|
Passuth Krisztina |
|
Lehet-e egy pusztán alkalomszerûen, idôlegesen berendezett, átalakított – helyesebben újjá teremtett térbôl – annak minden esetlegességével együtt – egy olyan mûalkotást létrehozni, ami lényege szerint idôtálló és önálló esztétikai értékkel, sajátos mondanivalóval rendelkezik? S ha lehet, mi a módja, s mi a kritériuma annak, hogy az valóban mûalkotás és nem csak egy esetlegesen összedobott tárlat legyen, amibôl számtalant láttunk már, s fogunk is látni még az évek során?
Gáyor Tibor installációja nem a véletlen jegyében, hanem éppen ellenkezôleg – tudatos megformálás során született, a hely adottságainak és saját korábbi kutatásainak figyelembe vételével megtervezve. Gáyor kutatásai ebben az irányban még a hetvenes évek elejére nyúlnak vissza, amikor is a saját maga számára megalkotta a „tektonika” kifejezést, ami lényegében egy mûalkotás belsô felépítését, belsô struktúráját jelentette. A tektonika fogalom alkalmazása gyakorlatilag a sík és a tér újfajta értelmezését tette lehetôvé: a kettô közti választóvonalat radikálisan megszüntette, azaz a síkból magától értetôdô módon válhatott térbeli kompozíció, majd visszaváltozhatott síkká, a kettô közti átjárhatóságot fenntartva. Így a falra és a padlóra is támaszkodó hajtások ugyanannak az objektnek más és más értelmezését is lehetôvé teszik – a fal síkjából a reliefek úgy bontakoznak ki, hogy közben, a plasztikával egyidejûleg, síkszerûségüket is megtartják. Gáyor Tibor egyszerre komponál térben és idôben. Térben, mert itt, ebben a viszonylag kis térben is tökéletesen „belakta”, átszervezte a területet: síkok, vonalak, rudak tagolják a helységet. Ez a helység ugyanakkor – adottságainál fogva – nem önmagába zárt, hanem az utca felé nyitott, s a kiállítás is úgy van elképzelve, hogy az mintegy a városközpont felé folytatódik. Ugyanakkor a külsô, esetleg teljesen beavatatlan járókelô tekintetét is odavonzza, aki így akarva-akaratlanul a kiállítási koncepció részévé válik.
| ||
Ami az idôfaktort illeti, Gáyor korábbi alkotásaiban a sorozatok különösen fontos szerepet játszottak, az alkotófolyamat világosan, plasztikusan tetten érhetôvé vált (Két négyzet, Montage-demontage, centripetale-centrifugale): az egyszerû elemek elmozdulása, újabb elemekkel való kiegészítése, a pozitív és negatív formák, a fekete-fehér dialógusa, a szimmetria, amely mintegy véletlenszerûen csúszott át aszimmetriába – mindez egy új alkotói nyelvezet megteremtését tette lehetôvé. Ez a nyelvezet már csak igen kevés szállal kötôdött a hagyományos értelemben vett festészet, azaz a táblakép festészet szokás- és szabályrendszeréhez, a látványosan megfestett színfoltok harmóniájához. Itt semmi sem volt látványos és nem egy pillantásra felfogható. Az egyes elemek úgy mûködtek, mint egy új a b c térben elhelyezett részei, amelyeknek együttese ad ki egy új összefüggést, új koncepciót. Ahogy a nézô mozog a mû elôtt, úgy fogja fel, fokozatosan a hajtásfolyamatok váltakozásának dinamikáját, s azt, hogy immár semmi sem abszolút, ami a múltban volt: még a négyszög állása, iránya sem, még a négyzetforma abszolútuma sem. A négyzet adott esetben valami másból redukálódik, esetleg elmozdul vagy éppenséggel roncsolódik. S közben valami történik, idôben végbemegy, a kezdet nem hasonlít feltétlenül a végkifejlethez – a kezdô és végpont között sorozatok születnek a maguk belsô törvényszerûségeivel, a szerialitás új és új variációit nyújtva. Itt, ezen a tárlaton újdonság várta a látogatót: az élénk színek, amelyek életörömöt sugallnak. Gáyor Tibor egy elôre kialakított koncepció értelmében dolgozik. Reliefjeiben, installációiban azt valósítja meg, amit kisebb vázlatokban pontról pontra kidolgozott. Minden precíz, tökéletes, hibátlan. Habár – talán mégsem egészen az. Molnár Vera, Párizsban élô kitûnô mûvész egyik grafikai sorozata – amely ugyancsak négyzetekbôl építkezik –, ezt a címet viseli: 1% rendetlenség: a számtalan négyzet közül az egyik fellázad a rend ellen. Mint ahogy Gáyor fellázad az idô abszolútuma ellen: így lett a (kiállítási meghívón) a csütörtökbôl szerda, a 14-bôl 13. – vagy éppen fordítva? A meghívó a maga módján megteremtette a maga egy százalék rendetlenségét, mint ahogy a fûcsomók is betörtek a geometriába, s ezzel egyszerre még sokkal emberközelibbé tette a kiállítás-mûalkotást, mint amilyen lett volna az apró rendetlenség, zûrzavar – és kora bánat – nélkül. |
