|
Nagy Edina |
|
„A DLA jubileumi kiállítása az Ernst Múzeumban” – gondoltam, valahogy így kezdem a beszámolót, hiszen a „jubileumi kiállítás” kifejezéssel semmi baj nincsen ebben a kontextusban. Igaz, hogy kicsit avíttas talán, esetleg negatív konnotációkat is hordozhat, de mégis találó, hiszen a pécsi képzômûvészeti doktoriskola fennállásának tizedik évfordulóját ünneplô és dokumentáló tárlatról van szó. Ha mindehhez még azt is hozzátenném, hogy egy budapesti kiállítóhelyen történô „vendégszereplés” tanúi lehettünk, már valótlant állítanék, hiszen a doktori képzésben résztvevô hallgatók közül már sokan és többször szerepeltek Budapest legkülönbözôbb kiállítóhelyein (Barcsay-terem, Dorottya Galéria, Kiscelli Múzeum, Mûcsarnok, Tûzoltó utca, Vadnai Galéria, stb.).
A három héten keresztül látogatható kiállításhoz kísérô programok, többek között pódiumbeszélgetések kapcsolódtak az Ernst Múzeumban. Nem tudom, milyen látogatottságnak örvendett a kiállítás, pedig nem lenne érdektelen az erre vonatkozó információk ismerete, hiszen egy ilyen, áttekintô-összefoglaló jellegû tárlat fokozott érdeklôdést kell(ene), hogy keltsen a kortárs mûvészet iránti lelkesedéstôl és elkötelezettségtôl vezetve, szakmán belül mindenképpen, de azon kívül is. A kérdés csak az, hogy az itt kiállított munkák alapján számot tarthat-e a kortárs képzômûvészet a fentebb emlegetett és oly hôn áhított lelkesedésre? A címválasztás nem véletlen: az itt szereplô 46 mûvész munkáiról lehetetlen (ld. terjedelmi korlátok), s nem is feltétlenül muszáj egyforma részletességgel írni, ugyanakkor a mûfaj (beszámoló/kritika) szabályai elôírják, hogy nem kezelhetjük a kiállítást egy olyan homogén egységként, melynek tárgyalása során bizonyos nevek és mûvek említésétôl eltekinthetnénk. E rövid kitérô után kezdjük a beszámolót egy röpke memóriagyakorlattal: mi jut a látogató eszébe, ha emlékezetébe idézi az Ernst Múzeumban látottakat? Hangok, kísérôzajok: állandó vízcsobogás, durranások, berregés, repetitív mantrazene, beszédfoszlányok – nôi- és férfihangok vegyesen –, egy nehéz fémtárgy mozgásának furcsa zaja. Látvány: zavarbaejtô sokféleség (ami azonban nem feltétlenül jelent káoszt). Festmények serege (figurativitás, absztrakció vegyesen, az önarcképtôl a tájképen keresztül a csendéletekig); szobrok minden mennyiségben: fém, fa, csont, üveg és kerámia, organikus, absztrakt és minimál, kisplasztika és majdnem köztéri méret; videók, számítógépes és „normál” installáció, képeslapok (mail art?), egy nyomat-sorozat, s egy besorolhatatlan mû, nevezzük egyelôre kísérleti objektnek.
| ||
Ez a kavalkád azonban nem meglepô, hiszen magától értetôdô, hogy a DLA-program tízéves mûködése alatt a festô- és szobrász-szakokon kívül (s azokon belül is) az adott mûfajok számos modifikációja, s ezek mellett a ma kísérletinek már egyáltalán nem nevezhetô mûfajok is helyet kaptak a képzésben. Ugyanakkor ez utóbbiak kis száma sem okozhat különösebben megrázó erejû felismerést. A kérdés az, hogy mit kezd az ember a látvány sokféleségével? Elôször is: elmerül benne; azután pedig jöhetnek a reflexiók. De mire reflektáljunk, s milyen sorrendben? Egyáltalán, beszélhetünk-e fontossági sorrendrôl egy ilyen tájékoztató jellegû, átfogó kiállítás esetében? Hiszen az – legalábbis e sorok írója számára a kiállított munkákból ez derült ki —, jórészt a kiállítók mûvészi fejlôdését hivatott reprezentálni tanulmányaik kezdetétôl napjainkig. Az alkotók többsége ennek megfelelôen több, adott esetben különbözô mûfajú mûvel, míg a doktori tanulmányaikat most kezdô hallgatók egy munkával voltak jelen a tárlaton. A látottak alapján tehát az egyéni mûvészi fejlôdés mibenlétét/meglétét hivatott megítélni a látogató. Nehéz ügy. Fejlôdés, de mihez képest? Azt hiszem, ez reménytelen vállalkozásnak bizonyulna, bárhonnan fognánk is hozzá. Hiszen hogyan lehetne még csak mûfaji hasonlóságokat sem felmutató mûvek esetében bármiféle fejlôdést is regisztrálni? Az egyetlen alternatíva véleményem szerint minden egyes mûvet magában tekinteni („a teljesség igénye nélkül”), s aztán ennek alapján valamiféle összképet alkotni magunkban a látottakról. A továbbiakban haladjunk mûfaji kategóriák szerint. Melyik mûfaj képviseltette magát a legnagyobb számban a kiállításon? Magától értetôdôen a festészetre akartam terelni a szót, ugyanakkor, visszagondolva, nem vagyok biztos benne, hogy nem volt-e közel azonos a kiállított szobrok száma. Pontosítok: biztos vagyok benne, hogy több szobor szerepelt (ami a DLA témavezetô mesterek névsorát tekintve nem is meglepô: a szobrászok kvartettjét — Bencsik István, Colin Foster, Rétfalvi Sándor, Schrammel Imre —, két festô egészíti ki, Keserü Ilona és Tolvaly Ernô).
