|
Máthé Andrea |
|
A mûalkotások hosszú ideje tartó térkeresése szoros összefüggésben van a mûvészet fogalmának és szerepének szükségszerû és folyamatos újradefiniálásával, amely visszahat magukra a mûvekre is. Amióta az autentikusnak és önazonosnak tekintett szakrális tér protektív és legitimációt biztosító szerepe megszûnt, a mûalkotások „idegen” terekben próbálnak otthonra találni. Ez a több évszázados, a szakrális terek korszakát követô térkeresés hosszú és bonyolult útvonalat írt le. A mûvészetek specifikus terekben (paloták, jelentôs középületek) való megjelenését, ahol a mûalkotások dekoratív funkciója kerül elôtérbe, az anyagi felhalmozás feladatkörének hangsúlyossá válása követte: a múzeumok esetében az értékek gyûjtése és megôrzése, a „múlttá váló jelen” érdekében, a magángyûjteményeknél pedig – jobb esetben gyûjtôszenvedéllyel összekapcsolódva – fôként a financiális érdekeket elôtérbe helyezve. A modern korban megjelenô galériák e kettôsség szinkronba hozására és fenntartására helyezik a hangsúlyt. Mivel a szépségfogalom is levált a mûalkotások nagy részérôl és magához a mûvészet fogalmához is csak távolról kapcsolódik, olyan terekre van szükség, amelyek merôben antifunkcionalisták, a mûveket önmagukért, vagy esetleg élvezeti értékükért fogadják be, autentikus kontextust kínálnak, anélkül, hogy elfogadhatatlan módon „nyúlnának bele” az alkotásokba. Mivel napjainkban – úgy tûnik – a mûalkotások szabad megvalósításának igénye képvisel értéket, elkerülhetetlen, hogy felkutassák és megtalálják az ehhez szükséges és megfelelô tereket.
Néhány évtizede indult meg a sokszor elhagy(at)ott és fölöslegessé vált ipari épületek mûvészeti célra történô felhasználása. Mindez nem tekinthetô pusztán csak újrahasznosításnak, mivel úgy tûnik, mintha egy fordított folyamatot is beindított volna: ahogy korábban megfigyelhetô volt a mûvészeti tér deszakralizációjához kapcsolódóan a mûtárgyak státuszának elbizonytalanodása, úgy most a mûalkotások „bevonulása” egyfajta mûvészeti értelemben vett reszakralizációs folyamat részesévé és hordozójává transzformálja ezeket a lepusztult tereket, beemelve azokat a mûvészet speciális terébe. A gyár- és üzemépületek mûtermekként, kiállítóhelyekként, galériákként történô alkalmazása ennek a folyamatnak egy-egy állomása.
| ||
Tágabb és differenciáltabb értelemben, de egy város is értelmezhetô mûvészeti térként, ahogy ez Pécs esetében minden bizonnyal megtehetô. Földrajzi fekvése szerint az ország perifériáján helyezkedik el, kulturális élete alapján azonban az ország egyik mûvészeti centrumává vált. A „mûvészetek városa” elnevezés, amely körülbelül az 1970-es évektôl kíséri, utal arra, hogy a képzô-, a zene-, a táncmûvészet s a magas színvonalú irodalmi tevékenység nem csupán jelen van a városban, de hatása egy tágabb, országos régióra is kisugárzik. A képzômûvészet számára Pécs múzeumainak, valamint a városhoz kapcsolódó Siklós-Villányi Alkotótelepeknek a létrejötte és mûködtetése körülbelül két-két és fél évtizeden át élô és fejlôdô mûvészeti teret jelentett. Ez a szerep azonban napjainkban stagnálni látszik: nyilvánvalóvá lett, hogy a régebbi terek újraszervezésére vagy újak teremtésére van szükség, s ennek egyik elengedhetetlen eleme (lenne) egy pécsi kortárs mûvészeti intézmény létrehozása. Ennek az új térszervezésnek a keretei közé illeszthetô a Közelítés Mûvészeti Egyesület Pécsett, 2005. április 27-28-án rendezett konferenciája, amely ugyanakkor egy nagyobb kulturális térteremtés, a 2010-re elnyerendô Európa Kulturális Fôvárosa cím pályázatának része is. A Közelítés vezetôi – Varga Rita és Doboviczki Attila – olyan magyar és külföldi mûvészeti szervezôdések képviselôit hívták meg, amelyek helyet keresve és kínálva a kortárs alkotások számára új struktúrákban és formákban mûködtetik az intézményeiket. A konferencia tematikáját és célját így fogalmazták meg a meghívón: „A programban több kérdéskört igyekeztünk megjeleníteni. Ezek egy része a Kunsthalle-típusú és a ’nagy’ gyûjteményes kiállítóhelyek mûködésére/mûködtetésére, fenntartására, nemzetközi mozgásterére, pénzügyi-személyügyi feltételeire vonatkozik. Egy másik megközelítés a mûvészeti együttmûködésekre és azok fenntarthatóságára irányulnak, valamint a mûködésére/mûködtetésére funkcionális alapelveire. Ezzel együtt azok a kérdések izgalmasak számunkra, melyek az egyes programok finanszírozási