|
Paksi Endre Lehel |
|
Mivel még több helyszínen és napon is folyt a rendezvény, jelentésem nem teljes az immár sokéves hagyománnyal bíró fesztivál idei kiadásáról. A Trafó a hagyományos hangszeres zenészeket fogadta be, ellentétben a Kultiplexszel, amely a saját összeállítású elektromos hangszereken játszó zenészeket. Jellemző a szervezők által összegyűjtött előadók rétegzene besorolására, hogy más időpontot sem csíphettek fülön nekik, mint a húsvétot. Azonban még ezzel a kulturális holtszezon kiindulással sem sikerült elérni azt, hogy ne legyen telt ház a Trafóban szombaton, BOHREN, ANTONY, majd a JULEE CRUISEzal kiegészült PLURAMON estjén. E többszörösen ritka alkalomra lélekben úgy készültem, hogy három jegyet veszek, és háromszor élem át őket, noha a Bohrent nem is ismertem. A közönség is inkább egyet – ritkábban kettőt – ismert a fellépők közül, de a válogatás kiváló ízlésre vall, a szellemi rokonság köztük egyértelmű. Röviden annyiban fogalmazható meg az este élménye, hogy elmosta a határt az ébrenlét és a köztes létformák, így az álom, a halál vagy az emlékezés között. A meghívottak parádés listáját elnézve, különösen e csoportosításban, méltán lehettek túlzó elvárásaink, és okoztak is meglepetést. Egyedül az volt visszatetsző, sztárolás-ízű húzás, ahogyan a legszélesebb körű ismertségére számítva Julee-t tették utoljára; sokkal őszintébb lett volna a Bohrennel zárni. Ha ők a búcsú, akkor az nem is búcsú: a delejnek nincs vége. (A BOHREN eleinte a legkeményebb és -sötétebb metálzenétől remélte az önmegvalósítást, majd rájöttek, hogy a síron túli hangulat a „végletekig lelassított jazz”-ben megfogalmazva hitelesebb.) Többen tudni vélték, azért játszanak csontsötétben, hogy a közönség úgy érezze, már a koporsóban nyugszik. Valóban, csak a zöld alapon világító kijáratszimbólumok és lépcsőfokok kékes fényei világítottak, de a három zenészre is rávetült azért fölülről egy-egy aranysárga fényoszlop árnyéka. Ennek következtében lehetetlen volt őket fényképezni, talán analóg géppel sikerülhetett volna fél méter távolságból – esetleg. Bár a szaxofon alkalmanként föl-fölcsillant, én követtem az utasítást, lefeküdtem az ez alkalomra székmentesített lelátó párnáira, és valóban, a látványt végig annyira a minimumon tartották, hogy így lett az élményem teljes. Mai műveltségünk inkább feltételezi azt, hogy valóságként az oly emlékezetes Fekete Barlangot éltük át, David Lynch szappanoperájából: mintha a törvénylényegű köztes lét valahanyadik napjának megtapasztalása adatott volna meg a haláltól még messze járó közönség tagjai számára. (Gyanús, hogy az előadók előtt ismert volt a Badalamenti-féle álommuzsika.) A dobot inkább csak seprű érintette, átlagban az egész koncert alatt annyiszor, mint két rock-dalban összesen; a mellotron repetitív szőnyegei rögzült állapot egykedvű (tehát nem szomorú vagy vidám vagy, dühös) és tiszta színű hangulatát rezgették; a szaxofon pedig annyira nem akart szólóhangszer lenni, hogy igazi földöntúli békét osztottak meg velünk e művészek. Emlékeztettek a mindenkire váró jövőre, azokra a stádiumokra, ahol a látszatvilág foszlányai még földhöz rögzüléssel fenyegetnek, az elfojtott indulatok erőtlen visszhangzásaira, a kificamodott érzelmek ártó, síron túli dédelgetésére. Mindezzel együtt annyira szelíd zene volt ez, hogy tartalmazta azt is, hogy az időben lassan mégis fölbomolhatnak majd ezek a kötődések; nem lázadt ellenük, pusztán előállt velük. Előadásuk hosszú volt, másfél órának vagy többnek is tűnt, és a kedves közönség nem értékelte másképp, minthogy váratják őket a sztárra. Ha azok, akik csak Julee miatt jöttek, meg is kapják este kilenckor, őt követően a Bohren fenséges előadásáról szépen elszivároghattak volna az éjszakába, sokkal kívánatosabb útravalóval, önként.