| ||
Akkor tehát kezdjük a szobrokkal. A kiállított darabok nagy száma miatt elsô körben tanácsos itt is az emlékezetünkre hagyatkozni. Nyári Zsolt „hiperrealista” Aktja (2004) – az egyetlen figuratív szobor, amellyel rögtön a belépéskor szembesült a látogató – érdekes kontrasztot alkotott a többi plasztikával. Ugyanez volt a helyzet, csak más szempontból Lukács József szépen kidolgozott famunkáival is (A nagy legó, 2001), amelyek játékosságukkal, könnyedségükkel „lógtak ki a sorból”. Palatinus Dóra paradox egyszerûségében Rachel Whiteread negatív, kifordított tárgy-formáit felidézô Asztala (2004); Menasági Péter Spirál tálja (2001) (megvan a – látogatók által mozgatott, gördített – nehéz fémtárgy zajának forrása); Nagy Márta finom porcelán-cserép munkái (Forrás, 2004): egymással nem összevethetô, számtalan formai, stiláris különbséget felvonultató mûvek. Mindazonáltal egyértelmûen az absztrakt szobrok voltak többségben: olyan nehezen azonosítható, talányos, sokszor szikár formákkal is, mint például Mohácsi András, Szunyogh László és Böszörményi István munkái. „Átmeneti” mûfajt képviselt Orosz Klára szobor-installációnak minôsíthetô „interaktív” munkája (Relax, 2002—2005). Egy fa-kapszuláról van szó, amelynek rózsaszín gumimatrac-bélése cipô nélküli relaxációra csábítja/szólítja fel a látogatót. (Már megint az emlékezet… nem könnyû elhessegetni Mariko Mori kapszuláinak emlékét az installáció elôtt állva.)
| ||
A bôség zavara vagy a monotónia egykedvûsége fárasztotta el a látogatót a szobrok között sétálva? Talán szerencsésebb lett volna kicsit szellôsebben rendezni, jobban szétszórni a térben, a középsô kiállítóteremben szorosan egymás mellé helyezett alkotásokat. Mint korábban már elhangzott, a festészeti munkákon belül is szinte minden mûfajra találhattunk példát a kiállított mûvek között. Mi az, ami fennmarad ezek közül az emlékezet rostáján? Radák Eszter feltûnô színvilága, a pointillizmus emlékét idézô vibráló képfelületei mindenképp (2A fôút, 2002—2003; Kôfejtô, 2003). Bartek Péter Pál Stigma (2004) címû, nem feszített vászna az átlyuggatott, megsebzett, meggyötört figurákkal, fejükön légbuborékra vagy szkafandersisakra emlékeztetô „glóriával”, s mellette Guttman Barbara A kis szirén és Küklopsz (2004) címû papírképei, hús-vér színeikkel, embriószerû, amorf testükkel szintén sokáig kísértenek. Az emlékezet a figurativitásra fókuszál, például Varga Rita Ophelia bombával (2004) címû festm&eacutbe;nyére, a vízen lebegô vörös ruhás Ophéliára, ölén a kis vörös mûanyag gyöngyökkel (indítógombokkal?), narancsszín (strandlabdára emlékeztetô) bombával, vagy Hegyi Csaba szuggesztív, fekete-fehér, nagyformátumú képére (A sátán kecskéje, 2000). Az egyetlen, a mûfaj kritériumainak tökéletesen megfelelô portré – Losonczy István Önarcképe (2003) –, bár könnyen felidézhetô, mégis, valamiképp idegen testként volt jelen a kiállításon. Talán kevésbé lenne meglepô, ha nem lenne ennyire „klasszikus” – Leitner Barna 12. számú kép elôtt, 11. számú kép után (2000) címû festményével összevetve (amelyrôl a cím alapján természetesen nem derül ki, hogy önarckép) például kifejezetten archaizálónak hatott. Leitner Barna másik, a camouflage-hagyományba illeszthetô képe (Megpróbáltam bal kézzel olvashatóan írni, 1997) viszont azon kevés mû közé tartozott, amelyen egyértelmûen visszakövethettük egy mûfaj eredetét.