lehetôségeivel, szervezeti kereteivel, valamint az intézményi mûködtetés egyes specifikus kérdéseivel foglalkoznak. Egy következô izgalmas területnek a kortárs mûvészet és mûkereskedelem környezetének bemutatása ígérkezik – hazai, európai és egy tágabb nemzetközi kitekintéssel. Mindezekkel egyenrangú kérdésként igyekeztünk megjeleníteni és hangsúlyozni a kortárs mûvészeti kutatások szerepét, fontosságát; (...) Végezetül meghagytunk egy ’szabad sávot’ az egyes független megközelítéseknek: így a közterek mûvészeti célú hasznosítása, a köztéri mûvészet, az új média intézményesülése, a kortárs mûvészeti publicisztika, a mûvészetpedagógia, a közönség- és médiakapcsolatok kérdése is hívószóként szolgál.” (www.artinstitute.tvn.hu)
| ||
A tervezett program és a célok sokirányúsága megvalósult, az elôadók mindegyike sajátos módon emelte ki az általa képviselt intézmény egyedi vonásait. A külföldi elôadók sorát Richard Fajnor indította, aki A mûvészetek helyzete Brnóban címmel tartott elôadást; Erich Zoran a Belgrádi Mûvészeti Kezdeményezés (BAZA, www.baza.org.yu) kapcsán a közvetítô kurátori munkáról beszélt; Martin Fritz pedig a Manifesta Alapítványt képviselte. Allan Siegel elméletibb jellegû elôadása A kiállítói gyakorlatok új paradigmájáról szólt, és hangsúlyozta a múzeumokat, kiállítóhelyeket körülvevô szociális terek változásának, illetve – éppen a mûvészet általi – megváltoztatásának jelenségét és lehetôségeit számos olyan konkrét példát említve, amely új, ismét élettel megtöltô tér-paradigmák felé mutat[2]. Michael Cudrnak a pozsonyi Burundi elnevezésû független mûvészeti szervezôdésrôl és tevékenységrôl Tudjuk, mit tegyünk, de hogyan? címmel tartott elôadást; Djamel Kokene a párizsi Laplatforme (www.mainsdouvres.org) tagjaként nem csak saját mûvészeti csoportosulását és céljait ismertette, hanem az artfactories univerzális szintû hálózatát is (www.artfactories.net). Elôadása felhívta a figyelmet arra, hogy a mûvészeti terekrôl folytatott diskurzusnak fontos elmozdulnia a bevett mainstraemektôl: a hagyományos vertikális Európa-Amerika mûvészeti térfogalmon túllépve, egy horizontális tengely mentén is gondolkodnia kell, így bevonva például a Közel-Keletet és Afrikát, s ugyanakkor hangsúlyozta a konkrét kiállító- és alkotó-terek néha önkéntes, máskor pedig kényszerû mobilitását. A hazai elôadók közül Erôss Nikolett a C3-at (www.c3.hu) képviselte, az Artpoolt (www.artpool@artpool.hu) pedig Kiss Zsuzsanna, aki azt a hosszú, és eredményes folyamatot mutatta be, amelynek során az Artpoolt mára talán a legszélesebb körû tevékenységet folytató független mûvészeti intézménnyé nôtte ki magát. (Elég, ha csak az unikumnak tekinthetô archiválási tevékenységükre és anyagukra gondolunk.) A Dunaújvárosi Kortárs Mûvészeti Intézetet (www.ica.hu) Petrányi Zsolt igazgató képviselte, aki a tér problémáját a legújabb mûvek elhelyezhetôségének problémáira fókuszálta; Készman József a Mûcsarnoktól (www.mucsarnok.hu), többek között az intézményetika nagyon aktuális kérdését érintette, Timár Katalin pedig a Ludwig Múzeumtól (www.ludwigmuseum.hu) a mûvészetrôl szóló diskurzusok lehetôségérôl osztotta meg gondolatait. Magát a konferenciát is két magyar elôadó zárta: mindegyikük egy magánkezdeményezés a képviselôje volt, s mindketten egy sikertörténetrôl beszéltek, bár meglehetôsen eltérô végkicsengéssel. Amíg Szoboszlai János az acb Galéria (www.acb.hu) éppen beinduló, „felszálló ágban” lévô tevékenységeirôl, kezdeti eredményeirôl beszélt, addig Kováts Lajos, a MEO (www.meo.org.hu) volt vezetôje egy épp lezáruló (és emiatt a nehézségeket és sikertelenségeket elôtérbe állító) történetrôl. Úgy gondolom, hogy ez utóbbi, kétségtelenül keserû felhangjai ellenére, a MEO megalapításának, és mûködésének tényével, mégiscsak a siker-oldalt erôsíti meg. Az egymást követô két elôadás persze ellenpontként szerepelt egymás mellett: Szoboszlai a galéria által folytatott összetett tevékenységre – erôteljes kurátori munkára, a szinte minden mûvészeti területre kiterjedô tanácsadásra, a gyûjtemény létrehozására, mûvészek és mûveket vásárlók menedzselésére etc. – helyezte a hangsúlyt, Kováts pedig arra a (a mûvészet iránt indifferens) közegre, mely a MEO megszûnéséhez vezet(ett), miközben kiemelte a mûvészeti élet szervezéséhez elengedhetetlen egyéni elhivatottságot, s utalt már egy készülôben lévô új mûvészeti vállalkozására is (www.bumbum.hu).
