|
Iványi Bianca |
|
A Vadnai Galériában mutatkozott be nemrégiben a Personal Structures elnevezésû nemzetközi kezdeményezés. Az apropót a galériához tartozó Gál András bekapcsolódása jelentette, vele állított ki az egyébként tizenhat mûvész közremûködésével zajló projekt öt résztvevôje: Jakob Gasteiger, Johannes Girardoni, Frank Piasta, Rene Rietmeyer és Yuko Sakurai. Kerülendô velük kapcsolatban a csoport elnevezés, mivel a Personal Structures nem egy zárt szervezet, hanem egy nyílt fórum, melyet az alapkoncepcióhoz illeszkedô nemzetközi és stílusbeli heterogenitás jellemez. Közös céljuk a nem-ábrázoló festészeti hagyomány továbbvitele, ezen belül a minimalista, fomai redukcióra törekvô tendenciák folytatása, egyúttal azok szubjektív, személyes újraértelmezése.
A projekt ötlete a holland Rene Rietmeyertôl származik, aki 1998-tól dolgozik hasonlóan gondolkodású mûvészekkel a Personal Structures programján, mely jelenleg tizenegy ország alkotójának párbeszédén alapul. Elnevezésük az 1966-ban New Yorkban (Jewish Museum) megrendezett elsô minimalista kiállítás, a Primary Structures címébôl indul ki, és a közösen vállalt hagyományra utal, melynek részét képezik az absztrakt festészet reduktív, minimalista, analitikus, konceptuális felfogásai. Ugyanakkor e hagyomány meghaladását jelzi az eredeti címben az elemire redukált jelek fontosságát túlhangsúlyozó „primary” szó helyére illesztett „personal” kifejezés, mely az objektív és elvont irányzatnak az individuálissal és az emocionálissal történô gazdagítását jelenti.
| ||
A közösség tagjai a New York-i újabsztrakcióval rokonítható, érzéki, játékos, korántsem dogmatikus irányt képviselnek. Az egyszerûsítésre törekvô absztrakt formanyelvet a személyiséget feltáró expresszív kifejezésmóddal ütköztetik. Közlésmódjukat egyaránt jellemzi az egymás és közönségük felé nyitott párbeszéd és az önreflektív, a mûvészi-képi törvényszerûségek vizsgálatára irányuló belsô kommunikáció. A nonfiguratív mûvészet gazdagságát, kimeríthetetlennek tûnô variabilitását feltárva a jelenkor festészeti kérdéseinek – anyagkísérletek, felületalakítás, színélmény, szín és tér, kép és tárgy viszonya, transzparencia, szerialitás – lehetôségeit járják körül. A kivitelezés indusztriális felfogásával szemben kiemelt jelentôséget tulajdonítanak a kézmûvességnek, a személyes gesztusnak, az alkotás folyamatának. Munkáikat nem elvont mûalkotásként, hanem a festmény és a szobor határán álló, mindkettôt magába foglaló kézmûves tárgyként értelmezik.