| ||
A figuratív festészet minôségét tekintve kétségkívül háttérbe szorította a nonfiguratív képek többségét, pedig azok száma sem volt elhanyagolható a tárlaton. Appelshoffer Péter Erdô I-IV. (2004) címû sorozata kivételt képezett ez alól: a tájképfestészet és az absztrakció sajátos keveréke üdítôen új látásmódot közvetített. Könnyebb dolgunk van a kisszámú videómunka áttekintésekor, bár meglehetôsen sokszínû a kép itt is: az egyik egy régi filmbôl kivágott kockára emlékeztetô visszafogott, szinte archaikusnak tûnô, meditatív munka (Vásárhelyi Zsolt: f3, 2003); a másikon a kiállításlátogatás hangulatát meghatározó meditatív mantrazene ritmusára egy végtelenített mozdulatsort végzô nôi alak (maga a mûvész) „szorgoskodik” (Szilvásy Edit: Mantra, 2004). Színes (steril) kondomokat válogat, mos, simít ki, helyez akkurátusan egymás mellé. A képernyô párnán-lepedôn áll, így is egyértelmûvé téve az „üzenetet”: nôiség, nemiség, félelmek, a megtisztulás utáni vágy... Mégis, a film valahogy túlságosan steril, nem gyôz meg: a zene megmarad, a kimerevített képsorok elillannak. A terrorista babák aktuálpolitikai üzenete is kissé elcsépelt, önpusztító mechanizmusuk túlságosan is kiszámítható, így nem feltétlenül nézzük végig a kissé talán hosszúra sikeredett filmet (Varga Rita: Terror babies, 2004). Ha már aktuálpolitikáról van szó, nem mehetünk el Guttman Barbara Sincerely Barbara (2003—2004) címû mail art projektje mellett (annál is inkább, mivel nem tudjuk kikerülni a kiállítótérben kifeszített madzagokra felcsipeszelt harminc-egynehány képeslapot). Beleütközünk, s aztán olvasunk. Egy személyes történet szálait bogozgatjuk, az emlékezet fonalait gombolyítjuk a felfüggesztett fonalak mentén. Egy Izraelben élô palesztin férfi a (többségében a mûvész által „gyártott”) képeslapok címzettje. Nem kell rekonstruálni a történetet ahhoz, hogy megérezzünk valamit a sorok mögött (vagy között) megbújó feszültségbôl, s a sztori nem fejezôdik be.
| ||
A végére maradt, mert tulajdonképpen egyedüli kísérleti objektként van jelen a kiállításon, Krámli Márta vegyes technikával készült Passion (2004) címû mûve. Mûanyag tartályban víz és olaj, s ha a látogató rálép a posztamens mellett elhelyezett pedálra, egy olajcsepp süllyed a vízszint alá, s részeire bomlik. Harmonikus, szép installáció, talán azért is örülünk neki ennyire, mert az egyetlen munka, amely mûvészet és a „tudományos” kísérlet határterületein mozog. Ha valaki egy könnyed, játékos, aktív részvételre csábító tárlatot várt a DLA kiállítástól, nem lelkesedett annyira. Aki azonban egy komoly (helyenként komolykodó), klasszikus bemutatkozásra számított, az megtalálta a számítását az Ernst Múzeumban. Azzal a jólesô érzéssel távozhatott, hogy a hagyományos mûfajok továbbélése biztosított a kortárs mûvészetben (több generáció erejéig, hiszen, ne feledjük, itt jövendôbeli mûvész-tanárokról van szó). A helyzet sem nem reménytelen, sem nem súlyos: a szabad mûvészetek doktorai valóban „élnek” a szabadsággal, s a mostani, sokszínû és heterogén tárlatuk után a jövôben talán még tovább színesedik majd a kép. |
