|
Lévai-Kanyó Judit |
|
„Az esztétikai magatartásmód az a képességünk, hogy többet vegyünk észre a dolgokban, mint ami közvetlenül jelen van bennük.” (Adorno)
Az ember kreatív képessége révén tud jelentéseket fölfejteni, néha olyanokat is, amik közvetlenül nem tûnnek elõ. A kiállítótérbe érve azt látjuk, hogy egy film pereg a falra vetítve. A kép állandóan zökken és zörgõ zaj hallatszik. Lehet tudni, hogy mi ez, hiszen a másik falon egy fotó van, amin az „alkotó”, egy távirányítós kisautóra szerelt videokamera látható az õt irányító mûvész társaságában. A filmen szinte nem történik semmi, a kamera fáradhatatlanul veszi az aszfaltot, a koszt, a lábakat, a kisautó néha zúgva küzd a járda buckáival és repedéseivel. Meglepõdünk, hiszen ilyen intenzitással soha nem látjuk a talajt. A film szemlélõdésre kényszerít, legalábbis azt, akinek érzékszervei még nem tompultak el. A meditációs késztetést erõsíti a tér, ami egyetlen dongaboltozattal határolt, ablaktalan, téglából épített pince. A távirányítós kisautóra szerelt kamera egy számunkra eddig ismeretlen látványt rögzít olyan nézõpontból, ahogy soha nem látjuk a várost. Ebben a spontán filmben nincs fotógesztus, manipulációs szándék, megtervezett látvány. A filmet a véletlen rendezi és nem a programozott tudat. Lévai Zoltán nem tudta, mit és hogyan fog felvenni a kamera és mindez hogyan hat. A mû a saját útját járja.
| ||
Életutunk rémlik föl, hirtelen belénk nyilall, vajon nem egy gépezet irányít-e bennünket? A nagyvárosi lét összes terhét érezzük, miközben a világ, amelyben élünk, ismeretlen számunkra. Nincsenek kapcsolataink, nem tartozunk közösséghez, miközben nagyon sokan vagyunk. Elvesztettük az arcokat, mindenki ugyanolyan. „Világba-vetett lények” vagyunk, mondja Heidegger. Világba-vettségünk nyilvánul meg szorongásainkban. Egy kiüresedett városban keresi a kamera az életjeleket, érték-morzsákat, amik a katasztrófa után megmaradtak. Az ember istentõl elhagyatottan, céltalanul lõdörög egy sivár világban. A filmben Marcuse egydimenziós emberét is látni véljük, aki nem ismeri a szabadságot és az autonóm individuum fogalmát. Gépiesen irányított folyamat részesei vagyunk. Taszít a film, mert nem akarunk mindezzel azonosulni, de vonz is, mert van még bennünk küzdésvágy. A film bár a valóságot (mi a valóság?) ábrázolja, mégis egy másik, megfoghatatlan világba szólít. A felfedezés örömével kecsegtet, és arra csábít, hogy a képzelet útján elinduljunk. Ez a mû a befogadóban keltett hatással mérhetõ. Megfogható tárgyi dolog, ami azonban nem azonos a mûvel. Mûvé a befogadás révén lesz. Lévai Zoltán filmjének befogadásához intuíciós képesség kell. Bergson szerint a dolgok lényegének megértéséhez „intellektuális megérzésre” van szükségünk, ami magasabb rendû képesség az értelemnél, egyfajta ösztön. A bergsoni intuíció az a képességünk, ami világosságot derít személyiségünkre, szabadságunkra, helyünkre a természetben úgy, hogy érzéki benyomásainkat értelmünk átfordítja. A mûvész általában nem tudja befolyásolni a szubjektív befogadói értelmezést. Ha akar is valamilyen jelentést közölni, nem biztos, hogy a nézõ azt választja. A spontán film rendezetlen képstruktúrájának effektusa a befogadó intuitív megértésére hat, akiben ugyanakkor a magyarázat igénye is fölmerül: mi is ez? A mû megítélése függ a befogadó mûveltségétõl, történeti tudásától, öröklött szimbólumrendszerétõl, fantáziájától, érdeklõdésétõl, élettapasztalatától, énsémájától… és a kontextustól, a közegtõl, amiben a mû megjelenik.
