|
|
|
Erdôsi Anikó: Min dolgozik most?
Dennis Oppenheim: Az utóbbi 5-6 évben public art-tal foglalkozom. Úgyis mondhatnám, hogy most épp ebben a kontextusban dolgozom, amely az Egyesült Államokban csak egy nagyon kis hányadát érinti a „művészetnek”: a művészetre fordított támogatásoknak csupán az 1-2 %-át teszi ki. E.A.: A konceptuális, performance és land art tevékenysége után kezdett el installációkkal foglalkozni. Az utóbbi években nagyméretű szobrokat készít, amelyek révén városi közterek alakításában vesz részt. Hogy viszonyulnak, illeszkednek a land art terén szerzett tapasztalatai a mostani, urbánus környezetet formáló munkájához? D.O.: Én nem érzek kapcsolatot a kettô között. A művészet befogadása egy összetett folyamat. A városi környezetben dolgozni bizonyos értelemben szociális tevékenység. Amikor elkezdtem a művészi pályámat a minimal art területén, a mostanihoz képest elszigetelten, stúdióban dolgoztam. Talán ebbôl is eredt az, hogy késôbb, a 60-as évek végén elkezdtem a saját testemmel dolgozni. De az egy teljesen másfajta érzékenységet kívánt, s ebbôl következôen eltérô érzékelést, befogadásmódot is jelentett. A land art sem igényelt sok embert. Gyakorlatilag csak magamat és egy fotóst, és ami még fontos ebbôl a szempontból, hogy bár az is külsô térben zajlott, jellegébôl adódóan a közönsége ugyanolyan szűk volt, mint a stúdióban született munkáknak. Ennek a műfajnak nagyon kevés kapcsolata van a nyilvánossággal. Amikor a semmi közepén a sivatagban, vagy egy befagyott folyón dolgozol, a közönség az ott élô apró állatokra korlátozódik, és persze a művészetet keresô galérialátogatókra.
| ||
A land art a semmi közepén született: a természeti tájat formálni bizonyos értelemben ezoterikus élmény is volt. Amennyiben a vizuális művészet különbözik a konceptuálistól, annyiban új nekem most másokkal együtt dolgozni. Ez ismét csak egy lényegében teljesen másfajta érzékenységet kíván meg. E.A.: A korai, saját testével foglalkozó művei és a performanszok individuális karakterét felváltotta a közösségben való gondolkodás. Nyilvános tereket alakít – mint például a kaliforniai BUS HOME című munkája esetében – és ennek megfelelôen sokadmagával, építészekkel, mérnökökkel dolgozik együtt. Melyik munkamódszert élvezi jobban? D.O.: A public art fogalmában az is benne rejlik, hogy közösen dolgozol másokkal. Annak ellenére, hogy ez korábban is megtörtént, a fogalom manapság lett rendkívül közkedvelt. Így együtt dolgozni másokkal számomra azt a tapasztalatot, érzést jelenti, hogy a többiek sokkal jobban átlátják, hogy mivel foglalkoznak, mint én. Az az igazság, hogy nincs teljesen tiszta képem arról, hogy valójában mit is csinálok. Ez akkor is így volt, amikor a land arttal foglalkoztam, csak akkor nem szembesültem így vele. Művésznek lenni nagyon érdekes és éppen ezért kapós dolog. Analizálni, és kicsit meg is változtatni dolgokat mindig kihívást jelent, s ez sokak számára vonzó.
| ||
E.A.: Művészeti pályája meglehetôsen eltérô periódusokból áll, mégis érezhetô valami belsô logika, koherencia benne. Érdekelne, most hogyan dolgozik? Alapvetôen inkább a formából vagy az ideából indul ki, amikor egy új dologba kezd? D.O.: Egyre kevésbé foglalkozom a munkám teoretikus vetületével. Azt gondolom, hogy a művészet sokkal paradoxonabb, mint a filozófia. A konceptuális művészettel megpróbáltuk eltüntetni, láthatatlanná tenni a művészetet. Ma máshogy gondolkozom, másképp dolgozom. Tudja, attól tartok, hogy ma sokkal kevésbe vagyok kérlelhetetlen, mint voltam. Fiatalon az ember mindennek nekimegy, nekitámad, mindent kipróbál. Én is jóval energikusabb, „kitaláltabb” voltam. Egy kezdô művész szinte semmit nem tud a saját intellektuális kapacitásáról. A művészi pálya egy olyan utazás, amit akár az evolúciós folyamathoz is hasonlíthatnék. Ma mindenesetre sokkal elemibb szinten dolgozom. Szeretem, ha a folyamatok eltérítenek, meglepô irányokba csábítanak.
