|
Erdősi Anikó |
|
Őrületes a tömeg a megnyitón, pedig már alig maradt valaki a SoHo-ban. Azt gondolná az ember, hogy az egykori kultúrkörzetből mára már csak a turistákat megcélzó zsibvásár és a méregdrága, befektetési feeling maradt meg. Aztán belefut egy éjszakába, amikor tényleg megmozdul valami, és a letűnt fénykor karcosan csillan elő a sokat látott utcákon. Ez alkalommal a Woosteren. JEFFREY DEITCH a galéria-körzetek dinamikájának ellenmozdulva nemcsakhogy itt maradt (a Grand Streeten), de két új helyet is nyitott a Wooster Streeten. Az egyik közülük egy óriási garázs, amely szinte spirituális esemény színhelyévé vált egy hűvös tavaszi est erejéig. Fáradtság, nátha és szél: szinte minden együtt volt, hogy ne érdekelje az embert a művészet. De úgy tűnik, mégsem minden: az egyik véletlen találkozás vonzza a másikat, láncreakciószerűen érkeznek az információk a következő helyről, az azt követőkre vonatkozóan. Pedig a Deitch Galériában – az utcán véletlenül arra járva nem lehet nem észrevenni, hogy megnyitó van – kiállított erőtlen installáció érdektelensége után nem volt egyértelmű, hogy a művészetet éppen aznap kicsit elkerülni tervezett „befogadó” mégis tovább megy az adott estére kitaposott kultúrösvényen. De bármi is vezérelte, jó ajánlások vagy ösztönök, megérte. A második helyen, a használaton kívüli bolthelység két nagy elsötétített termében talált két videó sem segített több kedvet teremteni, ám ha személyes az ajánlás, és csak két ajtóval kell odébb menni, a leglustábbak sem állhatnak ellent. Kicsit dél felé ereszkedve az egész háztömb hosszán és az egész utca szélességében sűrű füsttől átitatott, poharazgató és hétvégi tempójában morajló tömeg fogad magába, és szippant be szinte észrevétlenül az óriási garázsépületbe, egy az oldalára fektetett teherautó tetején vágott nyíláson keresztül.
| ||
Belépve a nem várt látvány („ipari-technopszicho tájkép“) kiterjedése, léptéke, vibrálása, együtt a porózusan „térkitöltő“ embermasszával olyan hirtelen feltörő életerőt sejtet, amit kevés dolog szokott csak kiváltani, művészet pedig igen ritkán. Matchboxokként egymásra hányt autók, elomló füst, falfirkák és vibráló op-artos falfelületek által keretezve egymás nyakában ülő, graffitiző srácok – illetve azokat imitáló bábuk –, és megszámlálhatatlan használt computer-monitoron futó animáció-folyam örvénye ragad magával. És ez csak az, amivel az első pillanatban szembesül a belépő, hogy azután egy nagy kompozícióhoz „méltóan”, elmerülve a részletekbe, még vadabb dolgokra bukkanjon. A képi és formai információkkal telített vizuális káosz valahogy az elveszettség érzése nélkül kínálja a benne való feloldódás lehetőségét, s ez oly üdítő, hogy el is feledteti a fenti kellemetlenségeket. A tömeggel és a művel pillanatok alatt eggyé váló random látogatóban, amint átereszti magán az impulzus-dózisokat, fokozatosan világossá válik egy dolog: lassan haladva az infernális vizuális olvasztótégely belseje felé, furcsa módon tisztul az egyre összetettebb kép. Leesik a tantusz, összeáll a kép: az első, „átnézeti kép” horror vacui hatása után sorra fedezzük fel a részleteket, illetve az általuk kirajzolt struktúrát a vibráló felszín mögött. A sajátos rendet ebben a szertelen rendszertelenségben, amely nem teoretikus vázra való építkezésről, hanem sokkal inkább a felhasznált alapanyagok megválogatásáról, remek arány- és főleg életérzékről tanúskodik. Az „alapanyagok” az utca kultúrájának alkotóelemei: tag-ek, graffitik, rajzok, karcok. Az eszközök: szabadkéz, sablon, spray, némi animáció; hordozóul pedig a vakolat, teherautó- ponyvák és kisebb-nagyobb monitorok sokasága szolgál. Nem annyira kiállításnak és a legkevésbé sem szóló show-nak, mint inkább egy csapat fiatal spontán önkifejezésének tűnik az egész kreatív kavalkád.
