|
Nemes Zoltán Márió |
|
„Today I am dirty, but tomorrow I’ll be just dirt.” (Carl Panzram)* „Der Körper ist nicht dazu da, damit hereinspaziert werden kann” (Elfriede Jelinek) ** Ausztria. Bécs. Császárváros és orvosi romantika. A bécsi akcionizmus néven elhíresült mûvészeti mozgalom a hatvanas évek derekán kezdett kiemelkedni az európai informel festészet és szobrászat talajvizébôl. Mozgalomként, hordaként maradtak meg az emlékezetben, de az irányzat belsô felépítése és tagjainak önálló mûvészi arculata elhomályosodott. A body art, a direkt akció felé haladva hagyták el a táblaképfestészet örökségét, ugyanakkor akcióik organikusan nôttek ki saját korábbi absztrakt festészetükbôl, installációikból. Nem a képtérbe „léptek be”, mint Jackson Pollock, hanem a képet tágították és görbítették a térbe. Ennek a transznak és deformációnak a terepe, anyaga a test, amely így mint a „veszteségek melankolikus tömege” (P. Sloterdijk) jelenik meg. Veszteség abban az értelemben, hogy maga az emberi test a legautentikusabb, de egyszersmind a legkevésbé „tiszta” üzenethordozó felület. A keresztény Európa kulturális hagyományának központi referenciapontja a fehér férfi megkínzott teste, s az elit-gondolkodás évezredek óta a test-lélek dichotómia feloldása vagy megôrzése körüli polémiából bontakozik ki. A test csak a különbözô szakrális és filozófiai hatalmi diskurzusok vonzásterében gondolható el, minden szerv, minden testdarab és funkció egyfajta kulturális lefedettségben, árnyékolásban közelíthetô meg. A korporalitás túlterhelt, megközelíthetetlen. Az akcionisták fel akarták nyitni a testet. Mûvészetileg és sebészileg, ami néha ugyanaz. A fekélyes részeknél kezdtek hozzá, hiszen hittek abban, hogy a blaszfémia, a perverzió, a szexualitás képezi azokat a pontokat, melyeknél fogva egy kontextustól mentes térbe lesz robbantható a testiség. Günter Brus alkotásai is belehelyezhetôek ebbe a gondolatmenetbe, hiszen az ô testanalízisei is a fájdalmas, kínzó testiség megidézése, túlhajtása által akarnak átfúrni egy tisztább térbe. Persze ez a tér, az akció, a mûalkotás tere csak referenciálisan letarolt. A vallási polgári norma-kontextus radikális kioltásával egy kínzóan önmarcangoló, de mégis ártatlanabb, igazabb testi létbe akar újjászületni a mûvész.
| ||
Az Önbefestés I-II. (1964, 49,3×39,7 cm, Ludwig Hoffenreich fotói) sorozatban Brus teste feldarabolódik, hiszen az analízis végrehajtásához az anyag kíméletlen szemlélete szükséges. „Az anyagokat egy heverôre rakom, és a pszichiáterük leszek” – mondja, és így is történik. Brus a fejsze és a borotva beszélgetôpartnere lesz, átérzi meghasonlottságukat, de nem tud semmi mást ajánlani nekik csak a testét. (A páciensek mindig szerelmesek lesznek az orvosba.) Felajánlja magát, hiszen ô is csak eszköz, a leghatékonyabb együttmûködésre törekszik csak. Szeretné, ha szerszámok is átéreznék a feladat komolyságát, és együtt alkotnának egy tökéletes gépezetet. A gépezet önfelszámoló, de a tevékenység, a munkaterv végrehajtás után csend van. Ebben a csendben megszûnhet az eszközlét és feltárul egy végtelen és tiszta horizont. Az Önbefestés akcióról készített legintenzívebb fotók szerintem Brus fej-fetisizmusának bizonyítékai. A kopasz, individualitásától megfosztott fej a fehér háttér elôtt fekete iszapba merül. A festô eltávolítja fejét a síkból (a pantomim mûvész legnagyobb mutatványa ez) de a fekete ûr nem csak az arcot, az individualitást szippantja magába, hanem az egész kép központját képezve, felszámolja-megteremti magát a látványt is. A celofánba burkolt arc kiszabadítása a