|
Máthé Andrea |
|
Feladó: Ismét ICA, hirdeti a dunaújvárosiak kiállítása, nem is feleslegesen, hiszen az Institute of Contemporary Art nem egészen két éve is kiállította anyagának egy, a mostaninál szûkebb részét (Hattyúház, Pécs, 2003. szept. 19 – okt. 17.). Házas Nikolett a tárlatra vonatkozó reflexiójában* több olyan kérdést, illetve témát is érintett, amelyet egy kortárs gyûjtemény felvethet: többek között utalt az autonóm mûtárgy-státusz elbizonytalanodásának, a kanonizációnak és az „áthaladó mûvészetnek” a problémáira. Két év alatt nem történ(hetet)t akkora változás, hogy mindez meghaladottá váljon. Milyen kapaszkodó maradhat így a mostani recenzens számára?
A kiállításhoz mellékelt rövid ismertetô egyik mondata nemcsak mentô, de elgondolkodtató fogódzónak, kiindulópontnak tûnik: [az ICA] „Gyûjtési területe médiafüggetlen, a hagyományos mûfajok mellett fotókat, printeket, DVD-ket, videókat, installációkat egyaránt befogad.” A kísérô szövegnek ez a kis közbevetése mind a gyakorlati, mind az elméleti területek kényes pontjára tapint rá: például a tárolási és ôrzési nehézségek problémájára, amely manapság még a nagyobb képzômûvészeti központokat is sokszor arra készteti, hogy eleve ne, vagy csupán nagyon szelektív módon kezdjenek mûgyûjtésbe, vagy pedig hagyjanak fel vele, s helyette inkább a dokumentáló jellegû formákat részesítsék elônybe, ami egyben tömörítést, összesûrítést is jelent. Kérdés, hogy ez utóbbiak mennyire helyettesítik a mûveket, pótolják, vagy csak utalásszerûen idéz(het)ik be azokat. Másrészt persze egyre több olyan mû születik, amely elbírja, sôt kifejezetten igényli ezt a fajta hordozót, hiszen autentikus megjelenési közege, megôrzési módja eleve épp valamely elektronikus forma.
| ||
Mindezek a jelenségek megszüntetik azt a hagyományos teoretikus felosztási módot, mely a mûvészeti ágakat a „sajátkezûség” (autográf) és az „idegenkezûség”’ (allográf) alapján osztályozta (volna). Ez alapján a képzômûvészet egyértelmûen a „sajátkezû” kategóriába került (volna), hiszen az alkotás médiuma csak és kifejezetten alkotójának keze/munkája által létezhet egy(edi) és ugyanolyan módon, szemben például az írott mûvészet teljesen más média-módjával, ahol a hordozó változása nem változtatja magát a mûvet. Azt, hogy mindez mára meglehetôsen módosult, sôt talán teljesen megváltozott, azt a dunaújvárosiak gyûjteménye mintaszerûen reprezentálja. Találhatunk benne olyan mûveket, amelyek a hagyományos hordozókat részesítik elônybe, mint például Roskó Gábor grafikái, Szûcs Attila, Kupcsik Adrian és Gerber Pál festményei. De ide tartoznak Ádám Zoltán faplasztikái, a Kis Varsó Glóbusza, Kovács Gergô, Erdély Gábor, Köves Éva és Kósa János munkái is. Vannak médium szempontjából „átmeneti” kategóriának tekinthetô mûvek, mint például a fotók vagy nyomatok, illetve az ezeken a technikákon alapuló munkák: például Nemes Csaba Ingatlana, Gyenis Tibor, Nagy Kriszta, Keserue Zsolt fotói, vagy Eperjesi Ágnes, Komoróczky Tamás, Beöthy Balázs és Németh Hajnal, Koronczi Endre fotóból kiinduló mûvei. De ide tartozhatna még Gerhes Gábor fotót és plasztikát kombináló installációja, Lakner Antal fiktív-valóság (Metró Istanbul) „világító digitális nyomata”, vagy más módon, de Szil István egyszerre nyitott és csukott könyve is. A harmadik területhez lehetne sorolni a videókat: például Csáki Lászlóét, vagy a már-már a blaszfémiát súroló Natassát (Németh Hajnal), illetve Kodolányi Sebestyén és Uglár Csaba egy egész kiállítótermet betöltô videoinstallációját. Az esztétikai élmény/hatás, ha eltérô fokokkal is, de adott, mint ahogy a kérdésfeltevés a „teória” számára is: elgondolkodtató, hogy a képzômûvészetben egyre inkább megjelenô „idegen- vagy máskezûség” az irodaloméhoz hasonló út felé tart-e a reprodukálhatóság területét illetôen, vagy sajátosan más utat talál majd magának? Ez utóbbi látszik a valószínûbbnek, bár most még az átfedések a szembeötlôbbek.
| ||
A kiállításon látható mûvek ilyen módon magának a kortárs jelzônek is módosítják – egyszerre szûkítik és tágítják – a jelentését: vagyis nem tartalmi, minôségi vagy hasonlósági jegyekre utalnak, hanem egyszerûen arra, hogy nem máskor, mint a „mi idônkben” keletkeztek/keletkeznek, azaz a körülbelül a szélesebben vagy szorosabban is értelmezhetô látogatás-befogadás idején. Amióta a modern egy korszak neve lett (a huszadik század elsô feléé), amelyet egy nehezen körülhatárolható periódus követett, a posztmoderné (a huszadik század második felében), a kortárs jelzô vette át korábbi „használati” helyüket a jelenkori mûvészetet meghatározandó, körülírandó kategóriaként. Jelenleg a kortárs majdhogynem csak az idôtartamra korlátozódó jelentését a mûvek médiumára vonatkozó tág jelentéskör bôvíti ki, de az viszont „teljes terjedelemben”: hiszen bármi lehet a mûalkotás hordozója a legtradicionálisabb anyagtól a legújabb, már-már alig anyagszerû elektronikus eszközig. S az is megesik, hogy mindez egy mûtárgyon belül jelenik meg egyszerre. Ami egyáltalán nem válik hátrányára, csupán megerôsíti a mûvészet(ek) eredendô és létfenntartó besorolhatatlanságát.
| ||
|
|
||
|
* Házas Nikoletta: Centrum és periféria unos-untalan. (Széljegyzetek három egybehangzó mûvészeti eseményhez), Balkon, 2003/12., 20-23. o. |