| ||
| ||
| ||
A részletek önmagukért beszélnek. Az egyik sarokban az egymásra halmozott kocsihegy alatt egy fülkére bukkanunk, amely tulajdonképpen egy konténer belsejébe épített nyilvános mosdó: épp egy magas, nyúlánk fiú fúj benne vörös festékkel jelet a mosdókagylók fölé, a tükörre. Az odébb, még véletlenül a kerekein álló, de már kibelezett autóbelsőbe bebújva egy a mindent beborító monitorok által tévéstúdió-szimulátorrá transzformált kabinba csöppenünk, ahol műsorként az utca ismeretlen művészeitől megszokott jelrendszer villódzik. A már így sem erőtlen ingeráradat itt még nem ér véget: a jól megtervezett vizuális elektrosokk apró kisülésekkel dolgozik, befolyásol. A harmadik sarokban kis épített fülke vár, beborítva ugyanolyan színes, geometrikus festménypanelekkel, mint szinte mindenütt a fal. A fülke keskeny folyosóba, majd egy a sötét, lefelé, a semmibe (?) vezető lépcsőbe torkollik. Egy lehetséges és rejtélyes menekülési útvonalba a felfokozott, valósnak megélt, de talán fiktív (?) közegből. Ha nem ezt választjuk, és visszafordulunk a beláthatatlantól a nagyon is jól látható felé, visszakerülünk az elvarázsolt garázsba, és máris egy újabb felvonás szereplőivé válunk. Egy pillanat múlva ugyanis már egy különböző méretű, megszámlálhatatlan computer-monitorból épített pillér körül körözünk, amely a kocsibelsőből már ismerős, egyszerű, emblematikus rajz-animációk pszichedelikus, villogó hatásával igyekszik – jó eséllyel – felkelteni a figyelmünket. Vonz, mint éjjeli lámpa a lepkét, ámulatba ejt, feldob és leránt, s mindezt szédületes iramban.
| ||
Egy idő után a sok meglepő „közelkép” élménye, az elsőre szinte felfoghatatlanul tobzódó installáció valahogy tagolttá válik: szinte már valamiféle rendszert vélünk felfedezni benne. Azonosíthatatlan, de ismerős rendszert, amelyet nem biztos, hogy átlátunk, de amelyben napi praxisunk van: a nyilvános városi tér ellentmondásos, gyakran idegeket és érzékeket felborzoló mechanizmusát, illetve annak tapasztalatát. Ennek, és a fogyasztói tömegkultúrától megcsömörlött generációk „csináld magad“ ellenkultúráját hirdető filozófiájának esszenciális és felszabadító átirata ez az installáció. A galéria pedig valószínűleg hálás a San Francisco-i születésű művésznek, BARRY MCGEE-nek, aki a koncepció részeként barátait is bevonva „összedobta” mindezt. Hiszen: észbontó, kaotikus, friss, szemtelen, ugyanakkor kirobbanó, felemelő – és félek… leírhatatlan. Mégis papírt kívánt. Mert ha pár héttel ezelőtt – itt, New Yorkban, ahonnan az utcai művészet évtizedekkel ezelőtt világhódító útjára indult (ld. A Brooklyn Múzeum által épp most ünnepelt Jean-Michel Basquiat vagy Keith Haring művészetét), és amikor már annyit és annyiszor láttuk ennek jobbrosszabb lecsapódásait – valaki azt mondta volna, hogy a „street art” műfajában még tudnak valami frisset és felcsigázót mutatni, azt gondoltam volna, hogy az illető hallucinál – és, hogy milyen jó neki. Most meg csak azt gondolom, hogy jó nekem, meg azoknak, akik betévedtek a Deitch-garázsba, 2005 esősszeles tavaszán. |
||
|
|
||
|
|
