|
Mestyán Ádám |
|
Régen elmúlt már az a kor, amikor a halál témája Isten nevéhez kapcsolódott. Most, amikor ezeket a szavakat leírom, II. János Pál pápa két órája halott. Különös aktualitást ad ez az esemény, mely nem csak a katolikus hívõket, de minden kegyes lelket arra ösztönöz, hogy a világ folyásában elveszve, a halál léteseménye által egy pillanatra kinyissa a szemét. Akár hataloméhes diplomatát, akár Isten földi helytartóját látjuk az aranygyûrûs öregemberben, halálával egy vitathatatlanul karizmatikus lény távozott. S miközben muszlimok, zsidók és keresztények imádkoznak lelki üdvéért, felvetül a kérdés: valóban érzik-e a régi metafizikai evidenciát, mely a testi halált a lélek sorsának kezdõpontjául jelölte ki. Mit is jelent az új élet? A nyugati gondolkodás története elvette Istentõl a nagy I-t, és a személyes hit szabadságát megalapozó gesztussal egyben számûzte is mindazon helyekrõl, ahol nyilvános reprezentáció újra és újra emlékeztetne a keresztény hagyományra. Isten helye a templomban van. A közterek és így a mûvészet tere is mentes efféle dolgoktól. Ma már senkit sem érdekelnek a passiójátékok. Talán csak filmen.
Miért is kellene, hogy érdekeljen? Halál és élet viszonyáról másképp szólunk, más szavakkal, más színekben. Mégis felfedezhetõ az a halvány nyom, mely a XX. század szekuláris, hangsúlyozottan modern mûalkotásainak egy részét vallásos mûvészetként engedi interpretálni. A lengyel Grotowski központ Teatr Zar társulata egy ilyen darabot hozott Budapestre, mely a jelenlévõk számára ritka csemegét kínált. Tiltott gyümölcsöt, apokrif rítust. A Gyermekség Evangéliuma címû alkotást 2003 õszén mutatták be Wroclaw-ban. Az eredetileg szabadtéri elõadás új nyelven szól: nagyrészt énekek hangzanak el. Gyertyafényes elõadásuk egyszerre volt kortárs darab, melyben a színházi eszközhasználat a kelet-európai modern színjátszás legnemesebb hagyományait újként mutatta fel, és valami régi, elfeledett világból itt maradt töredék. Alcíme: A halhatatlanság jelei a gyermeki emlékezetben – Töredékek gnosztikus és mágikus konnotációkat ébreszt. A narratíva nélküli elõadást sajátos, liturgikus rend alkotja. E rendrõl a késõbbiekben még szó esik, arra azonban már most érdemes felfigyelni, hogy a lineáris idõhasználattól való elszakadásnak egy alternatív verzióját jelenti ez a struktúra. Koherenciát teremt, merthogy e szerkezet mindig jelenidejû, pontosabban: az örökkévalóság atmoszféráját teremti meg. Tömjénszag és egy ortodox ének fogad, amikor belépünk a súlyos, kerékformájú csillárokon remegõ, többszáz gyertya fényétõl megvilágított színházterembe. Lángjaikat azonban fokozatosan kioltják: a nézõ teljes sötétségben marad. Majd egy idõ múlva újra fellobban egy-egy gyertya, s a gyenge fényben egy magát mosó nõalak jelenik meg. Aztán láthatóvá válik a középen elhelyezkedõ asztal, ami az egész elõadás során középpontul fog szolgálni. Körülötte áll fel a kilenc szereplõ, akik különbözõ egyházi énekeket énekelnek, többszólamban és kristálytisztán. Hátul füstölõtartók lógnak. A legtöbb prózai szöveg a két fõszereplõtõl, két színésznõtõl hangzik el: az egyik lengyelül, a másik angolul beszél. Mégis egy férfi kezdi az elõadást, a jegy mellé osztott szóróanyag szerint Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (régebbi fordítás szerint: Ördögök) címû könyvébõl mond el egy részletet lengyelül, igen erõs hangon, igen energikusan. A továbbiakban a szöveg elválik az akciótól: a szimbolikus színpadi mozgást kísérõ próza Lázár történetét is felidézi. Több esemény történik, több szöveg és több ének értelmezi egymást. A darabban újra visszatér a mosdás jelenete, de ezúttal a két színésznõ át is öltözik: gyászba öltöznek. Fekete kendõt borítanak a fejükre, miközben szövegeket hallgatunk a test feltámadásáról. Az