|
Kishonthy Zsolt |
|
„Megint csak máskor jelképpé változott, nem volt sem csúnya, sem szép, sem gonosz, sem jó, sem nevetséges, sem félelmetes, hanem egyszerű, öreg, kifürkészhetetlen, mint egy rúna, vagy egy mohafolt valamely sziklán vagy akár mint egy kavicserezet, és az alakja mögött, az arc és a megformált kép mögött Isten lakozott, a Végtelen honolt, amit annak idején, gyermekfejjel, név nélkül ugyanúgy imádtam és ismertem, mint később, amikor Sívának, Brahmánnak, Atmannak, Taónak, vagy az örök Anyának neveztem. Atya volt és Anya, Asszony és Férfi, Nap és Hold.” (H. Hesse: A varázsló gyermekkora)
A sötétségből kibomló két arc az örökös kettősséget mutatja (fekete és fehér, van és nincs, nő és férfi, jin és jang, a pólusok), az örökös ambivalenciát, a létezés rezgését igen és nem között, közelebbről: az élet mozgatórúgóját. E kettősség a lét intenzitásának és feszültségének fenntartója, az egyszerű állításokkal és tagadásokkal megfoghatatlan és leírhatatlan létező lényege. Ellentétben a látszólagosan egyszerű egyértelműség unalmával és laposságával, a gondolattalan és ostoba kvázi léttel. A felszín érdektelen csillogása, a nappal átláthatósága, ellentétben az önmagába süllyedt mélység sötét komolyságával, félelmetességével és kockázatosságával. A két arc ebből a sötétből örvénylik elő. „Az igazi ember (…) a legsötétebb sötétségbe tekint és a határtalan csendet hallgatja. Csak a legsötétebb sötétség mélyén találja meg a fényt, csak a vég nélküli csend határán világosodik meg.” (Lao-ce) HORVÁT HELÉN SÁRA figurái testi valóságukban is testetlenek, de nem légiesek, nemiségüket csak csíraként hordozzák magukban; ember lények felnőtt testtel, de gyermeki ártatlansággal, érintetlenséggel és bűntelenséggel: még nincs szükségük a megváltásra. Talán ezért hiányoznak teljességgel a drámai mozzanatok HHS műveiből, mert alakjai ily tiszták és szeplőtlenek, még bele sem kerültek a földi élet tisztátalan létforgatagába. Megszületés előtti felnőttek a világ köldökén élnek, onnan kapják az éltető energiát, szemük csukott, testük nyugodt és mozdulatlan. Talán innen ez a halál utáni és születés előtti csend, arcuk önmagukba záruló szenvedélymentes simasága és nyugalma. Másutt négy hatalmas arc fogja körbe a létezőt, az önmagába forduló végtelent, uralkodnak az anyagon és a szellemen, illetve ezek mind ők maguk, az anyaggá vált szellem, hiszen „a szellem és az anyag alighanem egy magában véve transzcendentális lét formái” (Jung).
| ||
Az isteneknek, és a szellemeknek csak azért van arcuk, hogy szólhassunk hozzájuk, a világ pont azért olyan, mint amilyennek látjuk, mert mi látjuk őt, a mi emberarcunkkal és emberszemünkkel és emberi észlelésünkkel. így tehető csak felfoghatóvá a felfoghatatlan, láthatóvá a láthatatlan megnevezhetővé a megnevezhetetlen. „Ámde az légyen a ti igazságakarástok, hogy ember által elgondolhatóvá, ember által láthatóvá, ember által érezhetővé változzanak át mindenek! Gondoljátok csak végig legelőbb saját érzékeiteket! Amit pedig világnak mondtatok, teremtsétek meg előbb ti magatok: a ti eszetek a ti képetek, a ti akaratotok, a ti szeretetetek légyen az maga! És bizony mondom, üdvösségtekre lesz, ti, emberei a megismerésnek!” – hirdeti zarathustra. Ekkor még csak nem is a tudat kíváncsi vizsgálódásáról van szó, hanem a mélyebben lakozó, legyőzhetetlen ösztönök ellenállhatatlan vágyáról, hogy kapcsolatba lépjenek a külsővel, a máshogy létezővel: mint ahogy a légbuborék halad a felfelé a mélyből egy sötét tóban – egyre növekedve ahogy közelít –, és amikor felszínre jut