|
Szarka Klára |
|
Izgalmas vállalkozás lehet végignyomozni a fiatal André Kertész mindennapjait hazai fotói alapján. Kincses Károly, a Magyar fotográfusok Házában nyílt hármas tárlat rendezôje joggal indult ki Kertész hitvallásából, miszerint a fényképezés olyan, mint a naplóírás. Ha egy fotótörténész kezdi el az életmû vezérfonalát visszagombolyítani, akkor minden mozzanat, minden naplóbeírásként értelmezhetô alkotás érdekes és fontos lehet. A megismerés szempontjából egymás mellé sorjázó képek egyben adatok is, tán ezért írta Kincses a meghívóra, hogy Kertészrôl nem elég valamit, róla mindent tudni kell — azt, hogy éppen mikor, merre járt, mit tartott érdemesnek levenni, miben újult meg, miben ragaszkodott mindig önmagához. Az életmûvet ezzel az ambícióval vizsgálva nem az esztétikum és a kvalitás a feltétlen és kizárólagos válogatási szempont. Kertész nagyon sokat fényképezett, számos jó, igen sok zseniális képet csinált, és rengeteg közepeset vagy egészen gyöngét is. Ám attól, hogy egy naplóbeírás fogalmazása felületes vagy akár nyelvtanilag helytelen, az utókornak, különösen a kutatói figyelemnek még fontos adalék lehet. Az aprólékos kutatómunkával feltárt sorrendiség, a lényegtelennek látszó mozzanatok tudatosítása segíthet abban, hogy ha nem is mindent – ezt nyilván Kincses sem gondolhatta komolyan –, de többet tudjunk meg André Kertészrôl.
A tárlatlátogató igyekszik is a nagy mûvésznek kijáró tisztelettel végignézni minden kiállított fotót, s respektálja a rendezô szándékát, ám ha ôszinte akar lenni magához, újra és újra visszatér a nagy mûvekhez, az erôs képekhez, s azt reméli, hogy ô esetleg azokból érthet meg valamit. Nemcsak Kertészrôl, hanem a fényképezésrôl általában. A képeket nézve, úgy látszik, hogy az André Kertész alkotói attitûdjének, mûvei hatásmechanizmusának feltárására tett kísérlet elvezethet akár a fotográfia artisztikus lehetôségeinek lényegéhez is. Megérteni Kertészt annyit tesz talán, mint a fotográfia esszenciájához közel jutni.
| ||
A Hazai anyag szuggesztív fényképei láttán a nézô leginkább csodálkozik. Nem a képeken, hanem saját magán. Azon, hogy mitôl és mivel hat rá olyan nagy erôvel a szinte teljességgel „erôtlen” téma — egy gordonkázó katona, egy báránnyal játszadozó kisfiú, vagy a csókolózók, a víz alatt úszó test. Az egyre tágabb körben elfogadott tény, miszerint Kertész nem Párizsban lett nagy mûvésszé, vitathatatlan evidencia a mostani kiállítást látva is. Már itthon is tudta a legfontosabb dolgokat, a francia fôvárosban legfeljebb intenzívebben alkotott. A Hazai anyag tárlatán ott sorjáznak a hamisítatlan kertészi remekmûvek, s késôbbi nagy mûvek gondolati elôképei is. Több tucat remekmû bizonyítja az 1920-as és 30-as évekbôl, hogy Kertész a kezdetektôl birtokában volt annak az érzékenységnek és alkotói tudatosságnak, amely páratlanná tette ôt a fényképmûvészet történetében, ahogy maga is vall errôl több interjúban. Arról, hogy kiskamaszként elvarázsolta a képek világa, s a korabeli magazinokat lapozgatva határozta el, hogy szerez magának egy kamerát, amivel majd maga is csodás fényképeket csinálhat. S már mielôtt a fényképezôgép a birtokába kerülhetett volna, folyton képeket gyártott fejben, attól fogva szinte csak képkészítôként tekintett a valóságra. Már a tényleges fotografálás elôtt kialakult benne egyfajta „timing”, a pillanat megérzésének csalhatatlan képessége. A pillanat, a megfelelô pillanat talán a kertészi világlátás egyik fontos eleme, de nem egyszerûen úgy, ahogy folyton a manipulálatlan, nem megrendezett fotómûvészetrôl beszélnek, mint holmi vadászatról, a megfelelô – a „termékeny” – pillanat fényképezôgép általi „kilövésérôl”. Kertész esetében a pillanat nagyon személyes, érzelmileg telített életdarab. Ismeretes, hogy pontosan emlékezett számos képe készítésének körülményeire — ilyen értelemben valóban naplószerûen fotografált. A pillanat személyes tehát, de tudatosan beavatkozás-mentes, melyben a legszemélyesebb lényeg (is) benne sûrûsödik — elmondása szerint volt olyan képe, melyre negyven évet várt.