egyik legerõsebb jelenet teljes némaságban és sötétben zajlik. Egy sír kihantolását vagy betemetését halljuk. Csattog az ásó, hull a rög. Aztán a férfiakból álló kórus mintegy meglátogatja ezt a helyet, nem temetési, hanem inkább körmenetként. Az egyik színésznõt megdobálják, a házasságtörõ asszony megkövezését (pontosabban, annak kísérletét – János 8:1-11) juttatva eszünkbe. A liturgikus énekek közepette hátul, triptichonként válik láthatóvá három ajtószerû dolog, a középsõre az egyik színész szenvedõ Krisztusként feszül, tapad rá. A giccset kerülendõ, csak pár másodperces a jelenet. Az utolsó képben újra meggyulladnak az óriás-csillárok gyertyái, hátul egy ablakot nyitnak ki. Meglökik az óriási gyertyatartókat, és a remegõ gyertyafényben az Athos-hegyi ortodox húsvéti énekkel távoznak. Aztán csend lesz, az imbolygó gyertyák fényében becsap a tavasz szaga és senki sem mer tapsolni. A színjáték megtiltja a profán közönségreakciót. A nem-vallásos is érzi: valamit megtörne itt a tapssal. Az alábbi elemzésben nem foglalkozom a színpadi mozgás, a rendezés sajátosságaival, illetve a Grotowski-hagyományhoz viszonyított különbségekkel és egyezésekkel. Számomra az elõadást felépítõ szövegek és énekek üzenete a legérdekesebb probléma. Azt gondolom, hogy a színházterem ortodox templomi térré alakítását és ebben a misztériumjáték fogalmának egy új, XXI. századi értelemmel való telítõdését a textusok és énekek sajátos testet alkotó halmaza teszi lehetõvé. Ez az a biztos talapzat, ami kezdõpontját adja annak az új színházi aktusnak, mely profán irónia és vakhit nélkül újra a halálról, a testrõl és az életrõl beszél. Zseniális módon egyensúlyoz színház és liturgia között: hiszen mégsem misén vagyunk. A szövegeket maga az alkotógárda is fontosnak tartja, mert az elõadás elõtt magyarul osztogatják. Még azt a szívességet is megteszik, hogy az idézetek pontos helyét is megadják. A húsz szakaszra osztott alkotásban csak a kezdõmondat saját: „Mindig késõn, idõzavarban; mindig túl késõn fogjuk fel a dolgok értelmét.” A dolgokra való megkésett rácsodálkozás, egyáltalán az elmulasztott lehetõségek tragikuma adja meg az elõadás alaphangját. E megkésettség mint hübrisz értelmezõdik. Ez a vétség közös vétkünk – az emberiség mint Krisztus igaz valójának felismerését elmulasztó, könnyelmû létezõ értelmezõdik. De maradjunk a címnél: miképpen is lehet érteni a gyermekség fogalmát? A kézenfekvõ megoldás Krisztust mint a Gyermeket kínálja, és így ezen új, apokrif evangélium az õ isteni természetének volna elbeszélése, illetve az evangélium eredeti jelentése szerint: híre. Ez a híradás azonban mintha egy másfajta gyermekségrõl szólna, melyet a kezdõ Dosztojevszkij-részlet sugall. Ebben a beszélõ nem fogadja el az Isten teremtette világot, azonban „szentül hiszem, mint egy kisgyermek, hogy megszûnnek a szenvedések, behegednek a sebek… hogy végül a világfináléban az örök harmónia pillanatában bekövetkezik és megjelenik valami végtelenül drága vigasz, amelybõl jut minden szívre…” (5. könyv, 3-4. fejezet) A gyermeki hit feltételezett tisztasága nem kívánja a világ elfogadását – ez a hit a kegyelemben, a mindenkori vigaszban talál menedéket. Egyfajta hitetlen hit ez, a gyermekek és a bûnözõk közös terepe. Természetesen az elõadás egésze és különösképpen e részlet nem a katolikus keresztény hagyományban gyökerezik: az ortodox illetve a legkorábbi keresztény állam, az örmény kereszténység kontextusa a meghatározó inspirációs forrás. Itt a gyermekségnek különös metafizikája van, sokkal plasztikusabban marad meg a gyermek Krisztus, mint a katolikus-protestáns világban, ahol inkább a felnõtt alak, legfõképpen a szenvedõ alak áll a krisztológiai gondolkodás középpontjában. Az elõadás énekei kivétel nélkül ortodox vagy örmény-grúz liturgikus