| ||
Az elôadásokat követô beszélgetések még élesebb és határozottabb körvonalakkal rajzolták ki a különbözô intézmények változatos mûködési formáikból adódó egyéni karakterét. Egyértelmûvé vált, hogy a hardware, a tárgyi feltételek, a pénzügyi lehetôségek épp olyan fontosak, mint a software, vagy maga a mûvészi munka, legyen az bár állandóan változó vagy virtuális térben lezajló, vagy a csak pillanatnyi idôt igénylô esemény. A website-ok és internetes elérhetôségek szerepe is megnôtt, s az egyre újabb és újabb mediális lehetôségeket sem meg- vagy kikerülhetôek a mûvészeti térszervezés szempontjából. Mindenképpen szükséges egy olyan kurátor, aki meri vállalni mind a szakmai minôség kiválasztásának a kockázatát, mind a gyûjtôk és támogatók körének kialakításához szükséges rendszer kiépítésével járó, illetve a mûvészekkel és mûvészettel kapcsolatos feladatokat, miközben nem feledkezik meg az etikai normák betartásáról sem, ami sok esetben igen nehéz. Úgy tûnik, hogy az a szerepkör, amely évszázadokkal ezelôtt kialakult a mecenatúrára vonatkozóan, ma sem változott: bármennyire is átalakultak a mûvészeti szféra körülményei, adottságai, feltételei, eszközei, a személyesség és az egyéniség szerepe nem törlôdött el. Ez jó hír, és egyben annak is biztosítéka és bizonyítéka, hogy a mûvészet és a különféle értelemben hozzákapcsolódó vagy ôt körülvevô tér is ôrzi specifikusan ember vonásait.
| ||
A konferenciához két kiállítás megnyitója is kapcsolódott, s mindkettô, bár eltérô módon, de a mûvészi tér problémáját (is) tematizálta, illetve helyezte középpontba. A NOMÁD/art logistic címû kiállítás, amelyet Timár Katalin nyitott meg a Közelítés Galériában az intézményi terekre, illetetve hátterükre hívta fel a figyelmet, illetve ezek erôsen kritikus megközelítésére építette anyagát. Ez a konkrétan csomagolópapír-anyag – ha lehet így fogalmazni – még a minimalizmusnak is aláment, „alákínált” nem csupán a matériával, a koncepcióval, az installáció puritánságával, de egyértelmûségével is, melyet a kiállító HINTS csoport mellékelt szövege nyilvánvalóvá is tett: a Mûcsarnok és a Ludwig Múzeum mûtárgyakhoz használt csomagolópapírjait, fóliáit állították ki. A kontextuscsere pikantériája mellett, egyszerre tragikomikus és ironikus megfogalmazásuk egyben felhívta a figyelmet a kultúrára fordított pénztámogatások diszkriminatív aránytalanságára is: „A HINTS, Nomad/ArtLogistic c. kiállításának csomagolás projektjével az éves kulturális költségvetés egyharmadának hulladékát hasznosította újra.”
| ||
A másik kiállítást two men show címmel a Hattyúház Kiállítóteremben a konferencia két, Csehországból meghívott képzômûvész elôadója Martin Zet és Richard Fajnor rendezte. A vernissage – Colin Foster megnyitójával és a mûvészek közremûködésével – szorosan hozzátartozott az eseményhez, amely a magán-mûvészterek lehetséges variációira épített. A látogatók megajándékozása egy-egy agyagkupaccal és festékkel részesedést jelentett a mûvészek által fotókon feldolgozott természeti térbôl, és egyben az „anyaggal való bánás” problémájával is szembesített. A mûvész személyes „közbelépésével” átalakított hagyományos múzeumi tér képezte a fotóanyag egy másik részét, amelybôl a mûalkotás helyett a múzeum falára függesztett mûvész akciója ismétlôdött meg a megnyitón, a „gyakorlat” szintjén is utalva többek között a mûvész, mû, alkotásfolyamat összetettségére és határainak megvonhatatlanságára. A videoinstallációk pedig a köz- személyes-terek mûvészi térré alakításának lehetôségeire utaltak geg vagy gesztus formájában.
