|
Tolvaly Ernô |
|
2004 utolsó hónapjában a Pécsi Múzeum Galériában láttam Krámli Márta, Orosz Klára, Bartek Péter Pál, ifj. Ficzek Ferenc és Losonczy István kiállítását.
Mind az öt mûvészt több szempontból is nagyrabecsülöm (remélem ezt sikerül a slágvortok mechanikájával logikusan érzékeltetni): tiszteletreméltónak tartom a spontaneitást, ahogy munkájuk intuitivitását kezelik, hiszen a spontenaitás és az intuíció bármilyen rokonságban is vannak, használatuk sokszor ellentmondó; találkozhatunk spekulatív intuícióval, és azzal a divatjamúlt módszerrel, miszerint a spontenaitás divatos. Nagyrabecsülöm munkáikban a „játék” örömét és e „játék” komolyságát, ami nemcsak munkájuk mondanivalójára, hanem arra a nagyon komoly tudásra is vonatkozik, ahogy elôadják e mondanivalót, tudásukra, mesterségük tudására, és arra az eleven felkészültségre amellyel a tradíciót és az „aznapi kívánalmakat”, az idôszerûséget kezelik. Õszintén nagyra tartom tudásuknak azt az aspektusát, miszerint nem feltétlen újdonságra törekednek – ez teszi felszínessé a trendit –, hiszen ez a szempont végérvényesen kimerült, és nagyra tartom azt, ahogyan tudják, munkájuk nem nézhetô soványka ismétlésként, pikáns vagy pimasz plágiumként, talán mert céljuk nem a „benne-lenni-mindenáron” rugója szerint mûködik (engedtessék meg egy magát még mindig jól tartó közhely): hanem azon lenni, hogy mi van bent. A természet, a tudomány és a mûvészet, ezek a hatalmas kutatási területek, ezen fogalmak és a hozzájuk tartozó gigantikus plaszticitással, mégis még mindig ûrként megjelenô kiismerhetetlen erôterek, ezek azok a legjellemzôbb határpontok, melyek között az öt mûvész mûvei kirajzolják a dolgok közötti összefüggések éteri (nem száraz!) geometriáját, ugyanakkor a dolgok ôsállapotának és a tárgyi létezés tényének egybeolvasztásával a fantázia szövevényes labirintusába hatolnak. Mûveikben az artikulált „hangok”, és itt nemcsak az értelem vezérlete alatt álló érzéki megismerés „hangjaira” gondolok, keverednek az értelmes felett búgó és zengô, minden értelmest katartikussá, hideglelôssé vagy mámorítóvá temperáló felhangokkal.
| ||
Orosz Klára és ifj. Ficzek Ferenc munkái a természet és ebbôl a biológia igézetében jönnek létre, Krámli Márta mûvei a fizikáéban, kis rásegítéssel Losonczy Istváné is, amennyiben észrevesszük a nagyon is feltûnô idô és tér jelenlétét – végszóként – kijelentve azt a különös állapotot és pillanatot, amikor az egyik a másikba dermed. Bartek Péter Pál fantasztikus és fantáziált „tény-képei” a létbiológia szempontját tárják fel, a létezés minôsíthetetlen „könnyelmûségérôl” adnak számot; a bizonytalanság létérôl, és a lét bizonytalanságáról, és e kettô állandóan ölelkezô párharcáról. Mind az öt mûvész munkásságát tudományosnak, valamely tudományból kiindulónak nevezethetjük, hiszen biológiáról, fizikáról, orvostudományról van szó, de egy eltûrhetô gyöngéd erôszakkal romantikusnak és klasszicizálónak is, amennyiben elfogadjuk tankönyveink természeténél fogva felületes összegzô megállapításait, miszerint: „Egy rövid meghatározásba nem is lehet belesûríteni a romantika lényegét. Csak egy, talán mindenütt megmutatkozó közös vonása van, a környezetet valóságával, a jelennel szemben tanúsított elégedetlenség.” Majd tovább: „helyet adtak a szenvedélyek lendületének az egyéniség sajátosságainak, a líra szárnyalásának, a múltba sóvárgásnak, de mellettük a démoni eltévelyedésnek, sôt a perverzitásnak is. Felfedezték, hogy a természetben csúf is lehet festôi téma tárgya, hangsúlyozták a gyermekkor báját, megértették az egzotikus tájak varázsát, átérezték a világ végtelenségét …”*
| ||
Kiderül, hogy a líra szárnyalása nemcsak felhevült pillangószárny verdesés lehet, hanem az olaj és a víz találkozásának költészete, vagy a fel-fel szálló buborékok apró szódavíz történéseinek sziporkázó zeneisége (Krámli Márta) kiderül, hogy a csúf: pl. egy korhadó fa papírszoborba ültetett (éltetett) szépsége (ifj. Ficzek Ferenc) vagy a nyüzsgô férgek színén és mozgásának a gránit mintázatával harmonizáló bizarr gyönyörûsége és törvényszerû tômondata, az élô és az élettelen örökkévaló törvénye. Csak ezeket a szavakat lehet használni, még ha túlságosan romantikusak és heroizálóak is. (Legalább stilisztikailag is közelítünk.) Lehet a mûvészet és a gondolkodás agyon ismételt erôpontjait unalmasan vagy túlfûtve kitapogatni, és újra rámutatni biztonságérzetbôl, vagy keresni a kapcsolatot, itt azonban másról van szó, illetve errôl, csak másképp. Az élô és az élettelen valóban örökkévaló.
