|
Pető Andrea |
|
ANNA MARGIT (1913—1991) különleges nő volt, zsidó és festőnő, megérdemelte már ezt az életrajzot. Nehéz feladat írni róla, mert életét egyrészt relatív túlírtság, másrészt a hallgatás, elhallgatás és a manipuláció jellemzi. Ugyanakkor kortárs elemzők, művészettörténészek is írtak, sőt el is képzeltek egy Anna Margitot, ami az ő saját fogalmi apparátusukba és önigazoló elbeszéléseikbe illett bele. Anna Margit életművének megírása tehát ezekkel a módszertani problémákkal küszködik. Turai Hedvig rendkívül igényesen elkészített, angol-magyar kétnyelvű „tükörkötete”, melyet alapos jegyzetapparátus és 155 (!), főleg színes kép és azok pontos jegyzéke egészít ki, három részből áll. Az első fejezet Anna Margit életét mutatja be. A kötetben ez a leghosszabb elemzés, mely „hagyományos” művészettörténeti életrajz: az élet és a művek festészettechnikai elemzése. Itt olvashatunk az életmű fejlődéséről, hogyan lett „Ámos Imre feleségéből” Anna Margit. Az epigonizmus vádjától és a női festőkkel kapcsolatos masszív társadalmi előítélettől való megszabadulásához az kellett, hogy Ámos Imre meghaljon. Ámos visszautasított minden beavatkozást az életébe: nem szökött meg a munkaszolgálatból, noha felesége szerzett mentő papírokat. Anna Margit viszont bujkált, és nem viselt sárga csillagot és így életben maradt. Az 1945 utáni időszak hozza meg számára a rövid elismertséget az Európai Iskolában, melyet a „szocialista realizmus” hivatalos művészetpolitikai vonulata miatt betiltottak. 1948 után rettenetes anyagi körülmények és méltatlan munkák között, például gombfestéssel tartotta fenn magát és családját. érdekes, hogy míg az 1944 előtti időszakban Turai elemzi a művészek és a nők közötti segítőtámogató hálózatot, addig az 1945 utáni időszakban erről nem ejt szót, pedig ez a korszak igen gazdag női művészekben, és nem lett volna érdektelen Anna Margitot elhelyezni egy Szántó Piroska – Kovács Margit és más művésznők által uralt társadalmi– művészeti térben. 1968-as kiállítása hozta meg újból a relatív elfogadottságot, de Anna Margit mindig megmaradt valami „másnak”, a nagy magyarázó narratívákba be nem illeszthetőnek, aki körül megítélési bizonytalanság van. Hogy mennyire jó művészettörténész Turai Hedvig, mutatja, hogy ennek az első fejezetnek a megírásánál, mellyel talán sokan megelégedtek volna, rádöbbent: Anna Margit életműve nem fér bele a hagyományos művészettörténeti életrajzírás követelményeibe. Az életmű két alapvonulata, tehát hogy Anna Margit zsidó festőnő volt és festő-nő, ide nem beilleszthető, ezért ennek külön fejezetet szentel.
| ||
A második fejezetben Turai a zsidóságot, a zsidó tematikát és a holocaustot vizsgálja Anna Margit életművében. Itt említi Anna Margit illúzióját: „nem akarta kockáztatni azt, hogy valamely szubkultúra képviselői közé sorolják, mert az egyben a modern magyar művészet élvonalából, azaz a fajok, nemek feletti ‘egyetemes’ értékek közül való kikerülését jelentett volna.”(141.o.) Anna Margit ezen illúziójával, hogy léteznek „független” és „egyetemes” értékek, magyarázza Turai azt az elfojtást, hogy a zsidó problematika csak 1968-as kiállításának sikere után jelenik meg műveiben. (Ugyan a női problematika művészetében végig jelen volt, de erről Turai itt nem ír.) Ahogy még Ámos Imrével Chagall-nál tett látogatását értékeli – mondván, Chagall szereti a „zsidós dolgokat” (55. o.) az mutatja, hogy Anna Margit elutasította egyéniségének és művészetének ilyen egyértelmű leszűkítését. Talán ezért lett sokkal mélyebb, de nem sikeresebb festő, mint Chagall. De párizsi kiállításán is „csak” a zsidó témájú képeit veszik meg, amit szomorúan tapasztal. ő maga vehemensen elutasított minden intézményes azonosulást: „Most valami zsidó egyesület küldött nekem, hogy lépjek be. Dehogy lépek én bele. Semmibe. Én zsidó vagyok, de nem vagyok vallásos. Hagyjanak engem békén.” (129. o.) A harmadik fejezetben a könyv szerzője Anna Margit műveiben társadalmi nemének megjelenését vizsgálja műveiben. Turai Hedvig bölcsen és finoman kritizálja a korábbi Anna Margit értelmezéseket, amelyek leragadtak a női alkotó-anya-művésznő biologizáló értelmezésnél. Ez annál is fontosabb, mert az életműben sajátságosan kevés kép foglalkozik az anya-gyerek problematikával. Az, hogy mit jelent a „nőies” jelző, amit például Németh Lajos használ vele kapcsolatban (97. o.), nem