| ||
E.A.: Ha meg kéne nevezni olyan képzôművészeket, építészeket, akiknek a munkája meghatározó volt az Ön számára, kiket említene? D.O.: Én azt gondolom, hogy a művészet komoly dolog. Többek között ezért is az egyik általam leginkább tisztelt művész Bruce Nauman. Nauman filozófiai szinten kötelezte el magát a művészettel. Komoly tanulmányokat folytatott, és ezt én nagyon tisztelem benne. Sok művészt könnyen elcsábít a vizuális lehetôségek széles skálája. Bruce azonban komolyan vette magát, és nem hibázott. Bár én részemrôl szeretem a hibákat, és szeretek hibázni. A hírnevüket féltô, egy stílust kidolgozó művészek („signature artists“) nem változtatják a munkájuk irányát. Talán azért, mert nem hisznek benne, hogy tudnak jobbat csinálni. Igaz, az irányváltoztatás gyakran hátrafelé visz, nem elôre, én mégis a kísérletezést szeretem. Ugyanezért tartom sokra Rem Koolhas munkáját és gondolkodását is. De említhetném a Tate Modernt átépítô svájci építészeket is… E.A.: A Herzog & de Meuron építésziroda. D.O.: Igen, ôk is nagyszerűek.
| ||
E.A.: Ön változtatott, méghozzá a közterek irányába. Ennek az az oka, hogy specifikusabban érdekli a környezet, vagy egyszerűen adódott a nagy méretekbôl? D.O.: Azt hiszem ez egyfajta továbblépés részemrôl. Az installáció eredetileg múzeumok vagy galériák belsô tereibe készült alkotásokat jelent. Ez egy elszigeteltebb, sterilebb, laboratóriumibb környezet ahhoz képest, amikor kimész az utcára dolgozni. Ott egy szűretlen tömeg van, amelynek a 85-90 %-a nem járatos a művészetekben. Ez egy új kihívás.
| ||
E.A.: A BUS HOME installációjában az is érdekes, hogy egy szó szerint funkcionális darabról van szó. A művészet társadalomban betöltött lehetséges szerepe, funkciója az aktuális művészeti diskurzus egyik legvitatottabb eleme. Ön mit gondol errôl? D.O.: Lehet, hogy naiv vagyok, de én néha tényleg azt gondolom, hogy a munkámmal meg tudom változtatni emberek gondolkodását. Vagy legalábbis jó ezt hinni. A minimal art radikális volt, hideg és kiszámított. A pop art az absztrakt expresszionizmus arcán csattanó pofonként akart hatni, és ez sikerült is akkor neki. A művészek minden idôszakban az elôzôleg érvényes folyamatok ellenében akarnak úszni. Másszóval a művészek szerepe mindig az adott diskurzus megcáfolása, megdöntése. Az építészet például alapvetôen a közönséget szolgálja, de talán egyszer ezt is meg fogja cáfolni néhány alkotó. Végül is ma már Frank O. Gehry is konvencionálisnak számít. Egy idô után minden beolvad, ugyanakkor mindez meg is marad a kultúra szférájában. Az emberek életére való hatása soha nem lesz forradalmi.
| ||
E.A.: Munkáinak erôs kapcsolata van az építészettel, az emberi idea alapján strukturált környezettel. Építésznek tartja-e magát, illetve mi választja el a munkáit az építészettôl? D.O.: Emlékszem, gyerekkoromban csodáltam az építészeket, akik a körülöttünk álló házakat létrehozták. Nagy csalódásként éltem meg, amikor kiderült, hogy nem egyedül alkotják meg a házakat, hanem egy bizonyos ponton lepasszolják a dolgot a mérnököknek. E.A.: Budapesten, a KOGART Házban bemutatásra kerülô anyag* az egész életművet átíveli. Ha jól tudom, többnyire rajzok, és vázlatok fognak szerepelni a kiállításon. D.O.: Igen, de lesznek szobrok és fotómunkák is. E.A.: Ki válogatta össze az anyagot? D.O.: Én magam. E.A.: A budapesti kiállításra készít egy új helyspecifikus installációt is… D.O.: Végül nem. Ezt terveztem, de különbözô technikai okokból nem tudtuk megvalósítani a projektet, úgyhogy ez alkalommal sajnos az installáció elmarad. E.A.: Elôször jár majd Magyarországon? D.O.: Igen, ez lesz az elsô alkalom. E.A.: Van olyan hely a Földön, ahova különösen szeretne készíteni egy szobrot vagy installációt? Olyan környezet, amit nagyon szívesen alakítana, formálna a saját képére ilyen módon? D.O.: Én harminc éve térként és nem tárgyként kezelem a szobrokat. De a helyszínre való érzékenység, amely akkoriban jellemzett, mára megváltozott. Ma már sokkal inkább a struktúra az, ami érdekel. De talán Kínában, igen, ott szívesen terveznék valamit. |
||
|
|
||
|
* Dennis Oppenheim (USA) kiállítása. KOGART Ház, Budapest, 2005. május 18 — június 26. |
