|
Halász Tamás |
|
A Kortárs Drámafesztivál különös és kivételes vendége volt a baltikumi színjátszás egyik fellegvárának számító Rigai Új Színház Hosszú élet címû elôadása. Különös vendége, hiszen a szóközpontú színjáték mai, legizgalmasabb magyar és külhoni elôadásait bemutatni szándékozó seregszemlén rendhagyóan hatott ez a szavak nélkül, mozdulatokkal, de mégse a tánc eszköztárával dolgozó elôadás. Ritka pedig azért, mert az európai kortárs színház egyik legizgalmasabbjának tartott társulat eddig Nyitránál közelebb nem jutott a magyarországi nézôkhöz.
A Rigai Új Színház egy több mint nyolcvan esztendôs, hatalmas, zegzugos, izgalmasan lepattant épületben mûködik a lett fôváros központjában. Az eredetileg is színházi célokra épült házban közel egy évtizede mûködik a mai társulat, melyet a színészként végzett, az elmúlt években mégis rendezôként Európa-hírûvé lett Alvis Hermanis vezet. A fiatal direktor továbbra is játszik, én kiváló pályatársa, Mara Kimele rendezésében Strindberg Júlia kisasszonyának Jeanjaként láthattam. A rigai együttes alkotásainak egyik legkarakteresebb jellemzôje a helyspecifikus jelleg, a (játék)tér rendhagyó kezelése. A tágas épületben ugyan immár három, hagyományosnak mondható játékhely – egy nagyszínház és két stúdió – található, elôadásaikat gyakran mégis ezeken kívül hozzák létre. A Strindberg-elôadás helyszíne például a színház kopár, gyárias hangulatú udvarán álló kis építmény, felvonulási épületre emlékeztetô, hosszúkás, egyterû ház volt. A mintegy tizenöt méter hosszú, öt méter széles épületbe kicsi ajtón léphettünk be. A termet hosszanti irányban bontották ketté. A játéktér egy tizenöt méter hosszú, két méter mély szalag, vele szemben két, hosszú sornyi szék – a hátsók alacsony dobogón. A „színpad” hátsó falán négy, nagyméretû ablak, melyeken át a behavazott, halványan megvilágított udvarra lehetett látni. Baloldalt két ajtó, jobbra egyetlen, mely egyben a „nézôtér” bejárata is. A háromszereplôs darabot e széles, minimális mélységû panorámaképben játszották. A roppant realista konyhai tér minden egyes apró alkatrésze hozzátett a hiteles képhez. Kimele valóságosság-koncepciója tökéletesen sikerült. A bútorok, tányérok, fazekak, fûszernövény-csokrok dús mégis katonás rendje vette körül a nézôktôl karnyújtásnyira zajló játékot. A színészek jártukban-keltükben nemritkán hozzá is értek véletlenül az elsô sorban ülôkhöz. Érezhettük az ételek szagát, a testek hôjét, láthattuk az ujjak játékát, a tekintetek legparányibb rezdüléseit is. E testközel-élmény után nem voltam oly mértékben döbbent Hermanis budapesti vendégelôadására érkeztemben, mint lehettem volna. De hökkenetem így sem volt csekély. A Trafó terébe a lett társulat egy épületet emelt. A színházterembe lépve hirtelen egy hiperrealista térben, egy hosszú elôszobában találhattuk magunkat. A szûk helyiség élethûsége, igazisága lenyûgözô: a nézôi libasor lett kacatok közt halad. Szakajtóban gyûjtögetett joghurtos dobozok, stósznyi, összezsinegelt régi újság, kidobni sajnált, lompos kisbútorok, kampón lógó, nyûtt ruhadarabok közt lavírozunk a nézôtérig, ahová kerülôvel, a folyosóról balra kifordulva érünk el. Talán ha száz székre lehet letelepedni, a nézôtér szinte odakuporodik a színpadhoz. Az elsô sorban gyerekméretû kisszékek erôsítik ezt a hatást. A színpad helyén egy ház életnagyságú ábrázolása. Doboz ez igazából, melynek paravánszerû deszkalapjaira egy Lettországban (de az egész, tôlünk keletre-északkeletre fekvô régióban ugyancsak) máig tömegesen látható lakóháztípus egy az egyesre nagyított képét kasírozták. A krémszínû, földszintes házikó fehér keretes, mívesen kialakított ablakaival úgy áll elôttünk, mint ahogyan egy suhanó busz ablakából láthatjuk az út mentén. Deszkafalú, végtelen egyszerû kis építmény ez, hosszúkás, alacsony mennyezetû doboz, amibe utazóként annyira szerettünk volna mindig belesni. A szûk ablakokon azonban a csipkefüggönyön, legfeljebb a fény szûrôdhet ki.