| ||
A különbözô anyagok észrevétele más, nagyon idegen dimenzióban, gondolok itt a víz és olaj egyeztetésére…, valóban költôi, a korhadó fa és a sima megmunkált papír együttese valóban szép. Mind az öt mûvészre jellemzô a romantika, ha a romantika jelentését finoman átértelmezzük, olyan mezôbe csúsztatjuk, ahol a szabályok érvényesek és komolyan veendôk, mégsem szárazak vagy túlhûtöttek. Ahol a lényeg változatlan marad, ám oldódni képes, és a hígítás foka mértéktartó. Munkáikra vonatkozhat Kállai Ernô bioromantika meghatározása, amennyiben a szándék (bár lehet, hogy csak az ösztön) a dolgok lényegének romantikusabb, idealisztikusabb átfestésére vonatkozik.
| ||
A megjelenítés Losonczy István esetében realisztikus, Ficzek Ferenc esetében a pszeudó és a tautológia axiómája és misztériuma, Krámli Márta és Orosz Klára mûvei olyannyira reálisak, hogy mûfajuk az objektekhez közelebb álló, vagy éppen az, minthogy szobornak nevezhetnénk. Bartek Péter Pál képei a montázs kézzelfogható realizmusát, az anatómiai pontossággal festett figurák természethûségét borzolják a szürrealizmus látvány és érzelem csapongásai. A jól látható látomássá torzul, és a vakon megélt élmény vizuálissá válik. Orosz Klára elemi erejû megfigyelései és mûveinek nemcsak mûvészi, hanem „ipari szépsége” és a természettôl kapott kölcsönvett párosítások teszik munkáit erôssé és egyszerre érzékennyé: kemény gránit, nyüzsgô maszatos puhaság, a szögletes doboz, szürke képernyô és forgás és a tavasz medvehagyma illata keveredik. Krámli Márta fiziko-romantikájában a „kihûtés”, a „kiszáritás” precíziója találkozik mint komplementer, a szépség fogalmának nem tapintható elevenségével és örömével, tele humoros kételyekkel és sztoikus megbocsátással a világ kétarcúságával szemben. Az érthetôvel és az érthetetlennel szemben. Egy másik kettôsség: elméleti sebészet, aszkétikus mûtô és örömmel teli laboratórium.