| ||
Lévai Zoltán filmje tulajdonképpen filozófia, gondolkodásának alapja azonban nem a nyelv fogalmi logikája, hanem sokkal inkább az élményszerû beleérzés, az intuíció, a megérzés. Filozófia, mert a legalapvetõbb kérdésekre keresi a választ: Mi az ember? Merre tart a világ? Az ember legfontosabb jellemzõje, ami megkülönbözteti minden más létezõtõl, hogy értelmezi önmagát, emlékezik, s ezáltal önmagát el tudja helyezni világában. Ez az önértelmezés állandóan változó folyamat, a hermeneutikai látásmód az emberi lét sajátja. A megértés aktusa a lényeg meglátása. A mû befogadásakor az esztétikai élmény megértésbe csap át. A befogadó önmaga számára értelmezi a mûvet, s ezzel tovább is építi azt. Az Én a mûtárgyban keresi önmagát, miközben az befolyásolja õt, hat rá. Egy ilyen kiállítás lényege, hogy a mû közösséget teremt, interperszonális jelenléte az adott helyen a mû ontológiai sajátossága, léte akkor válik teljessé, ha a nézõk befogadják és értelmezik. A befogadó és a mû illetve a másik befogadó között kialakult viszony a mû közege. A mû a kontextusban válik érthetõvé, a boltíves pince, mint redukált tér megteremti a mû számára az érthetõség közegét. Más térben a film másképpen értelmezõdne.
| ||
A valóságos utcáról mindenféle manipuláció nélkül fölvett film a konceptuális mûvészet körébe sorolható, amennyiben gondolati mû. Elsõsorban azonban nem a mûvészetfogalom problémáját akarja felvetni, mint Duchamp ready-made-jei, hanem az érzéki hatás fogalmi mûvészetté való átalakulása a koncept lényege, a hangsúly a befogadásesztétikára helyezõdik. A hétköznapit emeli Lévai mûalkotássá, mûvészi tette ráismerés a hétköznapiságra. Egyfajta intellektuális avantgárd, ami nem aktivista, arisztokratikus-lázadó természetû, nem agresszív akcióval hívja föl a figyelmet az ellenállás tettére. Sokkal inkább szemlélõdõ, cselekvését a minimumra csökkenti, a harsány képi és audiovizuális mindennapokra éppen a visszafogottsággal és a redukcióval válaszol. Megteremtette az ellenállás helyét ellenszegülve a manipulált reklámok dömpingjének, a populáris kultúra giccseinek. Lévai Zoltán filmje feladja a mû gasztronómiai aspektusát, azaz a kellemesség és élvezhetõség kritériumát a felismerés élményéért. A különbözõ avantgárd megnyilvánulások újra és újra megjelennek a mûvészetben. Minél nagyobb az emberiség fenyegetettsége ökológiai, morális vagy kulturális értelemben, annál inkább úgy tûnik, szüksége van az avantgárdra. Az ellenállás helyének megteremtése a mûvészet (már amelyik nem vált a fogyasztói tõkefelhalmozás részévé és ezáltal eladható piaci áruvá) fõ feladata, éltetõ energiája. Az ember felismerni vágyik a mûben saját magára. A kisautóval felvett film komikus és tragikus is egyúttal. A komikum forrása „az élõbe illeszkedõ mechanizmus” (Bergson). A lélek a nevetéssel védekezik az elgépiesedés ellen, ez a nevetés azonban fájdalmas. A filmbõl ugyan hiányzik a drámai pátosz, egyszerû tényközlõ, de a levegõben mégis apokaliptikus feszültség vibrál. Lévai filmjének egyszerûsége megfejthetetlen. Gondoljunk bármit is, a mûvet szükségképpen félreértjük, vagy ahogy Musil mondja: „már elõre tévedünk”. Ez a legtöbb, amit mondhatunk. |