| ||
Brassaï azt mondta róla, hogy igazi képalkotó zseni volt. A lehetô legtudatosabban tervezte meg a képeit, miközben a valóságot (annak elemeit) hajszálnyira sem változtatta meg. Õ maga azt vallotta, hogy a természet, a természetes látvány esztétikumát semmi sem képes felülmúlni. Úgy kell tehát teremteni, hogy a valóságban minden érintetlen, rendezetlen, befolyásolatlan maradjon. Kertész mûvészete azt a racionálisan nehezen feloldható ellentmondást reprezentálja – a fotó esztétikumának alapkérdését –, amely a spontán látvány „riporteri” leképezése és a belsô, autonóm önkifejezés képrendezô, képteremtô igénye között feszül. Ha lehet ilyet mondani, ennek a dialektikus ellentmondásnak a folyton mozgó, mégis nagyon határozottan kitapintható középpontjában alkotott. Nem lépett sem a szemfüles, hatásvadászó érdekesség-leképezés, a bravúrosan elkapott látvány felé, de nem tett semmi olyat sem, amikor nem a talált látványt tekintette volna kizárólagos mûködési terepének. Még a késôbbi halálosan komoly játék, a Distorsions-sorozat is a vurslik görbetükrének szinte mindenki által megtapasztalt különleges, de létezô látványát találta meg, s használta föl a saját elképzelése szerint, ahogy a mostani tárlat víz alatt úszó alakja is a természet kínálta szürrealitást rögzíti. A kertészi esztétikum egyik fontos alkotóeleme bizonyára a látás, a szemlélés érzéki örömébôl táplálkozik. Egy örökké éhes, kutató szempár számára kínál az élet élvezetes látványokat: komikusat, tragikusat, meglepôt, vagy éppenséggel az ismerôsség melegével hatót; ezért is tartották különlegesen kíváncsi embernek. Valóban kíváncsi volt, hiszen rengeteg néznivalója akadt. Kíváncsisága nem elsôsorban valamilyen konkrét téma, alak, személyiség iránti érdeklôdés volt, hanem a látvány, a természetesen létezôben rejtezkedô kifigyelésének igénye hajtotta. A neki fontosat és szépet, emlékezeteset, tanulságosat feljegyezte naplójába, vagyis lefényképezte.** Úgy tûnik, Kertész számára a világ vizuális birtokbavétele, a szemlélés érzéki öröme állt mindenek felett. Mûvészetét bizonyára fel lehet mûfajok szerint is bontani, de úgy látszik, hogy portréinak vagy tájképeinek szorosabb kapcsolatuk van egymással, mint más alkotók rokon mûfajban készült mûveivel. Az életmû erôs belsô koherenciája nem nagyon magyarázható stiláris vagy formai, s különösen nem tematikai okokkal. A lényeg tehát az élvezetes látványban keresendô. Csakhogy azt még érteni véljük, hogy Kertész számára miért és hogyan vált élvezetté egy-egy kitüntetett pillanat – ehhez adhat majd sok érdekes új adalékot a fotótörténészi nyomozás is –, de azt már egyáltalán nem, hogy a végtelenül személyes érzelmekkel, emlékekkel, gondolatokkal telített látványok miért érintenek meg bennünket is döbbenetes erôvel. Miért törnek ránk hasonlóan személyes érzelmek a Paraszt Madonnát vagy a hordót bohóckodva meglovagoló két sebesült elsô világháborús katonát látva? Hogyan generálhatnak bennünk privát érzelmeket tôlünk teljességgel idegen élethelyzetek? Márpedig úgy tûnik, hogy a kertészi hatás, a nézô megragadásának elsô eleme az érzelmi megérintés képessége. Felindultan állunk egy-egy