|
Nemes Z. Márió |
|
„Az isteni természet nem ábrázolható, az emberi természet pedig nem méltó az ábrázolásra” (Euszébiusz püspök az istenember két természetéről)
HAJAS TIBOR fiatal művész első kiállítása a LuMúban: katasztrófa-piknik és más, csoportos programok. Szép, de lehetetlen: Hajas huszonöt éve halott. Mégis, mintha huszonöt éves lenne. Művei, írásai most végre megtekinthetők. A konfrontáció elkezdődhet, s az elhallgatás csendjéből a Mítosz papkirálya helyett egy „menthetetlenül kortárs szerző”1 lép elénk. Ebből a sokkhatásból származik frissessége és újdonsága. Mintha újjászületett volna. A testtel, mint egyetlen tiszta médiummal végzett kísérletei a FLUXUS mozgalom és a bécsi akcionizmus törekvéseivel párhuzamosan haladtak. A korszak rokon-áramlataitól mégis elkülöníti Hajast a szakralitás és a transzcendencia iránti monomániás érdeklődése. A „saját test” analízisének, lebontásának-felépítésének tétje nála egy szakrális kijárat keresése. Hajas paradoxonokból táplálkozó, művészi szabadságot gerjesztő gondolkodása számára a testben létezés egyszerre szükségszerű és lehetetlen. Ebből a feszültségből próbálnak energiát csiholni akciói, melyek egy szubjektív átlényegülés kísérleti stációit rögzítik. A jelenlegi kiállítás az életmű egészéből szemezget, így a látogató számára lehetőség nyílik Hajas médiumokat integráló szakrális alkatának rekonstruálására. (zavaró körülmény, hogy a látogatónak ehhez át kell vágnia magát a kissé érdektelen Gerhard Richter mini-kiállításon.) A korai konceptuális alkotások (Pótlások fotóobjekt sorozat,1976; Levél barátomnak Párizsba, 1975; A név magántulajdon, 1974 stb.) az önidentitás médium és kontextus-függőségét hangsúlyozzák. Csupán a függőség ténye kommunikálható tovább, a jelentések és gesztusok megakadnak a képkeretek között. A levél nem jut ki a Műből, és Párizsban sem lakik senki. Hermeneutikai postás-sztrájk minden vonalon. A médiumkritika mégsem annyira hangsúlyos Hajasnál, mint mondjuk Peter weibelnél, mert az analitikus kudarcnak nála mindig személyes, nem csupán intellektuális tétje van. Hajas igyekszik valahova, de nincs mivel utaznia. Már a Személysokszorosítás projekt és A név magántulajdon című akció is utal a megoldásra, mely az életmű későbbi, direktebb, test-orientáltabb fázisában teljesedik ki. Az utazást a művész önmaga hátráltatja. A személyiség feloldódása, a test-lélek dichotómia feltörése csupán a Húsban mehet végbe. A Földi én Kivégzése (CHÖD, 1979) az a lehetetlen és szükségszerű lépés, mely elvezet Hajason túl Hajasba. A Húsfestmények-sorozat (I.-IV., 1978) ennek az utazásnak a folyamatábrája, képregény-diagramja. A Vető János fotóiból összeállított mitikus úti beszámoló a Mással, a Szenttel való erotikus iszapbirkózás bemutatása. Hajas meztelen teste, mely a „lelkes anyag” és a „megtestesült szellem” jelévé redukálódik, egy hatalmas sötét felülettel szeretkezik. A „Halál szekszepilje” ebben a „Thanatosz-erőtérben” nyilatkozik meg, ahol minden megismerés erotikus, és minden aktus büntetés. A mozaikszerű képkockák hamis linearitásokat idéznek fel, megpróbálják elmondani a történetet több irányból. Egyszerre nyilvánítanak ki több kezdetet és több véget, de az apró ikonok mégis egy örök eldöntetlenség feszültségében izzanak. A képfelület mögött a bizánci ikonfalakhoz hasonlóan nincs már semmi vizuális „káprázat”, nincs már semmi Hús. Ott csak az Abszolútum van: „Az ember megszűnik ember lenni, hogy abszolút lényként megélhessen minden absztrakciót.”2
| ||