himnuszok, azaz hátterükben a gyermek mint hívõ áll. A Gyermekség evangéliuma így kettõs üzenettel bír: miközben életben tartja az Istenfiú, az Istengyermek alakját, a gyermeknek a vallás szigorú rendszerén való kívülállását is felhasználja. A gyermek ugyanis némiképpen fehér folt, senkiföldje, olyan létezõ, amely még nem (s már nem) része a rendszernek. De úgy kívülálló, hogy az Istennel való legszorosabb kapcsolatot tételezik fel róla. Épp ezért lehet mediális, azaz közvetíthet Isten és ember között. E daimóni természet miatt mondhatja Jézus: „Hagyjátok csak a gyermekeket…hadd jöjjenek hozzám, hisz ilyeneké a mennyek országa.” (Máté, 19:14-15)
| ||
A Teatr Zar alkotásának másik központi hívószava a test. Test és gyermekség fogalmai a születésben kapcsolódik össze. A Tamás és Fülöp apokrif evangéliumából vett részletek, valamint a bibliai idézetek a test fogalmainak alapvetõ elemeit célozzák, nevezetesen a földi és mennyei test különbségére világítanak rá. Tamás Evangéliuma kopt és görög töredékekben maradt ránk, elvileg Krisztus saját mondásait tartalmazza, melyet (Didymos Judás) Tamás jegyzett fel. A 79-80. mondásokat összefüggõ textusként idézi az elõadás, holott két különálló szövegrõl van szó. Az elsõ egy kicsiny történet részlete, melyben egy asszony Jézus anyját áldja. Erre azt mondja: „Áldottak azok, akik hallották az Atya szavát és igazul megtartják. Mert jönnek még oly napok, amikor azt fogod mondani: Áldott a test, mely nem fogant és az emlõk, melyek nem szoptattak.” (79) A darab eme utóbbi, inverzív mondatot idézi (egyébiránt Lukács 11: 27-28 egyik alternatívája). Az isteni származás igazolására és egyszersmind az anyai test szentségére hívja fel a figyelmet. A másik mondat eredetileg önállóan áll: „Aki felismerte a világot, a testet találta és aki a testet találta, a világ nem méltó hozzá.” (80) Itt a világ halott testként való azonosítása búvik meg, azaz ptoma és nem soma. A világ mint halott test nem méltó a hívõhöz, hiszen neki az isteni élet felé kell fordulnia. E filológiai interpretáció itt azért fontos, mert a gyermek testbe való születése a halottságba való beleszületésként értelmezhetõ. Csak a hit által kerülhetõ el a matéria végzete, a világ halottságába való belenövés. Ezzel áll szemben a Korintusiaknak írt elsõ levélbõl vett idézet. Ez Pál egyik legfontosabb levele, központi témája a test. Az elõadásban használt részlet a 15:38-42 szakasz. Ennek legfontosabb tétele a mennyei és földi test közötti különbség. „S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi másként a földi…Ilyen a halottak feltámadása is.” (40-42) Ebben a szakaszban a szöveg tétje a feltámadás, azaz, hogy miként támad fel az ember. S Pál amellett érvel, hogy nem a földi, hanem a szellemi, avagy mennyei testben támad fel. Az elõadás már-már hitvitát generálva következõ szövegként Fülöp evangéliumát prezentálja. Ez az irat voltaképpen összegyûjtött töredékek kompendiuma, melyek forrásai nem maradtak ránk. Az idézett mondatok majdnem teljesen adják a 23. töredéket. A szöveg amellett érvel, hogy (Pállal ellentétben) érzéki testben támadnak majd fel a hívõk. „Bármit mondotok, érzéki testet mondotok. Érzéki testben támadunk fel, hiszen így létezünk.” (Az általam ismert verzióban: „Szükségszerûen érzéki testben (húsban) támadunk fel, mert minden így létezik.”) Lét és test azonossága a feltámadásban is öröklõdik. A Teatr Zar elõadásában a mennyei és földi test dichotómiájának feloldása következik be. Mint már érezhetõ, a gyermekség fogalma, a létezés kettõsége (hiszen itt voltaképpen nem a testrõl, hanem a létezés formájáról van szó) az alkotók interpretációjában a kegyelemben alkot szintézist. A feltámadás kegyelmét azonban nem Krisztus feltámadása, hanem Lázár történetének liturgikus elbeszélése jeleníti meg.
