkiewicz Kelet kezd – Nyugat befejez címû kiállítása volt az, ami elõször tudta igazán betölteni és kihasználni ezt a monumentális és rendkívül speciális teret. Nem vagyok benne biztos, hogy itt mutatta be elõször az 1992 óta készített, a – Duna, s késõbb más – folyók által festett festményeit, de a Folyamút könyv kapcsán érdemes felidéznünk az annak katalógusában publikált szövegét: „A képeket a KOMPKÖTÕ sziget felsõ végén festettem 1992, augusztusában… Itt egyszerre volt látható az állóvíz és az erõs sodrású folyam különbözõsége. Járás közben a szikkadó iszap közötti résekbe szorult a talpam. Életemben elsõ alkalommal éreztem szükségét annak, hogy olyan munkákat készítsek, melyeknél vásznaimat éppúgy, mint önmagam (abszolút értelemben), átengedjem az õselemek mûködésének… Elõször a vásznakat a Duna vizébe avattam, és a víz alatt festettem (majd megszárítottam). Másodszorra iszappal fedtem be, harmadszorra a megszáradt iszapréteg töredezett, szakadozott közeit festettem be, és hagytam, hogy a festék beszívódjon a vászonba. Negyedszer az egész KÉP-felületet lemostam (majd megszárítottam és rögzítettem), ötödször a vásznakat kifeszítettem a vakrámákra. Ezt a dolgot úgy értelmezem, hogy kiemeltem kilencszer 250 x 375 cm-es területet a Dunából, a földbõl, a levegõbõl és ön-magamból. Képeimmel azt szeretném kifejezni, hogy a DUNA éppen annyira szent folyam, mint a GANGESZ, csupán az emberek hitvilága és tiszteletadása alakult másként.” A Folyamút könyv 86 lapja 1993 és 2004 között készült, részben hasonló metodikával. Mint a kiállítási meghívón olvasható írásából kiderül, Šwierkiewicz e lapokat jó évtizeden át vitte magával különbözõ távol-keleti és közép-európai utazásaira. A lapokat beavatta a Dunába, majd a Bengál-öböl tengervízébe. Közben képek és szövegek rétegzõdtek rájuk, mígnem a különbözõ tájakon, különbözõ korszakokban készített feljegyzések össze nem érlelõdtek egyazon könyv lapjaivá. A legtöbb festõ mûtermi körülmények közt fest. Valamivel kevesebben lehetnek, akik a négy fal helyett a szabad eget választják, legtöbbször azért, hogy úgy mond’ természet után festhessenek. Hogy Šwierkiewicz a folyóban, az öbölben fest, a folyó, az öbölvíz tömegének mozgásával, s az élõ vízi környezet nemcsak fizikai, de minden egyéb – kémiai, biológiai, biokémiai – tulajdonságát is bevonva a képalkotásba, abban van valami gátlástalanság. Gátlástalanság az adott mûfaj, itt a festészeti konvenciók vonatkozásában. Šwierkiewicz vásznai a festészet mûfaji kontextusában nyilván annak perifériáján jelennek meg, ahol talán még a leginkább akció-festményeknek minõsülnek. Ha lehet, itt még inkább elõtérbe kerül az a fajta direktség, amire a három évtizeddel ezelõtti grafikái kapcsán utaltam. A Xertox csoport Dolgos Meditációknak nevezett akciói ezt terjesztették ki millió lehetséges irányba, így azok közt bõséggel találhatunk olyan mûveket, amelyek nem a galériák falai közt, hanem a természetben születtek, illetve a természeti közeg elemeit vitték be a kiállítótermekbe (ld. a Hórajz címû 108. DM-ot a Liget Galériában, 1987 januárjában). Ugyanakkor – s erre világít rá a Folyamút könyv – nem biztos, hogy jó úton járunk, ha Šwierkiewicz élõ vízzel festett képeit akciófestészetként értelmezzük. Abban az esetben ugyanis magát az akciót, az alkotó gesztusait, a festés folyamatát, körülményeit kellene tudnunk visszaolvasni a képek által rögzített nyomokból. Itt viszont szemmel láthatóan nem errõl van szó, hanem az egyes képeken belül is különbözõ idõszakokban egymásra rétegzõdött, alkalmasint egymást elmosó, feloldó, vagy lefedõ motívumokról. E képalkotó metodikáról a pszichológusok által használt fogalom, az un. önéletrajzi emlékezet juthat eszünkbe. Önéletrajzi emlékezet az, ami újra és újra átmossa, s az adott személyiség rendszerében elhelyezi, majd az újabb és újabb élmények, tapasztalatok