| ||
A nézôtérre sötét ereszkedik, az alig-fényben három markos, egyenruhás, biztonsági ôrre emlékeztetô alak lép a ház falához, és határozott mozdulatokkal elbontja a homlokzatot. Kerüljünk beljebb – az óhaj teljesül. A martalócok összenyitják az életteret és a nézôteret. Néhány percig vaksötét van. A ház belsejébôl éjjeli neszek szûrôdnek ki. Valaki sípolva horkol, egy másik irányból motyogást, megint másfelôl karcos, nehéz köhögést hallani. Mintha kórházi kórteremben járnánk áramszünet idején. Nagyon lassan lesz világos, mintha szabályosan megvirradna. És igen, valóban reggel van a színen. Hosszú élet – alig többet tudtam az Alvis Hermanis alkotta-rendezte mûrôl, mint amit a cím sugall. Öregeket láthatunk majd, naturalista színjátékban, pontosabban nagyon idôs embereket játszó színészeket, akik igazából csak úgy vannak a színen. Nem lesznek itt dialógusok, egyáltalán, alig lesz szó – ezt egyértelmûvé tette, hogy nem kínáltak például tolmácsgépet a belépôknek. Pedig a Hosszú élet nem némajáték – a lett nyelvû motyogások, dalocskák azonban akkor is érthetôek, ha egy szótagot se fogunk fel belôlük. A szavaknak nincs szerepük. A szavak elfogytak, elkoptak, elszöktek a hosszú élet végén. A megnyíló házbelsô egyetlen, hatalmas tér. Jobb szélen lompos konyha, bal szélen lepusztult kis fürdôszoba, középütt öt ember (két házaspár és egy magányos férfi) élettere. A szemben húzódó, hosszanti falon öt ajtó nyílik, arra az elôszobára, amelyen áthaladtunk. A játékosok az ajtókon, és az elôszobán keresztül közlekednek egymás tereibe, a közös fürdôbe-konyhába. Az életeket elválasztó falak csak képzeletbeliek, talán oly vékonyak, hogy szembôl nem is látszanak. Nem egyértelmû, hogy hol járunk. Miniatûr öregek otthonára emlékeztetô társbérlet ez talán, melynek lakói évtizedek alatt szokták, szerették, vagy gyûlölték meg egymást. A nézôi szemet hagyják nyugodtan pásztázni. A nyitópercekben nagyon komótosan megébredôk körül elképesztô látványosság. A lompos ágyak körül bizánci pompával, rendkívül részletgazdagon berendezett tér. Öreg asztalok és ágyak, rozzant székek, vitrinek, edények, könyvek és nippek, csipkék, lámpák, poszterek, festmények, képecskék, vázák, drótok és szônyegek. Hihetetlen, hogy díszlettervezô ezt ilyen tökéletesen újra tudta alkotni. Mintha hagyatékok lennének egy-az egyben a színpadra téve. Valódi, kölcsönkapott szobabelsôk, amelyeket olyan alapossággal szedtek szét és raktak össze, mint egy skanzenbe hozott öreg házat az egyenként megszámozott téglákból és gerendákból. A játéktér hasonlít a felvezetôben leírt Strindberg-elôadáséhoz. Nagyon széles, az elsô sorokból tulajdonképp beláthatatlan (ez egyik trükkje, titka is) és nem nagyon mély. Körkép, panorámakép ez, melyben lehetetlen követni a párhuzamos, egymásra gyakran finom, és lényesen pontokon reflektáló jeleneteket. Baloldalt fürdôszoba: koszos kis kád, WC, ruhaszárító drótok, matt tükör, ez után következik a magányos férfi szobája. A fúr-farag bácsi – környezete tanúsága szerint talán hajdani mûszerész, hobbi-presszózenész – körül elektromos lim-lomok. Hangfalak, öreg tévék, keverôk, mikrofonok, állványok, konnektorok és elosztók, nyúzott, régi vezetékek és kábelek. Rend van, a tegnapok kincsei közt, mint egy oltáron, letakart Casio szintetizátor, az öreg szeme fénye áll egy asztalon. A lakó elfeküdt, hosszú, zsíros haját fésülgeti, borotválkozik kis tükrében, hajlottan csoszog, tesz-vesz. Szobája ajtaján a lettek népszerû elnök asszonyáról, Freibergáról készült, újságokból kivágott képek kicelluxozva. A bácsi a konyhában papírdobozból joghurtot iszik, majd visszamegy a szobájába. Levágja a doboz tetejét, a maradékra nagy befôttesüvegbôl vizet önt, kilögyböli a maradékot és megissza. A dobozkába földet önt, és hagymát ültet belé. A szekrényébôl egy tálcát vesz elô, azon vagy tíz, ugyanilyen „cserép” – mindbôl hajt már a szobai újhagyma.