| ||
René Rietmeyer, az együttmûködés kezdeményezôje Donald Judd és az újabsztraktok hatására alakította ki mûvei kizárólagos formájának számító „dobozait”. E kubusok azonban korántsem a minimalizmus alapformáinak hûvös „prototípusai”, hanem alkotójuk kézjegyének lenyomatai, érzéseinek kivetülései. Festett fakockáiból nagyobb sorozatokat készít, s ezeket mindig a hely méretének és jellegének megfelelô számban és elrendezésben építi fel. Az anyagban és a festékben való játékosan önfeledt, szinte extatikus tobzódással Rietmeyer tájakról, városokról, mûvészekrôl „szóló” élményeinek próbál megfelelô hangulati intenzitást adni, a választott alapforma határain belül nagyfokú szabadsággal. Különféle anyagokkal (beton, vas, üveg, szilikon) kísérletezik, de az olajfestékhez minden munkájában hû, azonban nem klasszikus festôanyagként, hanem rugalmasan variálható anyagként használja. A Rauschenberg portréját „megelevenítô” kockákat anyagában színezett, vaskos betonréteggel vonta be, a masszív, de mozgalmas felület, a komplementer színhasználat diszharmóniája a mester (túlfûtött és érzelemteli) habitusát idézi pszichikus megjelenítôerôvel (Rietmeyer pszichológiát is tanult, ez az attitûd végigkíséri mûveit). Floridai tájakat megidézô dobozegyüttesein (Key West, Shark Valley, Little Haiti, Santa Monica) eltérô intenzitású felület- és színkezeléssel asszociálja a helyszínek más és más légkörét. A japán Yuko Sakurai többrészes tájképei (Ardennek) hasonló természeti élményeket sugallnak. Yuko, aki Rietmeyer asszisztenseként kezdte, szintén tárgyként szemléli munkáit. A komplex kép-tárgy érdekli, nem a megfestett felület, az alkotás során minden mozzanat, az alapanyag kiválasztásától kezdve az utolsó felületi megmunkálásig, ennek jegyében zajlik. Egy színt használ, több rétegben hordja fel a vászonra, mely vastagságában már szinte reliefként hat, tapintásra ingerel. Yuko kifejezetten szereti is, ha megérintik képeit, totális hatásukhoz ugyanis nemcsak a vizuális élmény, hanem a fizikai kapcsolat, a taktilis kommunikáció is elengedhetetlen. Egyaránt fontos mûveiben a hagyományostól eltérô festôi anyaghasználat és technikai kivitelezés, valamint az ezzel keltett felfokozott érzelmi hatás, mely nem zárja ki a festô lényébôl átsugárzó meditatív erôt sem. Johannes Girardoni objektjein mutatkozik leginkább a minimalizmus formai redukciója. Falra rögzített tárgyai alapformák variációi, de mechanikus megvalósítás helyett a formálás kézhez kötött jellegét ôrzik, szobrászi és festôi minôségük egyaránt fontos. Olyan anyagokból készíti ôket, melyekkel érzelmeit nagy intenzitással ki tudja fejezni. A színezett vagy natúr viasz és az enkausztika, melyre Jasper Johns mûvei vezették, Girardoni elsôdleges alapanyaga és technikája. Az organikus anyagok és talált tárgyak (fa-, fémdarabok) élettelivé teszik tárgyait, ütköznek a mértanias formaadással. Címeikben jelölt profán, egyben asszociatív tartalmat is hordoznak, univerzális formájuk ôsi építményekre, szakrális tárgyakra, mûalkotásokra is emlékeztet (a Trough »Vályú« — Ultramarin light például valódi itatóra, szenteltvíztartóra és Donald Judd nyitott dobozaira is utal).
| ||
Míg az eddig bemutatott mûvészek munkái a minimalista hagyományhoz köthetôk, a következô három alkotó a monokróm festészeti irányhoz áll közel. Hagyományos táblaképeket készítenek, ezek azonban távol állnak a személytelen monokróm-felfogástól, melynek ecsetnyomot nélkülözô, homogén felületfelfogása kizár minden taktilis hatást és tónuskontrasztot. A szigorúan szervezett struktúráját játékos, mozgalmas anyaghasználattal és gesztusokkal oldják, „személyes faktúrát” hoznak létre. A festôi elanyagtalanítás helyett a festék és a festmény fizikai tárgyszerûségét hangsúlyozzák. Frank Piasta rugaszkodik legtávolabb a hagyománytól, miután felhagy a tradicionális olajfestéssel és egy banális anyagot — szilikont — használ festôanyagként. A színezô funkció mellett a festék formaképzô tulajdonsága érdekli, s a választott matéria a színintenzitás, az áttetszôség, a terjedelem tekintetében megfelelô számára. A színezett szilikont alumínium-, falapokon vagy vásznon több rétegben egymásra hordja, a különbözô rétegek színei így egyszerre, egymáson áttûnve láthatók. A transzparencia különös derengést kölcsönöz képeinek, anyagtalan, szinte metafizikus hatást eredményezve. Elsô látásra így hûvösebbnek, távolságtartóbbnak tûnnek társai vastag faktúráihoz képest, de élénk színei, az anyag játékos meggyûrôdései, kibuggyanása a képszéleken oldják a merevséget. Az osztrák Jakob Gasteiger képi világa visszafogottabb és közelebb áll a klasszikus festészeti megoldásokhoz. A személyesség nála nem az anyagválasztásban, inkább a festôi technikában mutatkozik meg. A japán filozófia, kalligráfia és a minimál zene (!) hatásából indulnak ki jellegzetes, „fésült” vagy „gereblyézett” felületû képei, melyek szinte monoton ismétlôdésében csak lassú változás mutatkozik a két évtized alatt, mióta következetesen e technikát mûveli. Fésûs végû spatulával kézírásszerûen barázdálja a képmezôt, a jellemzôen függôleges finom vonalkáktól az erôteljes, vastag festékpászmákig. Ennek megfelelôen mûvei a festészeti-grafikai és a szobrászi, relief-jelleg között ingadoznak. Tört színei és szabályos felületstruktúrája a távol-keleti szellemiséget megidézô kontemplatív hangulatot teremt, a képfelszín barázdáinak fény-árnyék átmenetei finoman elmozduló plasztikai hatást keltenek.