| ||
ANTONYt, azt hittem, csak az ismeri, aki egy másik David, az egészen tavalyig Tibet vezetéknevű zenevarázsló szellemi termékein nőtte magát azzá a kereszténnyé, aki a mértékkel adagolt pszichedélia után a buddhizmustól várja a megoldást az őt kínzó, pontosan leírható lidércek ellen, s eközben a jobb és bal agyféltekéjét egyaránt lakja. A nemtelen, angyalhangú Antony hallgatása közben tudatosult bennem az a vágy, hogy mivel létezik, legyünk ott abban a bársonypamlagos, sötétre pácolt fa, bordó kelme és aranyozott fém berendezésű lokálban, ahol derengő tiszta fényben ő lép rendszeresen. Ehhez képest a legutóbb a vidéki brit tél magányos macskatartóinak hangulatát árasztó David Tibet fedezte föl őt, és kezdte el maga előtti fellépőnek vinni turnéira. Világa, mert általa egy egész nyílik meg, tojáshéjvékony irizáló üveghez hasonlít; annyira kifinomult, mint amennyire érzékeny és önhibáján kívül romlott; egy rendkívüli beteg virág csodaszámba megy, hogy élni képes köztünk, miközben csak köztünk juthatott el idáig. Hangját, amely a régi idők eunuchjait idézi, elsősorban zongora kíséri, valamint hárfa, vonósok és fafúvósok (ez a produkció az ANTONY AND THE JOHNSONS). Talán a legbeszédesebb, ha tőle idézek: I fell in love with a dead boy / oh, such a beautiful boy I ask him, are you a boy or a girl… Érzelmessége azonban a túladagolt rózsaszín ellenére mindvégig őszinte marad, a hangja remekül, klasszikusan képzett; dalai szinte tökéletes egységét képezik a zeneiségnek és a költőiségnek. Mindezen elvárások mellett a Trafó nagytermében meglepetések értek: noha tudtam, hogy a nagyzenekar nélkül, egy szál zongoránál adja elő szívének áradatát, azért ennyire antisztárra mégsem számítottam. Nagy fekete parókában menekült be, vagy inkább botorkált oda óvatosan a hangszeréhez, kifelé nem is mert nézni – gondolhattuk volna: mindjárt bejön majd a mikrofonállványhoz Antony is, a platinaszőke díva, de már ott volt, a billentyűzet biztonságából üdvözölt minket, és hangot adott meglepetésének, hogy mennyien kíváncsiak rá (nagyon egyetértettem). Majd kedves, színes fényekkel öntötték tele a színpadot, és onnantól elemében volt, felvételeiről ismert kényes hajlításait nem múlta alul, határozott mély beszédhangjával néha kontrasztként kommentálva, mit hallunk. A fotogéntől a lehető legtávolabb álló, az esetlen irányába közelítő színpadképe ebben a nem éppen intim méretű térben sután hatott, viszont hiánytalanul betöltötte lélekből fakadó előadása. Szörnyű rossz levegő és meleg lett a Bohren alatt, mire a PLURAMON tizenegy után színre lépett, és sajnos ők igazán gyengék voltak az előzőekhez képest. A szünetben eltakarították a párnákat, mert kissé dinamikusabb hangvétel következett: nekem a college rock kifejezés jutott eszembe újfent, mint a tavalyi bécsi Psychic Tv koncerten. A még élő nevű legenda és a rákapaszkodó kamaszok gyászos esküvője megfelelő párhuzam. Genesis P. Orridge ugyan akkora erőt és összeszedettséget mutatott – annyi minden után –, amit ennek az alkalmi formációnak csak egy rövid szám erejéig sikerült, és akkor is csak enyhén megközelítenie: Julee úgy tartott ki egy hangot refrénként, hogy a monotónia merészségével delejezett. Letagadhatatlanul „segédlettel” lépett a színpadra, idiótán vihorászott az elején, s amikor pár dallal később a közönség elkezdte vele fölvenni a kapcsolatot, kis híján lecsókolt mindnyájónkat, hanyatt feküdt, combjának belső oldalán közelített a mikrofonnal, majd amikor ezután a gyakorlat után túl hirtelen fölugrott, úgy megtántorodott, hogy feje koppant az esés végén. Ezt követően el is tűnt a színpadról szégyenében, mi pedig kimentünk szomjat oltani inkább, és csak a Falling hangjaira szállingóztunk vissza. Az iménti eseményektől elcsigázva próbáltunk örülni annak az élménynek, hogy a Twin Peaks országúti diszkójába kerültünk, ugyanabba a párás ciklámenszín fénybe, ahol a törékeny Julee énekel fehér hajjal, fehér csipkében. Mi tagadás, innen sem volt utolsó távozni, így, hogy a fikció végre utolért testünkben...