| ||
A következô térben öreg házaspár, rossz fogsorú, sziszegve motyogó, szôke, copfos, sánta öregasszony és nehezen mozgó rozoga, bár láthatóan hajdan jó erôben volt férje lakik. Szobájuk zsúfolt, alig tudnak közlekedni sok bútoruk közt. A vidor néni már nincs teljesen jelen e földi világban, néha mintha fantomokkal pörlekedne, kétségbeesetten kapaszkodik mindenbe, hogy el ne essen. Férjének merev térdére olykor botjával üt rá, hogy az be tudja hajlítani. A vitrinben fiatal nô képe, a portré elôtt a néni mécsest gyújt. Talán a lányuk lehetett. A harmadik szobában hórihorgas, terebélyes, szódásüveg-szemüvegû matróna lakik tutyi-mutyi ezermester férjével. A merev karját furcsa, görbe pózban tartó vénséges dáma szekrényük tetején, egy karácsonyfaégôkkel keretezett Hemingway-portré alatt, nylonzsákban tartja a bundáit. Ha elmegy otthonról, fél flakon dezodort fúj magára. Nyakában ormótlan gyöngysor. Férje kézügyességével próbálja ellensúlyozni az öregasszony zsarnokoskodását. Bütyköl, festeget, élete kockáztatásával, a szekrény tetejére mászva, pemzlivel próbálja festeni a plafont. Rajtuk túl a konyha, öreg tálalószekrénnyel, sparhelttel, melyen néha nehéz szagú dolgok sülnek, vízcsap csepeg, gyenge lámpafény dereng. Hermanis rendezésének csodálatossága a finom részletek tökéletes megfigyelésében és ábrázolásában rejlik. Az öt színész alakítása egyszerûen ámulatba ejtô. A tapsrendnél szembesülünk vele – mint egy bûvészmutatvány végén – hogy hogyan is néznek ki játékosaink. A szereplôk smink, paróka, mindenféle maszkmesterkedés nélkül játszanak. A sziszegôsen motyogó, szôke vénasszony huszonéves, bájos mosolyú lányka, a magányos öregember tökéletes testû, harminc körüli, attraktív fiatalember, a kövér néni hasonló korú, meleg tekintetû, csinos fiatal nô. Az egy óra negyven perces játék összes cselekményét lejegyezni lehetetlen, még ízelítôt adni belôle is embert próbáló vállalkozás. Rigában jártunkban egy kritikus említette panaszosan, hogy a mai, innovatív szellemben dolgozó, fiatal rendezôk szinte számûzték a hatvan (de akár ötven) felettieket a színpadról. Hermanis rendezése ilyen értelemben is fricska. Az öregséggel járó, visszafordíthatatlan leépülés képeit fiatalok jelenítik meg: a végjátékot adják, mely mindannyiunkra vár – ránk, nézôkre és rájuk, színészekre is. Elfutni elôle persze lehet, de statisztikusan alacsony azoknak száma, akik megússzák. Az öregség, a szenilitás mániás apróságai, a kétszeresen, az élet- és a történelmi kor által megnyomorítottak hétköznapjai gyakran váltanak ki nevetést a nézôtéren. Én csak elmosolyodni tudok néha. A megdöbbentô pontossággal ábrázolt öreg alakokról túl gyakran jutnak eszembe gyerekkorom erôtôl duzzadó, majd kamasz és felnôttkoromban tönkremenô, leépülô, végül elvesztett szerettei. Nagyanyám utolsó, rémálomszerû hetei. Elesettsége, rémülete, majd misztikus megnyugvása. Ezek a magukban matató, együtt, vénségük szomorúságával mulatni, örülni próbáló alakok egy keserves korszak emlékmûvei. Lettország egymást váltó rémségei közül a legutolsónak, a balti ország lakosságának ötödét deportáló szovjet-rendszernek áldozatai. Nyomorgó, a valódi boldogságot talán csak hírbôl ismerô, elrabolt ifjúságú vénséges gyerekek, színpadok ritka hôsei, akik éjjelente a hangyás, fekete-fehér tévén próbálják meglátni a szép új világot. Mely nekik már nem ígér semmit. |