nagyszerû fényképe elôtt, zavartan vizsgáljuk, mitôl váltunk hirtelen sebezhetôen érzelmessé. Elôször kézenfekvô magyarázatokkal próbálkozunk: a pillanat ugyan megrendezetlen, de jól tudjuk, hogy a fotográfus kezében mennyi eszköz van a képalkotáskor: a kompozíció, a tónusgazdagság meg a többi. De aztán el kell vetnünk a magyarázatot — az Anyám keze vagy a báránnyal játszó fiú képe valamiért messze túlmegy a fotográfusi ügyességen, mesterségbeli tudáson. Barthes szerint a fénykép akkor a legnyugtalanítóbb, a legfölforgatóbb – a leghatásosabb, teszem hozzá –, ha elgondolkodtat. Kertész az érzelmi megragadás után, talán azzal szinte egyidejûleg, gondolkodásra késztet bennünket. Kutató önvizsgálatra, amelynek a végén azzal a banális és felkavaró érzéssel barátkozhatunk, hogy ráismertünk a tôlünk teljességgel idegen látványra; a ráérzés szorongással teli hangulatába kerülünk. Az ismerôsség persze nem szólhat a témának, hanem csakis valami általánosabbnak. Nem arról van szó, amit közhelyesen ismételgetni szoktak: a fotográfus olyasmit képes meglátni és láttatni, amit mi nem. Mert mi is láttuk azokat a néznivalókat, amiket Kertész, illetve azokat konkrétan nem, de az olyanokat igen, csak talán túl rövid ideig, gyöngén voltunk képesek koncentrálni rájuk. Túl sok volt a vizuális „háttérzaj” körülöttük, tán nem engedtük meg magunknak a szemlélés gyönyörét, vagy csak egyszerûen elvesztegettük már az eredetileg bennünk szunnyadó ártatlan, ôszinte nézés képességét. Homályosan és csak túl rövid ideig láttunk, s fôleg nem jegyeztük fel semmiféle vizuális naplóba, nem gondolkoztunk el rajta, nem gazdagítottuk vele magunkat. S a Kertész-tárlaton lassacskán ráismerünk a lényegesre, arra, ami összeköt minket az alkotóval: a lét groteszk szépségére. Átjár bennünket az ismerôsség érzése, a banálisnak látszó pillanatokba belefoglalt szubsztancia. Felfénylik a boldogság és szomorúság, a komédia és sötét tragédia korántsem transzcendens mindennapi formája. A földhöz ragadtan valóságos pillanat szürrealizmusa. Egy másik világ? Nem. Ez nagyon is a megszokott. Az, amit nem látunk jól, figyelmesen, ôszintén, odaadón. Ha jobban megnézzük, ha felidézzük a szunnyadó tapasztalatot, ha elég bátrak vagyunk kiszakadni a hamis napi „realizmusból”, akkor amit látunk, az abszurd jelenetek sora – az életünk. Csakhogy rendszerint nem nézzük meg jobban. Túl felkavaró, túl igaz, túl beszédes látvány. Kertészi képek sorozata. Ennek az élménynek a közössége fokozza fel érzelmeinket a tárlaton. A maga teljességében vagyunk képesek átélni a fényképek által – finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk – esendô emberi mivoltunkat. A létezés groteszk esztétikumát. Ezért és ebben az értelemben nevezhette Brassaï Kertészt humanistának minden pátoszos szentimentalizmus nélkül. |
||
|
|
||
|
* Hazai anyag. Fotónapló. André Kertész és a magyarok,
valamint Akit fényképezetek — André Kertész-portrék magyar fotográfusoktól, 2005. április 1 — 2005. május 29. André Kertész ismeretlen fotográfiái, Képek és tárgyak a Washington Square-i lakásból, 2005. április 1 — 2005. május 16. Magyar Fotográfusok Háza — Mai Manó Ház, Budapest
|