| ||
A konferencia végéhez közeledtén Beöthy Balázs, aki moderátorként mûködött közre „feladta a leckét” a konferencia résztvevôinek azzal a kérdéssel, hogy mi lenne az a mondat, amelyet felírnának a majdan, remények szerint megszületô Pécsi Kortárs Mûvészeti Intézet homlokzatára. Bár valószínûleg sokak fejében született válasz, leírásukra, kimondásukra nem került sor: ez az óvatosság talán azt jelezte, hogy senki nem akar a túlzott elvárások kelepcéjébe esni, túlságosan a remények elébe menni. A szervezôk is összefoglalták röviden a konferencia számukra jelentôs eredményeit: megállapították, hogy azok az információk, sikertörténetek, illetve nehézségek és tanulságok, amelyeket a már mûködô intézmények, intézetek megfogalmaztak, egyrészt alkalmazhatóak, másrészt tanulságul szolgálnak Pécs számára a szervezés és a pályázat során. Különösen fontos volt érzékelni a hagyományosan rögzített mûvészeti centrum-periféria gondolatkörbôl történô kimozdulást, magának a mûvészeti tér fogalmának átalakulását és mobilizálhatóságának lehetôségeit; érdemes alaposan átgondolni az állami szerepvállalás, a civil, az üzleti szféra és a függetlenség arányait, az intézményi háttér felépítését, a szereptudat az eszközkészlet témaköreit, a társmûvészetek közti kapcsolatokat jellegét, s azt is, mennyi valóságérzék, mekkora kockázatvállalás és mekkora idealizmus szükséges ma a „mûvészetcsináláshoz”.
| ||
Mindenesetre nyilvánvaló, hogy Pécs rendelkezik azokkal a feltételekkel[3], amelyekkel ismét be lehetne indítani, fel lehetne pörgetni a (képzô)mûvészeti fellendülés folyamatát. Ennek nagyon fontos eleme a kultúra és a mûvészet láthatóvá tétele, mûködési felületének kialakítása, amely a megfelelô, hosszú távú finanszírozási háttér biztosítása nélkül nem megy. Ezért is kellene, hogy egyértelmû legyen az azonnali érdekérvényesítés felfüggesztése ezen a területen: így például elérni azt, hogy a leendô mûvészeti intézmény elképzelhetô helyszínének, a volt Zsolnay gyár területének, vagy legalábbis nagy részének mûvészeti célokra történô átalakításában ne a rövid távú üzleti célok érvényesüljenek (egy design-center létesítésének formájában). A 2004-ben rendezett MEDIAFACTORY mûvészeti eseménye[4] (szintén a Közelítés rendezésében) már példa volt arra, hogy megoldható és sikeres lehet ennek a mûemléki szempontból is védett épületnek mûvészeti térré alakítása. Természetesen ennek a térnek a konkrét anyagi és tárgyi fenntarthatósága (sustainability) rendkívül lényeges kérdés, hiszen geográfiai és mûvészeti tér értelmében Pécshez tartoznak a Villányi-Siklósi Alkotótelepek is, amelyek szintén kimozdíthatóak lennének mai stagnáló állapotukból megfelelô koncepcióval és a finanszírozás újragondolásával. A „látható mûvészeti felület” hosszú távon magába kell, hogy foglalja a létrehozást, a bemutatást, a dokumentálást és a hálózatfejlesztést is: hiszen ez a fajta mûvészeti térszervezés egy kizárólag hosszabb távra tervezett megvalósíthatósági modell részeként nem csak intellektuálisan, de pénzügyileg is nagy lehetôségeket rejt. A konferencián mindenekelôtt kitûnt a média megnövekedett szerepe, a virtuális terek jelentôsége, a tárgyi kapacitások fontossága és a finanszírozási modellek változatossága, illetve e három terület elválaszthatatlansága egymástól; és ami szintén meghatározó, hogy a különbözô generációk valamint a város vezetôi, a civil szervezetek és a mûvészeti egyesületek képesek és akarnak is együttmûködni egy olyan folyamatban, amelyben Pécs mûvészeti életének újrapezsdítése és szerepének megnövelése a tét. |
||
|
|
||
|
1 Romváry Ferenc, Modern Magyar Képtár – Múzeumutca
Pécsi Szemle, 2004.(VII. évf.)/4. sz., 82-97. o.
|