személyiség, a test kétségbeesett erômutatványát mutatja be, hiszen az önteremtéshez kiirthatatlanul hozzátartozik az öndestrukció. A tojás képzetét keltô celofánburokból, egy régebbi fejbôl elôtekeredik egy újabb rétegnyi arc. De ez a folyamat az állandóságot is hangsúlyozza, hiszen ez a cserélôdés, bomlás-születés leállíthatatlan organikus folyamat. Sôt, épp ez az állandóság a lényege. Az illúzió szégyene perpetuum agonia. A Brus akcióiról készített fotósorozatot inkább dokumentációnak, vagy Ludwig Hoffenreich alkotásainak kezelném. A fenti elemzô részben is hangsúlyozott folyamatjelleg csak az akció megtekintése során vagy filmfelvételen lesz igazán átélhetô. Ezért is jelentette számomra a legnagyobb élményt a körülbelül egy órás videó-dokumentáció, mely gyakorlatilag Brus összes akcióját megörökítette. Az Ana, Rohe Weihnachten, Selbstbemahlung, Strangulation, Psychodramulett címû akciókat végignézve az akciók idôbelisége feltárja azt a folyamatábrát, mely a hétköznapi testkép szenvedô átélésébôl vezet annak agresszív kiforgatásához. A test, amint kifacsarodik önmagából és kulturális konstrukciójából. A test egésze válik abjekt-é. Julia Kristeva abjekt fogalma*** mindazt tömöríti magában, ami a testbôl a társadalom által konstruált testkép számára elfogadhatatlan, szégyellnivaló. Brusnál a szexualitásával kompromittált egész test válik a szégyen tárgyává. Csak a szégyen és az elfojtás explikált energiája képes túllendíteni a testet önmaga konvencionalitásán. A nôi ruhába öltözött Brus önmaga és szervei direkt semmibevétele és megalázása által minôsülhet át valami testen és nemen kívüli anyaggá, melynek végre nem kell a társadalmi kontextus kényszerképzetei alatt funkcionálnia. Nem érthetô a test önmaga referenciáin át, mert jelei eltakarják valódiságát. A jelek megsemmisítése csak a húson keresztül lehetséges, a lét büntetlensége csak a büntetés végrehajtása, túlhajtása útján válik érvényessé Brus számára.
| ||
Brus akcióinak mozgóképes dokumentációja, a szándékosan zilált, anyagközeli hangvétel, az esetlegességben megbújó végletesség Jörg Buttgereit filmjeire emlékezteti az embert. Buttgereit a nyolcvanas évek nyugat-német underground filmese alkotásaiban (Nekromantik 1,1987; Nekromantik 2, 1991; Schramm, 1993) összegezte az akcionista hagyatékot, de mindezt ironikussá forgatta azzal, hogy játékfilmes zsánerbe transzponálta a formai és ideológiai anyagot. A testproblematika militáns és komor megjelenítése során ô is a Brus által megvalósított születés-kioltás dinamikával dolgozik. Buttgereit filmjein keresztül Brusra visszanézve kikristályosodik néhány alapvetô felismerés, mely magának az aktuális kiállításnak is központi motívuma. Lehetséges-e valóban születés a kioltás után? Vagy csupán magának a kioltásnak, a destrukciónak, a szabálysértésnek a radikalitását tudjuk üzenetként „fogni” a mûalkotás irányából? A kioltás fekete ûrje, (ahová az eltûnô fej is távozik), a destrukció rituáléja az, ami a befogadót megbabonázza. De felépíthetô-e ezután, vagy ezzel egyidôben a másik, tisztább test-tér? Brus rájött, s részben ezért is hagyott fel az akcionizmussal, hogy a folyamat a mûvész testének tökéletes felszámolásához, a szuicidiumhoz vezet, s a megváltás, az újjászületés egy tisztább térben már nem mûvészeti kérdés. A Günter Bruson iskolázott Buttgereit számára pedig már nyilvánvaló, hogy a test alkimista módon való aranyra változtatása több, mint kétséges. Csak maga az önfelszámoló alkimista folyamat, a perpetuum agónia az, ami tényleg jelenvaló. |
||
|
|
||
|
* Ma mocskos vagyok, de holnap mocskos leszek. |