| ||
Losonczy István munkáiról az elôbb megjegyeztem: „realisztikus”. Ez a szó, bármennyire is szörnyszülött, kétértelmûségével mégis pontosan jeleníti meg azt az ostoba evidenciát, hogy valami reális meg nem is. Például, hogy a formák reálisan vannak ábrázolva, mégha nincsenek is ilyen formák, vagy a kép (jelen esetben a „körforgalom”) mintha egy pillanatot villantana fel, de azonnal látható, érzékelhetô, hogy számtalan vakukép villan egyszerre és egymásután, többidejû kép – ugyanakkor idôtlen… Tehát: nem egy szék, hanem a szék. Az Omega címû kép – ha ez a mû képnek nevezhetô – erôteljesen lép ki a térbe, míg a síkban ábrázoltak téri és síkbeli motívumai diszkrét finomított perspektívát mutatnak. Erôteljesség és finomság, brutalitás és érzékenység egyszerre. Szürreális burjánzás, olajfesték, mûanyag, grafit-por-permet, kôbe dermedt naturalista orrok, kôbe dermedt belek bugyogása. Már önmagában szürreális vagy dadaista az orr és a kô, a belek és a kô együttes asszociációja és a végén egy egyszerû épület nyitott ajtaja — a semmibe. Talán Borgesnél ilyen egyértelmû és éles a sehová sem nyíló ajtókról való gondolkodás. Az egyszerre egy helyen mindent, a fel nem adás képessége és rögeszméje és mágiája sugárzik és ezek is együtt és egyszerre, munkáiból. A megfigyelés mániája és a megfigyelés terepének állandó áthelyezése és e áthelyezés megfigyelése. Álmélkodás és pontosság. A „körforgalom” alsó részén megjelenô sakktábla mintegy jelzi a tér és idô egymásra vonatkoztatható „geometriáját”, a körforgalmi út szélén álló figura és a kerékpáros a hétköznapi, nem tudni lassú, vagy eleven iramot, állandósága, az unalom és derû egyszerûségének ellenére megigézi az egyik legfantasztikusabb fizikai tételt, az „ikerparadoxont”, és valami láthatatlant. „A képpel kapcsolatos megfontolások központi kérdése ebben az esetben az, hogy nem elegendô-e lefényképezni, vagy mozgófilmen rögzíteni, bemutathatóvá tenni a látványt, kell-e, megéri-e több mint 4500 órát fordítani a megfestésére ? Egy ilyen kérdést csak személyes, egzisztenciális érintettséggel a háttérben merülhet fel: A kép felfénylésében – úgy láttam – értelmet nyer a múltam. Megtérésnek kell neveznem annak belátását, hogy ezt a kérdést miért nem másnak tette fel az Isten.” Írja a „körforgalom”-mal kapcsolatban Losonczy István. Bartek Péter Pál festészete (?) talán a legkülönösebben mutatja fel a kettôsséget. Képein nagyon sokszor testeket láthatunk, de ezek a testek valóban testek és a kép maga is „test”; úgy kínlódik, úgy kínozza a mûvész, vagy istápolja mind a festett és emberként kezelt figuráit. „A figurák mögé nyers vásznat tettem, utalva arra, hogy akár a földön is feküdhetnének” — írja Lebegés címû munkájával kapcsolatban. Nem véletlenül kérdôjeleztem meg az elôbb, még ha zárójelben is, a festészet kifejezést. Festményei nem a festészet szabályai szerint mûködnek és nem eszerint készülnek. Inkább egy rituáléban szereplô misztikus terítôk, melyeken az ábrázolás a felette és rajta történô mozgás, a ráírt szövegek mormolása, a Bosch képeirôl ismert vizslató tekintetû leselkedôk suttogása együttesen teszi érvényessé a mûveket. Lebegés címû képére irt szövegek „számomra fontos szavakból és EEG görbékbôl állnak” — írja. A képre írás a graffiti divatos önbemutatóját idézi, de ez nem az. Nem az egó 20—21. századi reprezentálása, hanem „énfeltárás”, inkább a mágiák és a babonák világához vezet, mint a divathoz. „Õszintén nagyra tartom tudásuknak azt az aspektusát, miszerint nem feltétlen újdonságra törekednek – ez teszi felszínessé a trendit – hiszen ez a szempont végérvényesen kimerült” — íródott az elején. Trendhez tartozó objekteket, asszamblázsokat és a szobrászatot együtt kezelni határesetként, egy logikus levezetést vizuálissá tenni, rámutatni bármilyen pszeudó vagy tautologikus jelenségre, valós eseményt az alkotás részeként kezelni és szövegeket írni a képekre, ezek mind az adott korban – korunkban – létezô és használható panelek, melyekbôl a mûvészet építkezhet. A lényeg adagolásának (higításának) mértéke a fontos, hogy a high-artból ne váljék híg art, a trend ne legyen trendi. |
||
|
|
||
|
* Farkas Zoltán: A romantika festészete és szobrászata.
|