fényében a személyiség érlelõdésének megfelelõ szintjén újra is értelmezi, s egységesíti az idõben és térben különbözõ alkalmakkor felszedett emlékeket. Ebben az értelemben beszélhetünk arról, hogy miközben a Folyamút könyv minden egyes írott, rajzolt, vagy festett motívuma – ha úgy tetszik – akciója és gesztusa az azokat létrehozó koncentráció következménye, az a hosszabb folyamat, ami egy jó évtized alatt e lapokat egységes képsorrá, könyvvé érlelte, nem ezeknek, hanem a velük párhuzamos meditációs folyamatoknak az eredménye. Így maga a könyv nem elsõsorban arról szól, hogy mikor mi foglalkoztatta Šwierkiewiczet az elmúlt évtizedben – bár itt-ott ebbe is bepillantást enged –, hanem sokkal inkább, hogy hogy néz ki az, ahova eljutott, mivé állt mindez össze? Az egyes lapokat fölül kék, jobboldalt indigó, alul vörös, bal szélén zöld színsáv keretezi. Az észak-amerikai indiánok égtájakat – napjárást, napszakokat – különböztettek meg színekkel. Más megközelítésben lehetne e négy szín-szegély a négy elemre történõ utalás is, mégsem hinném, hogy errõl van szó. Az azonban egyértelmû, hogy a visszatérõ szegélyezés az univerzumra, annak egységére és teljességére utal. Zárójelben, s anélkül, hogy a Folyamút könyv színértelmezésében mindezt kizárólagos kódnak tekinteném, szeretném megjegyezni, hogy a buddhizmus – melynek alapgondolata, hogy minden él –, a különbözõ élõlényekhez társít színeket. A tibeti buddhizmusban legfontosabbnak és legõsibbnek tekintett OM MANI PADME HUM buddhista mantra az OM (az istenek világát jelölõ) szótaghoz társít fehér színt; a MA (a titánok világát jelölõ) szótaghoz kéket; a NI (az emberek világát jelölõ) szótaghoz sárgát; a PA (az állatok világát jelölõ) szótaghoz zöldet; a DME (a karmikusan újjászületõ szenvedõ lelkek, éhezõ szellemek világát jelölõ) szótaghoz bíbort/vöröset; a HUM (a poklok világát jelölõ) szótaghoz feketét. Jelentése: OM Ékszer a Lótuszban HUM; vagy Üdv a tudatban a Buddha-dharmának, a szívben kibontakozó Bodhicittának (megvilágosodás-szellemnek), a férfierõnek az anyaölben. Az ismétlõdõ szegélyezésen belül jelennek meg a részben szintén ismétlõdõ és egymást variáló festett és rajzolt motívumok. Leggyakrabban a bal vagy jobb talp – egy-egy lapon mindig csak az egyik – kékre festett foltjához olykor szárny-szerûen hozzáillesztett bal és jobb kézfej, ami ugyancsak az adott testrész körülrajzolásával jött létre, s minden esetben sárgára lett befestve. Mintha minden lap egy-egy lépés lenne, ahol – így is értelmezhetjük – nem állunk meg: de mivel a talpnyom mellett mindig ott a két tenyér is, nem annyira a haladásra utal mindez, hanem arra, hogy mintha minden egyes lépésünk újabb és újabb aspektusát tárná elénk a világnak. E vándorlás visszatérõ, s ugyancsak metaforikus értelemben használt motívuma a folyó, a part, a csónak, s persze maga a bottal a kezében lépegetõ vándor sziluettje is, vagy az olykor meglepõ kontextusban felbukkanó nõ-alakok, a különleges átváltozásokra képes növények, felhõk, a hosszabb-rövidebb szakaszaiban jól olvasható, majd különbözõ színû foltokban felolvadó szavak, mondatok.
| ||
Šwierkiewicz kortárs mûvészetünknek négy évtizede az egyik legerõteljesebb, és legszabálytalanabb mestere. A Folyamút Könyv különlegessége számomra az, hogy ez ennek a rendkívül gazdag és szerteágazó életmûnek az eddigi legderûsebb, legönfeledtebb fejezete. Ritkán akad rá példa mostanában nálunk, hogy valaki a kortárs mûvészet vonatkozásában is releváns mûben ilyen fesztelenül, már-már a mítoszok és mesék bölcsességével közelítse meg azt a valamit, amit – nem is tudom – Útnak, Életnek, Létezésnek kellene mondanom. Ui: annak, aki ellátogat a Fészekbe, javaslom, legyen bátor felnyitni a kiállítótérben álló India-ládát is! |
||
|
|
||
|
* Eredeti közlés:http://www.exindex.hu/index.php?l=hu&t=szabadkez&tf=folyamut.html |