| ||
A klasszikus táblaképfestészethez legközelebb álló, a monokrómiához megrögzötten ragaszkodó Gál András következetességével vívta ki a Personal Structures alkotóinak figyelmét, akik mindenképp bôvíteni akarták egyesülésüket a közép-európai régióra kiterjedôen is. Gál fôiskolás kora óta kizárólag ezt, a festészet lényegét kutató, konceptuális felfogásra is lehetôséget nyújtó irányt tekinti kiindulópontjának: a hagyományos képforma mellett a több képtábla egymáshoz illesztésével, a formázott vászon alkalmazásával a képi szervezôdések (struktúra, forma, méret, sík- és térbeli viszonyulások) lehetôségeit járja körül, az önmaga által megszabott „radikális konzervativizmussal”. Sturcz János fogalmazott így kiállításmegnyitó beszédében, melyben fontosnak tartotta, hogy az új szellemi közösség nem csak a nemzetközi szereplésben aktív festô számára jelent kiemelkedô lehetôséget. Tanulsággal szolgálhat az itthoni mûvészet- és mûvészettörténet-felfogásra is változatos kifejezôeszközzel és nagyfokú szabadsággal értelmezett mûvészetértelmezésük, interdiszciplinaritásuk is (a részvevôk többsége a mûvészet mellett filozófiai, pszichológiai, zenei területeken is tanulmányokat folytatott). A Personal Structures a magyar mûvészek és kritikusok számára meglepô és irigylésre méltó intellektuális hálózat, de ôk is profitálhatnak abból az autentikus szemléletmódból, mely talán már csak régiónkban létezik. A közösség 2002-tôl szisztematikusan, galériákban, mûvészeti vásárokon, a világhálón keres új résztvevôket, a (különben igen szigorú) kiválasztásnál a rokon szemléletmód mellett a minôségbeli elvárásoknak megfelelés a döntô. A nemzetközi fórumokon való intenzív jelenlétre nagy hangsúlyt fektetnek. A kiállítással részben egyidôben a koblenzi Ludwig Museumban is látható volt a társaság összes (tizenhat) mûvészének tárlata.* A Vadnai Galéria nem-ábrázoló mûvészetet is bemutató profiljába szervesen illeszkedik a kiállítás, melyben a nemzetközi összefogás aktualitására és a minimalizmus ma is folytatható aspektusaira hívják fel a figyelmet. Hosszú távra tervezett kommunikációs tevékenységüknek is része a nyitott szellemû, potenciálisan az (akár laikus) érdeklôdôk széles rétegét megszólító esemény. Ez, mindent összevetve, nagyfokú figyelmet érdemel, mert (ahogy a galériában is kapható, a projektrôl szóló könyv** szerzôje, Peter Lodermeyer írja): „A szubjektivitás dialektikus értelmezése, a mûvészet pluralisztikus felfogása, és a kettô között fennálló kifinomult viszony – ez a Personal Structures fogalmi környezete.” És ettôl válik idôszerûvé és ugyanakkor örökérvényûvé a bemutatott együttmûködés. |
||
|
|
||
|
* Personal Stuctures — 16 Artist from 11 Countries. Ludwig Museum, Koblenz, 2005. március 3 — április 24. |