| ||
Két Lázár történet szerepel az Újtestamentumban. Az egyik Lukács evangéliumában, a másik pedig Jánoséban. Az elõadás ugyan csak a Jánosnál említett Lázár történetét idézi, mégis érdemes egy pillantást vetni a lukácsi szüzsére, mert a két történet különös módon összefügg. Lázár, ahogy Lukácsnál említõdik (Lukács, 16: 19-31) koldus volt, aki egy gazdag ember küszöbén fekve halt meg. A gazdag halála után a pokolba került, és látta messzirõl, hogy Ábrahám társaságában ül Lázár. Miután sikertelenül kéri õt, hogy küldje hozzá a volt koldust egy kis vízzel, kérlelni kezdi, hogy küldje el legalább a családjához, nehogy azok is hasonló sorsra jussanak. Ábrahám elutasító konklúziója: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.” (31) Ez a történet közismert morális tanulságai mellett mintegy jelként áll, mely a következõ Lázár-történetre utal. Ez az, amit a Teatr Zar felhasznál. A János evangéliumában található elbeszélés (János, 11:1-44) ugyanis éppen a halottak feltámadását mint tanúságot példázza. Ez a történet egyébként Jánosnál mint „hübrisz” is áll, azaz Krisztust innentõl kezdve szánják halálra a fõpapok. Történt ugyanis, hogy Mária Magdolna és Márta testvére, Lázár beteg lett. Hiába hívták Jézust, az nem jött, csak annyit mondott: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsõségére lesz, hogy megdicsõüljön általa az Isten Fia.” Megjegyzendõ, hogy ez a mondat igen gyanús, azaz utólag szúrhatták bele a szövegbe. Jézus tehát nem megy. Aztán valamiért mégiscsak elindul, de érkezésekor Lázár már négy napja halott. Mindkét nõvér a következõ szavakkal fogadja: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” A Gyermekség Evangéliumában talán ez a legfontosabb mondat. Mindkét színésznõ többször is ismétli: „Ha itt lettél volna.” Ez az a pillanat, ami a Teatr Zar alkotóit a leginkább érdekli: a megkésettség. Az elvesztett lehetõségek szövete. Jézus Mártát még nyugtatgatja, Mária szavaira azonban megindul, sírni kezd, aztán feltámasztja a már talán oszladozó hullát. Ez a történet az, ami Jézus kilétének egyik legnagyobb bizonyítéka s tulajdonképpen saját feltámadásának elõképe. Lázár feltámadása azonban másként is értelmezhetõ, és ez a lengyel színház egyik üzenete. Mégpedig a megkésettség jóvátételeként – kárpótlás azért, hogy nem voltam itt. Azért, mert mindig „túl késõn fogjuk fel a dolgok értelmét.” De hát miféle testben támad fel Lázár? A darab közbeni idézetek mind e kérdést készítik elõ, ezt a problematikát járják körül. Az elõadás folyamán nem szembesülünk Lázárral, csak a két testvérrel. A feltámadás születés-e és a születés a mennyei vagy a földi testnek ad életet? Van-e értelme egy ilyen jóvátételnek? Van-e esélyünk arra, hogy a halál után gyermekké válunk, olyan hitetlenné, aki csak a vigaszban hisz? Kinek a testét adja a hit? A létezés kettõs arca: a két nõvér szenvedése megtörtént. A gyász súlya nem lemosható. A halál eseményére nincs jóvátétel. A vigasz nem-jelenvaló, a remény a jövõ töredéke. (A Biblia-idézetek a Szent István Társulat 1976-os kiadásából valók. Az apokrif iratok felbecsülhetetlen értékû webes forrása: http://www.earlychristianwritings.com/) |
