|
Hajdu István |
|
intett valamikor mindenkit Szentjóby Tamás, és most én, szándékosan elértve,
tudatosan félremagyarázva a parancsot, tilos leszek és tilosságra szólítok fel.
Vagyis azt javaslom, 25 percig maradjunk néma csöndben, mozdulatlanul, s mindannyian
gondoljunk önmagunkra Hajas Tiborként, mintegy annak tükre gyanánt,
amint a maga idején ő provokálta, hogy nézői gondoljanak rá önmagukként.
Tudom, a dolog véghezvihetetlen, ezért javaslatomat visszavonom, a tervet
feladom.
„Légy nyilvános!” – intett valamikor mindenkit Hajas Tibor, és most én, szándékosan elértve, tudatosan félremagyarázva a parancsot, nyilvános leszek. Napok óta szorongok, napok óta önmagamat áthiszterizálva várom és rettegem ezt a percet, amiben éppen benne vagyunk. 25 éve „kibeszéletlen” dologról, következésképpen temetetlen holtról, 25 éve befejezetlen halálról, 25 éve kimondatlan szavakkal kellene beszélni, vállalva az illetéktelenség nem egészen jogosulatlan státuszát, ám ha elhisszük, s nem tehetünk másként, tehát ha elhisszük és megértjük Hajas Tibor önmagára is irányított szavait, miszerint mindannyian manökenek voltunk-vagyunk, úgy mégis csak jogot érezhetek arra, hogy beszéljek róla. „Ha létezem, nem egy másik vagyok.” – fedezte fel annak idején Isidore Ducasse, s enigmatikus tautológiája is segítségemre lehet. Ducasse még visszanéz… „Légy fegyelmezett!” – intett valaha József Attilával Hajas Tibor. Legyünk azok. A továbbiakban néhány szempontot ajánlok megfontolásra az életművel kapcsolatban. 1. Hajas körülbelül másfél évtizedes (mostanáig fogságban tartott), következetesen egyenes vonalú, nem titkoltan a megsemmisülés felé tartó aktivitásának utolsó harmadában munkái a korábbiaktól nemcsak elementáris veszélyességükkel különböztek. Általuk – ha a szónak a véres, drámai és sokkoló performance-okkal kapcsolatban egyáltalán értelme lehet – Hajas líraibbá és a világgal szemben megengedőbbé, önmagával viszont még kegyetlenebbé vált: fl agellánsként vállalt médium-szerepét végletes alanyiságával tette teljessé. „A kegyetlenség pedig nem más, mint az a fajta szigor, az a kérlelhetetlen és tiszta érzés, amely a gyötrelemben nyilvánul meg, és abban, hogy mindent lábbal tipor.” – állítja Antonine Artaud. Az idők során Hajas állandó „trichotómiájának” lényegét, a bűn/büntetés/bűnhődés szigorát logikusan oldotta képrőlképre a félelem/kétségbeesés/félelem a félelemtől hármassága, melyet a kegyetlenség/kegy/kegyelem befejezettsége követhetett volna az egyre tisztább, egyre egyértelműbb, imperatívusz érvényű gesztusok során. 2. Hajas Tibor munkáit illetően, azt hiszem, bombasztikus blaszfémia lenne művészetről beszélni a szó hagyományos, könnyes értelmében, hacsak megint Artaud-val ki nem merjük jelenteni a leírása óta amúgy ugyancsak banálissá lett mondatot: „Nem a Művészet az élet imitációja, az élet imitál egy transzcendens princípiumot, amellyel a művészet állítja helyre kommunikációnkat”. 3. Hajas munkáinak egyik eszköz értékű kulcsfogalma a manöken-manökenség, a kiváltható és behelyettesíthető médium, a hordozó-közvetítő. Ő maga és nézője. A manöken szinonimái – a baba, báb, bábu, majd a robot és így tovább – az elmúlt 100-150 év, de kiváltképpen a 20. század egyik legtermékenyebb szimbóluma, ereje elsöprő. Isidore Ducasse (majdnem pontosan 100 évvel született Hajas Tibor előtt) Lautréamont grófjáéra cserélve énjét Maldorort küldte kegyetlen báb-harcba, aki mintha a Sidpa Bardo főhőseként reinkarnálódott volna 1979-ben; Schiele vázzá sorvasztott önarcképei, Bellmer babái, Bruno Schulz próbabábúi, a treblinkai heftlingek megbocsátó humora, amivel a fiatal táborparancsnok-helyettest Lalkának, babának becézték egymás között; a bécsi akcionisták önfelőrlő agressziója mind-mind – akarva-akaratlan – megjelenik Hajas életművén és életművében, egyszersmind be is szívják, be is fogadják azt az egyetemes grand guignolba. 4. A 70-es évek közepétől írásaiban, majd a vele készült interjúkban egyre többször idéződik meg a tibeti halott-kultusz és az én, az ego kiárasztásának valamint elsorvasztásának ellentétes, egyszersmind párhuzamos folyamata. Erről most nem beszélnék, inkább csak azt említeném, hogy ezzel együtt és kimondatlanul is egyenlő erővel van jelen Hajas munkáiban az én-tudat megfogalmazásának egy jóval közelibb és ismerősebb idiómája, melynek alapvető elemei-motívumai a vagyok, aki vagyok, a tékozló fiú és az isten báránya fogalmai, melyek a már említett hármasságok tartalmát töltik ki a különböző periódusokban.
| ||
„Nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy születésem előtt halott voltam, és, hogy a halálommal visszatérek ebbe az állapotba... Meghalni és újjászületni előző létezésünk emlékével, ezt nevezzük ájulásnak; más szervekkel felébredni, amelyeket először újra kell tanítani, ezt hívjuk születésnek.” – mondja ismét Artaud. Hajas Tibor önmaga Gólemének tartotta maga-magát, autokreatúrának, amit én nem tudok másképpen elképzelni, mint valami pszichológiai és pszichotikus Möbiusszalagot. Nem mennék most a dolog mélyére, pusztán csak annyit kérdezek: hogy ki tette nyelve alá a papírt, azt tudjuk. De vajon ki vette onnan ki? (elhangzott a Hajas-kiállítás megnyitóján. Ludwig Múzeum, 2005. június 16.) |
||
|
|
||
|
|