világos, és Turai Hedvig sajnos nem is tesz kísérletet a változó tartalmak felkutatására. Az önarcképekben és későbbi műveiben is a nőiesség az attribútumok: a jellegzetes hajviseleten és a medálon keresztül jelenik meg. Ha a kortárs festőnőket nézzük, meglepő a hasonlóság a feminista mozgalmak ikonjaként szerepelő Frida Kahlo-val, de nemcsak az attribútum használatban, hanem a kollázstechnika alkalmazásában, meg a népművészet profán, populáris elemeinek átvételében is. De míg Frida Kahlo abban a házban, abban az ágyban hunyta le a szemét, melyben született, közben Lenin, Ho apó, és Mao általa festett képeire függesztette a szemét, és ott állt mellette a saját maga tervezte urna a hamvainak, addig Anna Margit hősök nélküli életet élt. Ez a mélyen és őszintén megélt illúziótlanság, mely a Messiás-sorozatban vagy a „Csodagyerek” képében is megjelenik, teszi őt zavaróan különleges, autonóm jelenséggé. Turai Hedvig jó művészettörténésznő, és bátor, de stílusában visszafogott, tárgyszerű és körültekintő is. Erre jó példa az életmű megítélésének kulcskérdése, hiszen Anna Margit életműve ma is népszerű, amit mutat, hogy a képeinek nagy része magángyűjteményekben van, pedig ő maga nem illeszthető be egy festőiskolába sem. (Ezért hasonlítják sokszor tudálékosan Dubuffet-hez, akinek a műveit Turai szerint Anna Margit bizonyíthatóan nem ismerte, de így az életmű különlegessége és „mássága” tompítható.) Ez a megítélési bizonytalanság a kötet fő kérdése, mely a női alkotás és identitás viszonyának elméleti kérdéseit teszi fel.
| ||
Turai az első fejezetben úgy értékeli Anna Margit életművét, hogy azt abba a rendszerbe, mely a „stíluskategóriák mentén íródik, nem lehet beilleszteni a stílusfejlődés nélküli, önmagába visszatérő életművet: egy olyan életművet, amelyben az eredetiség és a formai újítás, az autonóm mű, vagyis a modernizmus alapvető értékei – egy-egy rövid időszaktól eltekintve nem tapinthatók ki. Ráadásul ő nemcsak, hogy nem újító, hanem a tabukról sem hajlandó tudomást venni (…) a művész szemléletében eleve alacsonyabb rendűnek tekintett attitűdöt képvisel, azaz illusztrál.” (119-120. o.) Azaz, állítja Turai, Anna Margit nem „nagy festő”. A kötet végén, miután végiggondolta annak emberi, művészeti következményeit, hogy olyan festőnő életét írja meg, aki zsidó és nő, Turai eljutott oda, hogy képes kilépni a kortársak különböző okokból kialakított megítélési köréből. Még idézi ugyan a marxizáló művészettörténet kissé dogmatikus állítását, miszerint Anna Margit nem tartozott a magyar avantgarde-hoz (anélkül, hogy direkt módon elhatárolódna ettől az állítástól –, pedig miért lenne csak az a fontos és jó festő, aki az avantgarde-hoz tartozik?), de a monográfia végső összegzésében Turai túllép a saját korábbi értékelésén. Itt a „más”-t fogalmazza meg, mely elbizonytalanítja a művészettörténészek kategóriáit: „amikor a modern formai jegyei, a geometrizálás, az absztrakció elfogadottá vált, ő figuratív, narratív képeket festett, akkor, amikor a népművészetet tiszta forrásként mutatták fel a hivatalos kultúrpoltikával szemben, a populáris »alacsony« kultúrához fordult. Identitását tekintve zsidóként, nőként »más«volt, ebből fakadó problémáit jelenítette meg: ugyanakkor nem nőként, nem zsidóként, hanem »művészként« akart megítéltetni.” (195. o.) Ez a konfliktus, tehát az identitás, az identitás vállalása és a megítéltetésért folytatott küzdelem őrölte fel Anna Margitot, de hozott létre olyan képeket, mint önarckép-sorozata. Turai kiemeli, hogy Anna Margit életművének különlegessége, hogy egész életét végig kíséri az önarckép festése. Az önarcképen keresztül látjuk a kacér, magabiztos nő megöregedését, küzdelmét a történelemmel és a mindennapokkal. A könyvből megértjük, hogyan lesz a fiatal, hírnévben reménykedő művészből öreg, a hírnevet osztogatók által elfelejtett zsidó festőnő. Ugyanakkor képei a széles közönség számára népszerűek. Habár Anna Margitot a „művészet” értékmentesnek hitt illúziója fogva tartotta, a művészi bátorsága, mely abból táplálkozott, amit a leginkább el akart felejteni, vagyis hogy zsidó és hogy nő, a legnagyobb művészek közé emelte. és ezzel kihívást jelent a művészettörténészek számára, mert a saját szabályait belülről haladta meg. Turai Hedvig érti a kihívást, de a művészettörténetírás fogalmi újraírása még várat magára. |
||
|
|
||
|
|