A bécsi akcionistákhoz hasonlóan Hajas Tibor a „bűn” és az öndestrukció gesztusaival próbálta átforgácsolni fizikumát a Másba. A bécsiek a destrukció teoretikáját illetően egymás között is eltérő álláspontokat képviseltek. SCHWARZKOGLER önboncoló orvos-szerzetesként valószínűleg több jelentőséget tulajdonított az alázatos önbüntetésnek és került minden atavisztikus gőgöt. GÜNTER BRUS számára egy, a testet és a bűnt szakrális protézisként kezelő szemlélet öncsalás, kompromisszum lett volna. HERMANN NITSCH O. M. Színháza hasonló irányba mutat, mint Hajas törekvése, de annak egy demokratizáltabb, közösségibb megvalósítása. Hajas számára a közönség csupán az átlényegülés arénájául szolgált. Helyettük akart áldozat lenni, és helyettük akart a Másba olvadni. A performanszok nem a közösséggel kommunikáltak, hanem az Abszolútummal közöltek információt. A katasztrófa a kiválasztottaké – vallotta. Az immoralitásból kizsarolt esztétikai energia, a Képkorbácsolás (1978) során megalázott felület, a végső („tetten” ért) pőre test, ha meg is nyitja a Szakrális teret, ha sikeres is az utazás, akkor is magunk mögött hagyjuk a művészeti kontextust. A művészet leveti a művészet alakját? A siker egy gőgös, „egyszemélyes” vallást jelent. A sikertelenség nemcsak az utazást, a művet is megsemmisítheti. Hajason túl Hajasban maradunk, de a művön innen és túl. Ha el is fogadjuk Hajas játékszabályait, az eredmény akkor is kétséges. A magát istenembernek nyilvánító papkirály hübrisze a legnagyobb tragikai vétség, a szakrális normaszegés, a nefas elkövetése nem csap át önmaga dialektikus ellentétébe. Ebből az immoralitásból nem lehet Szentség. A szubverzió által kikerülünk az ideológiai, társadalmi meghatározottságok alól, de a kísérlet metafizikai bűne nem eredményez szakrális sikert. A saját test „közvetlen jelenléte” által megidézhetőnek tartott transzcendencia közvetlensége a hübrisz által negligálódik. Hajas a felület foglya marad. Testének ikonfala maga lesz az önellentmondás botránya, ahogy Euszébiusz püspök kifejezi a fenti mottóban. Az ellentétek feszültségének ereje nem lendíti át a Szabadságba, hanem konzerválja a kísérlet kudarcát. A Hajas-test szentség helyett homo sacer csupán. Nem közvetlenség, hanem örök közvetítettség. A homo sacer kifejezés egy GIORGIO AGAMBEN3 által kisajátított, a római jogból származó fogalmat jelöl. A homo sacer önmagát az isteneknek felajánló személy, aki mégis életben maradt, mivel nem fogadták el áldozatát. Kettős határon áll az élők és a holtak birodalma között. Teste bűn elkövetése nélkül elpusztítható, a tett nem valósít meg emberölést, de fel nem áldozható, mert valójában élőhalott csupán. „Léte” eleven ígéret arra, hogy aláveti magát a halál tartalmának, élő szobor, saját maga alakmása.
| ||
Ezzel tökéletesen egybevág az, amit Hajas a performer státuszáról ír: „(A művész)… Műalkotássá kényszeríti magát, saját Gólemje lesz. A művelet elkülöníti a többi embertől. Ettől kezdve csonka és embertelen. Teljes-értékűségéhez állandóan rá van szorulva a kegyelemnek arra a mozdulatára, amelyre minden műalkotás, ki van szolgáltatva egy hatalomnak, amelyről semmiféle információja nincs. Ennek az erőnek lesz a manökenje, egy bábu, egy viaszfigura. Egy bábu kevésbé bonyolult, de lényegibb, mint az ember. Lényegibb, mert az élő és az élettelen határán van, a kettő egységes metaforája.”4 Két birodalom határának foglya Hajas. Nem segít a Chöd, hiába zuhog hipnotikus erővel a Dark Flash. élőhalottként botladozik az aszketikus színpadképen. Az utazás olyan, mint egy vonatút, nem térhet ki a sínpárok közül, a két táj közeli, mégis érinthetetlen. A befejezés csalóka. A hübrisz a Tüzet idézi meg. Hajas mániákusan ragaszkodott a sötét színpadképet hirtelen bevilágító magnézium-csík fellobbanásához. Az ember és isten közötti közvetítő szerepet önkényesen magának vindikáló Empedoklész tűzhalálát idézi meg Hajas önmagát felrobbantó balesete Bódy Gábor Psyché című filmjében. Hajas köztes életterében az élő és a holt desztillálhatatlanul összemosódott és életútja saját spirituális utazásának megemésztetlen darabjaival küszködött. Egyik példázhatta a másikat. A Hajas és Hajas közti kapcsolat nehezen kifürkészhető. De lehet, hogy ez nem is feladat. A Mítosz évek múltán lassan felengedett és az esztétikai vizsgálódás a szakrális tértől függetlenül (ha ez lehetséges) vizsgálhatja az élők birodalmába visszatért Művet. Ezért is állíthatjuk, hogy egy fiatal művésszel van dolgunk, akinek kvalitásait végre a transzcendenciára áthangolt érzékszervek nélkül is megvizsgálhatjuk. Ha maradt még valami az utazás után. Ha visszatért valaki Párizsból.
| ||
|
|
||
|
|