| ||
Mindez annyira lekötötte a figyelmem, hogy a Kultiból csak az OVEKK _ FINNről számolok be: SZABÓ PÉTER LEVENTE és CSIKI CSABA előadásáról. Saját fénykörnyezetük sajnos még fejlesztés alatt áll, emiatt az aznap ott székelő látványbrigád kínálatából választottak egy állóképet hátterükül: egy zajos, fekete-fehér darabot. Amit hallhattunk, az jelentős különbségekkel már tesztelhető volt a pár nappal korábbi Gallery by Nighton*. Ott a következőket tapasztalhatta a látogató: közelítvén a kiállítótérhez egyre erősödő modulált zajt hoztak létre a korábban érkezők azáltal, hogy kb. féltérdig érő fehér téglatestekre löttyintett, majd megdermedt fémfoltokat tapogatnak, vagy saját ritmusuknak megfelelően vagy csak kóstolgatva, melyik folt milyen hangot ad érintésükre. Az elv pofonegyszerű: ha egy bekapcsolt gitárerősítő bemeneti-lyukát, ha az elektromos vezető, ujjbegyünkkel illetjük, búgó hangot ad. Ezen „illetés” közé illesztettek a művészek egy technikai és esztétikai sort. Kávé vagy mindegy is, milyen folyadék kiloccsant foltjait fotómanipulációs eljárást követően acéllemezből kivágatták és rögzítették, ráhajlították az asztallap léptékű dobozokra a vízszintes csorgást szuggeráló részeknek megfelelően. Állítólag az érintéskor létrejövő kellemetlen hangnak kerestek az alkotók egy hasonlómód kellemetlen megjelenést, egy olyan alakot, amihez a látogató nem szívesen nyúl – amilyen például egy vérfolt. Az, hogy acéllemez lett a megoldás, épp arra jó, hogy egyénibben interpretálhatjuk a jelenséget. Ha üres a galéria tere, én úgy véltem volna: itt egykor ólom bálványok állottak posztamenseken, amelyek egy titokzatos erő hatására hirtelen megolvadtak, sőt, szétfröccsentek, miközben talapzataik is szanaszét dőltek alattuk; és most ennek nyomát látjuk. Hogy a foltok formája inkább a titokzatos erőt jellemzik, vagy a bálványok posztumusz üzenetét hordozzák-e, el nem döntött, az alkotók pedig nem gondoltak ilyen olvasatra. E forma működési elve a következő: a fémfelületekre alulról, nem láthatóan, egyszerű kábelt forrasztottak, ami jack-dugóban végződik. Az érintés által létrejövő jelet gitárpedál modulálja, majd minden szál a keverőbe fut, ahol újabb manipulációt szenved a hang. Mindez lezajlik a dobozokon belül, a feeling art** hangszer kész, használatba vehető. A Gallery by Nighton láthatóan népszerű alkotás kistestvérét vitték a Kultiba: e hangszer egy arasznyi léptékű kocka, egymásból résnyire elváló fémfelületekkel burkolva. Itt alárendelt szerepben alkalmazták a laptopon létrejövő zene egyik hangmintájaként. Látván az előadó finom ujjtáncát a kis tárgyon, Leo Tyeremin felesége jutott eszembe, ahogyan – igaz, érintés nélkül, csak karjai közelítésével vezérli a hangot a teremin antennái körüli erőtérben. Az Ovekk_Finn azonban közvetlenül a bőr elektronikájával dolgozik, a tapintás által közvetíthető villamosság adottságával. Mégsem viszi el a műtárgyat egyfajta tudományos- kísérleti irányba, ahol függhetne a hang az egyéniségek sajátos tapintásai közti különbségektől is, vagy a különböző fémek, félvezetők nagy skálájától. A fémbőr egy nagyon egyszerű eseményt (érintés) nagyon egyszerű mechanizmussal (érzékösszekapcsolás) emel ki, rögtön fölfoghatóan teszi egyidejűvé, olyan gyorsan, mint a bennünk futkosó villám. |
||
|
|
||
|
|
