|
Földényi F. László |
|
A kiállításoknak is megvan a maguk koreográfiája. Ösztönösen követjük a falra akasztott képeket, s néha szinte már vakon megyünk elõre. Ha nekem szegeznék a kérdést, biztos, hogy több kiállításon is zavarba jönnék, és nem tudnám egyértelmûen eldönteni, hogy egy idõ elteltével a képeket követem-e még, vagy inkább a falakat, melyek, mint a szamárvezetõk, nem engednek eltévedni.
Amikor beléptem a Platán Galériába, ahol Jovánovics Tamás kiállítása közel két hónapon át volt látható, elõször a reflexeimnek engedelmeskedtem, és a bejárattól jobbra esõ falat kezdtem el nézni. De pillanatok alatt kiderült, hogy ez a fal bizony túlmutat önmagán. Azután körbenéztem, figyeltem a többi falat is, majd megpillantottam a zsinegekbõl kifeszített hálórendszert, s utána ösztönösen keresni kezdtem azt a helyet, ahonnan egyszerre beláthatom a kiállítás egészét. Végül a galéria két helyisége közötti vonalon álltam meg, ott, ahonnan nézve nehéz megmondani, hogy hol érnek véget a levegõt átszelõ zsinegek, s hol válnak el az õket meghosszabbító, falra rajzolt ceruzavonalaktól. Ez elég jó pozíciónak látszott. De azután közelebb kellett mennem a zsinegek és a fal találkozásához, hogy a mellette lévõ apróméretû festményen megnézhessem, ki az a három figura, aki felém közeledik. Egy késõi Malevics-kép másolatáról van szó. Elõttük megállva hátranéztem, arrafelé, amerre az alakok mennek – és fönt megpillantottam a hasonmását. Ugyanaz a festmény, még egy példányban. Ezek oda felé mennek, azok meg onnan jönnek errefelé. Közben észrevettem az ablakbeugróban elrejtett másik festményt is – egy újabb Malevics-másolatot. Az ezen látható vágtató lovasok viszont nem jönnek, hanem mennek. Hogy merre? A kiállító terem túlsó sarkába, ahol ugyanennek a festménynek a mása látható – ott is mennek a lovasok. Vagy azok jönnek? Odamentem – ekkor már régen nem a falak mellett –, onnan visszatekintve viszont az elõbbi festményt nem láttam. Helyette a falakon függõ, rendszertelenül elhelyezett kisebb-nagyobb tetraédereket figyeltem, amelyek különféle irányokba mutatnak – és közben végképp elveszítettem a centrumot, azt a középpontot, amely a kiállítás egészének fókuszpontjául szolgálhatna. A sok tetraéder a maga szabálytalan formájával olyan benyomást keltett, mintha mindegyik egy légüres térben lebegne – mintha elveszítették volna a súlyukat. Mindegyiket színes vonalak borítanak, amelyek távolról párhuzamosaknak látszanak, közelrõl nézve azonban kiderül, hogy sugárszerûen szétfelé tartanak: mire a színes ceruza az egyik széltõl a másikig eljut, a hegyes vég eltompul, s a csík majdnem duplájára szélesedik. A párhuzamosnak tetszõ, de mégsem párhuzamos vonalak olyan illúziót ébresztenek, mintha repülõ szõnyegekrõl lenne szó. Repülnek tetraéderek a légüres térben. Ami persze a kiállításnak is tere.
| ||
Jovánovics Tamás valami ilyesmit hozott létre: egymásra utaló, de egymáson mégis túlmutató képeket helyezett el a falakon, egy hálórendszert feszített ki a levegõben, amely bizonyos helyzetekbõl nézve olyan, mintha nem is lenne ott, máshonnan nézve meg nagyon is meghatározó látvány; Malevics-festményeket szembesített egymással, alig észrevehetõen variálva õket. Minden, amit látni, zárt kis világot képez, miközben minden túl is mutat önmagán. Jovánovics mûvei úgy azonosak önmagukkal, hogy közben állandóan olyan benyomást keltenek, mintha éppen felszámolni készülnének önmagukat. Vagy el akarnának repülni. Sokfelé irányba – széthúzva a kiállítótér terét is. Mert egyfelõl adott a kiállító terem tere; másfelõl azonban ebbe a térbe egy másik, láthatatlan tér fészkelte be magát, s azt elkezdte szétfeszíteni. A láthatatlan tér rátelepedett a láthatóra. Úgy láthatatlan, hogy közben nagyon is látható gesztusok, mûvek, vonalak, és finom utalások hozzák létre. Két kiállítást látni egyszerre: az egyiket a színes tetraéderek, a Malevics-parafrázisok, a levegõben feszülõ zsinórok alkotják, a másikat a láthatatlan, virtuális (szellemi) tér, amely a fizikai térbe befészkelte magát.
| ||
Pontosan kilencven évvel ezelõtt, 1915-ben jelent meg a 20. század legizgalmasabb – és számomra mindenképpen legszebb – festõi kiáltványa, a Szuprematizmus, Kazimir Malevics tollából. Találomra felütöttem a könyvet, és erre a sorra bukkantam: a mûvészet immár „a dolog nélkül önmagában és önmagáért is meg tud állni”. Tudjuk ezt jól – és mégis, mennyire nehéz ezt következetesen megvalósítani. Jovánovics Tamás szerintem ilyesmivel kísérletezik – hogy a dolgok eltûnését jelenítse meg, de úgy, hogy az eltûnés folyamata azért látszódjék is. Valahogyan úgy – ha már repülõ szõnyegekrõl volt szó —, ahogyan a szuperszonikus repülõgépek csíkja esetében tapasztalni a kék égbolton: van egy pillanat, amikor már nincs ott a csík, de közben még mindig látom. Sõt. Így vagyok ezzel a kiállítással is: hiszek is a szememnek, meg nem is. Jovánovics Tamás mintha a látásomat tenné próbára. És akkor hadd lépjek tovább még egy gondolattal: ezúttal magát a mûvészetet is egy ilyen átmeneti, lebegõ, rögzíthetetlen helyzetbe hozta. A látást tette mûvészete tárgyává.
| ||
S ha Malevics a dolgok kritikáját végezte el, akkor az õ nyomvonalán haladva Jovánovics Tamás a látás kritikájának feladatához látott hozzá e kiállításával. Nem hiszem, hogy könnyû lesz ez az út. De azért – ezt el kell ismernem – õ megnyerõ könnyedséggel vállalkozik rá. |
