|
Újházy Mariann |
|
... nincs rá okod! RADÁK ESZTERtől most is azt kaptuk, amit megszoktunk, és szinte már elvárunk. A „mintha már...” feeling a közel harminc kép megtekintése után többszörösen is érvényesül. Evidens, hogy visszaköszönnek a korábbi évek motívumai, azonban a legtöbb esetben a dekoratív, minimalista részletek valamilyen mögöttes tartalommal bírnak, amelyre a vizuális elemek használata vagy a kompozíció témája „emlékeztet” minket. A Kortárs Művészeti Fesztivál keretében a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban megrendezett kiállítás átfogó képet ad az elmúlt négy év munkáiból. Az utóbbi évek kedvelt témája – a tájkép – mellett helyet kaptak a régebbről ismert enteriőr- és szimbólumértékű tárgyábrázolások is. Szokatlanul behatárolt, „predella formátumú” terekkel találkozhatunk a legutóbb készült alkotások között. Radák az emberi alakokat mellőzve mutatja meg saját világát. Csak érzékelteti a jelenlétüket: a levetett bumfordi és nőcis cipők kettőssége, vagy az üresen hagyott, engesztelésre váró, díszes – „balthusi” – térben elhelyezett hintaszék jelzi azt, hogy nemrég még használták őket, magányuk időleges, átmeneti állapot csupán. Ugyanúgy önarcképként funkcionálnak, mint Van Gogh csendéletei, enteriőrjei. Bárkié lehetnének, ám a cím jelzi, hogy ki birtokolja őket. A nyomasztó személytelenséget az élénk, ellentétes hideg-meleg színpárok, az átmenet nélküli, egymást mégis megtűrő színfoltok ellenpontozzák (Tudom, hogy a pipőm szebb, de a baxim jobban szeretem, 2005; Önmagam áldozata lettem, engesztelést mégis mástól várok, 2005). A szemmagasságban elhelyezett fürdőszobai polcnál – ahol a pamacs a konfliktus okozója – egy korábbi kompozíció, a Spanyol konyha (1998) térelosztása köszön vissza. Ott a karalábé zöldje „magyarázza” a vertikális többletet, itt azonban egy tárgy sem kívánja meg a pazarlást. A tér mélységét a gondosan kijelölt vonalperspektíva, és az anyagszerűséget visszaadó faktúra érzékelteti a leginkább. A szűk térbe kényszerített eszközök Morandi csendéleteit idézik: kizárólag formájukkal vannak jelen, a kompozíció elrendezése csupán másodlagos. Asztalok sorozatának meghatározó szempontjai a tér és a dekorativitás. A képek legfontosabb eleme a duzzadó liliomokkal díszelgő terítő: a stabil arányrendszerre épített kompozíció ellenpárja a nőiséget szimbolizáló, kecses virág. A perspektívát a vonalak rajzossága, az erős kontúr érzékelteti, a nézőpont változó, egyszer hátulról, máskor felülről mutatja meg ugyanazt a témát.
| ||
| ||
Ha belépünk a kiállítótérbe, először rögtön egy öt darabból álló csendéletre látunk rá. A téma ismét az asztal, itt azonban a nézőpontok egy alkotáson belül váltakoznak. Középen a felülnézeti asztallap, rajta a teázás kellékei, amelyeket úgy vesz körbe az adott oldal képe, hogy az asztal síkja kerül szemmagasságba. Nemcsak a nézet és a perspektíva változik, hanem a színek is alkalmazkodnak a természetes fény alakulásához. Képről-képre formálódik, bontakozik ki a környezet, egy vidéki ház terasza: ez Püspökszilágy, ahol Radák Eszter évek óta él. Az itt eltöltött idő alatt egyre inkább megnyílt a természet felé: a belső tér zártságából magától értetődően kívánkozott a szabadba. Ezt a kifelé fordulást szimbolizálja Vörös fenyő (2005) című ikerképének elhelyezése is, amely a kiállítótér ablaka alatt egyszerre kint és bent is jelen van, átjáróként funkcionál, a kettős állapot itt egyszerre dominál.
| ||
A „kifestőkönyv” kontúrjait kitöltik a tiszta, változó faktúrájú színmezők. Képvarrás ez, összetett, akár egy patchwork. Nyolc darabból álló panorámakép tárja elénk a „Radák-birodalmat” (Eszti körkép, 2003), egy másikból pedig megtudhatjuk, „hogyan fest” a falu vége – a kurta kocsma nélkül –, magunk dönthetjük el, hogy vállaljuk-e egy túlélő túra megpróbáltatásait, vagy inkább egy romantikus hétvégét töltünk el ugyanabban a táji környezetben. Memento-t állít Lada Nivájuknak, amelyen nemrégiben adtak túl (Ugye hoztunk benzin kannát, 2005), miközben útnak indítja apró traktorján a Kisvakondot a városba (киш трактор a тайбан, 2005). A festő Színvilága kicsit (ön)ironikus, frappánsan egyszerű képcímei zsánerré avanzsálják a mondanivalót. Radák Eszter – nem tudatosan, mégis – mindenkihez szól, kompozíciói bárki számára emészthetőek, nem misztifikál, nem magyaráz, saját tükrét állítja elénk, és azt már ránk bízza, hogy megnézzük-e magunkat benne.
| ||
|
|
||
|
|