azonnal eltűnik, láthatatlan lesz, mert e másik világban már csak szellem, még kerekded formája is köddé vált. Mint ahogy a megszülető világegyetemek kidudorodó buborékjai nyúlnak bele a semmibe, hogy létrehozzák ott a teret és az időt, úgy találkozunk HHS művein ezekkel az üregekkel, átjárókkal, a körülhatárolt semmi mezőivel, melyek talán csak metszetei egy nekünk érzékelhetetlen, sok dimenziós világ tereinek, átjáróinak, látszólagos, vagy valóságos kapuknak. A létezés e különös dimenzióiról így ír Viktor. E. Frankl: „A testi-lelki létezés egyúttal térben és időben való létezés: ám a hidakat a téridőben létezőtől a téridőben létezőig semmiképp nem térben-időben verik. Ezek a hidak a maguk részéről tehát nem téridőbeliek. Ugyanúgy, ahogy egy háromdimenziós kontinuum, amely belenyúlik a második dimenzióba, s ott diszkontinuusként jelenik meg, úgy a szellemi személyek egymással való kontinuus összefüggése is rejtve maradhatna a testi-lelki létezés dimenziójában. Maga a lét – téren és időn túl – nagyon is jelenthetne ebben az értelemben kontinuumot. Kontinuitása abban mutatkozna meg.” Megint másutt a négyesség: a mi négy dimenziónk, négy égtájunk, a négy alapvető erő, a mandala négyessége. Az egymásba olvadó, egymásba fonódó dimenziók mintha egy szimmetrikus világot tükröznének, fent és lent, elöl és hátul, jobbra és balra, azaz mégsem, mert az idő sem egyirányú már, a tér is önmagába fordult, egyszerre láthatjuk a múltat a jelent és a jövőt: az elképzelt jövő múltunk részévé válik azzal, hogy emlékezetünkben rögzítettük. Láthatjuk az időtlen mozgást, a születés előtti halált, a teremtés előtti elmúlást, a részek önálló, semmiből kibomló, megformálódó, majd azonnal elfoszló, körvonalát vesztett létét. A kerekded forma az önmagába záruló mindenség létezési módja, a legkisebbtől a legnagyobbig. Az állandónak, az örökkévalónak szánt forma helyett, vagy a mellett, mégis a múlandó jelenik meg HHS lapjain: egy élet előtti és életen túli lét és erő arcaiban. Szinte minden művében sűrűsödik egy vagy több központ, amely a teljes ürességet, vagy éppenséggel a teljes koncentráltságot hordozza magában, már ha e kettő nem pont ugyanazt jelenti-e. Ma már tudjuk, hogy a tömör anyag által elfoglalt tér is üres, és abban semmi más nincs, mint maga a tér, csak nagyobb helyi intenzitással. Ezek a gyakran amorffá váló formák életteli módon lüktetnek a felületek bonyolult szöveteiben és a kontúrok gazdag, biomorf megformálásában, de mindig minden visszafordul önmagába, mint a maga létezés vagy egy „teljes” emberi élet. „Az ég és a Föld közötti tér egyetlen létező teste, a Világban minden egyetlen létező számtalan formája.” – mondja Lao-ce
| ||
| ||
A sűrű vonalstruktúrák szerves, életteli mozgása mintha valamely energia áramlását mutatná, kapcsolatot a külső és belső között: „itt forrong körülöttem a határtalan, tér és idő nekem messze elragyog, rajta hát, rajta vén szív!” – biztatja magát az ismeretlen felfedezésére indulván zarathustra. Ez a sűrű, de megfoghatatlan matéria kitölt és körbeölel minden létezőt, áthatol minden határon és minden mezőn. A végtelen, sötét áramlásban lebegő figurák szemei üresek, a szemgolyó nélküli mandulaforma néhol csak egy rés marad, mintha egy átjáró lenne a másik világba, amely egyszerre van kívül és belül: a test és a lélek kettőssége válik eggyé, az ellentétek elsimulnak és feloldódnak: „Minden emberen van egy olyan rés, melyen keresztül érzékelni tudja az igazságot, az igazság azonban nem e rés irányából hatol feléje. Egyetlen eszköz: kiönteni az igazságot a világba – ha benned van – és akkor az megleli a rést” írja Lev Tolsztoj naplójába, de Jung is hasonló képet lát magunk és a világ megismerésen gondolkozva: „Önmagunkkal legelőször a saját árnyékunkban találkozunk. Az árnyék mindenesetre amolyan hasadék, keskeny kapu, amelynek keserves szorosságát senki sem kerülheti el, aki alászáll ama mély kútba.” weöres Sándor így ír erről: „Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong a térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra falán akkora rést ütött, melyen már kifér.” A végtelen áramokig hatolni: a fekete és a szürke gyakori használata valamiféle ősállapotra utal, a kezdetekre, amikor még nem voltak színek, hiányzott a fény, a formák kibontatlanok voltak, ekkor még minden mély volt és igaz, nem volt felszín és felület, tehát nem volt változó. Nem volt személyiség amelyet fel kellett volna oldani, hogy eljusson az állandóhoz, mert nem volt önmaga sem, csak a teljes és határtalan, állandó létezés volt. HHS alakjai ilyenformán nem is emberi figurák, arcai nem emberi arcok, hanem az Ember látta/alkotta univerzum mégiscsak általa formált maszkjai: a bennünk élő istenek emlékei rólunk. A kifordított létezés negatív és pozitív formái, a tér üregei, a felfoghatatlan átalakulások. „Mert milyen furcsa ám az emberi élet! Tünékeny és megfoghatatlan. Talán a sóhaj fejezi ki legjobban mivoltát.” –írja Füst Milán. „Az emberek, és egyáltalán minden különálló lény élete olyan, mint az istenség lélegzése. Isten szervei vagyunk.” (Jung) HHS művein is gyakran találkozunk az ajkakat épp elhagyó sóhajokkal, melyek „üres” buborékjai összekötik a különböző mezőket, tereket, áthatolnak mindenen, mint a kínai Csí, az ürességet átható kozmikus életenergia, a világot fenntartó kozmikus lélegzet, vagy miként az ősi indiai lélegzet-fogalom, a Prána. Minden igazi művészet a teljesség lélegzetvétele – mondja Hamvas. Ezek a „buborékok” lehetnének azok az üres mezők, amelyeket a mai fizika vákuumként ír le, mely vákuum, vagyis a légüres tér nem más, mint a manifeszt létezés és a látens nemlét határán szüntelenül ide-oda billegő részecskék óceánja. A létezés ezen állapotai csak más-más dimenziókból láthatók és érzékelhetők: ami az egyik helyről konkrét forma, az máshonnan csak üres tér és hiány. Az Aranykor, vagy a Lélegzet – sorozat lapjain így köti össze az arcokat ez a szemcsés, állandóan változó formájú, áramló közeg, amely a láthatatlannak, a lélegzetnek, a levegőszerűnek a megjelenése. Puhasága és hajlékonysága azonban nem a gyengeség jele: ez a mindenben jelen lévő szellem, az anyagba hatoló anyagtalan, egy mindenen átfolyó tisztító erő. „A test nyílásai a szellem ajtói és ablakai, a ‘lehelet’ és érzések pedig az öt belső rész szolgái. […] Ha a szellem teljes pompájában ragyog, s így a ‘lehelet’ nem szóródik szét, akkor értelmes rend van; az értelmes rend egyet jelent a kiegyensúlyozottsággal, a kiegyensúlyozottság egyetemességet jelent, az egyetemesség isteni jellegű, isteninek lenni pedig azt jelenti, hogy ha (az emberi szellem) látni akar, nincs amit meg ne pillantana, ha hallani akar, nincs, amit meg ne hallana, s ha valamit csinálni akar, nincs amit végbe ne vinne. Így aztán gond és aggodalom nem képes beléhatolni, „rossz lehelet” nem képes rátámadni. Ezért, ha valaki (ezt a bölcsességet) a négy tengeren túl is keresi, soha rá nem bukkanhat, hiszen ott kell ezt őrizni a testünk belsejében, láthatatlanul. Így aki valami sokat keres, az keveset talál, és aki valami nagyot vesz szemügyre, csak a kicsinyt érti meg.” (Liu An)
| ||
|
|
||
|
|
