|
|
|
Hegyi Lóránd, a Saint-étienne-i Musée d’Art Moderne igazgatója, Sabine Syfuss-Arnaud, a L‘Expansion újságírójának megfogalmazása szerint „művészettörténész, poliglott és dandy”.* A jellemzésből azonban kimaradt az a fontos meghatározás, hogy világutazó – könyveit, kiállítási terveit többnyire repülőn, vonaton, vagyis útközben írja –, aki személyesen kutatja fel, és ebből eredendően kiválóan ismeri a világ bármely tájékának kortárs művészetét. Hol is beszélgethettünk volna másutt, mint a párizsi Gare de Lyon L’Express-kávéházában. Dél-Koreából érkezve vissza, a hétvégét Párizsban töltötte, ahonnan vasárnap este Saint-étienne utazott, de kedden már Velencében vártak rá. Cs.J.: 1990-től a bécsi Modern Művészetek Múzeumának igazgatójaként tíz évet töltött Bécsben. 2003 óta a Saint-Étienne-i Musée d’Art Moderne-t vezeti. Miben különbözik egymástól a két város, illetve azok közönsége? H.L.: Bécs főváros, kulturális tradíciókkal, gazdag történelmi múlttal rendelkező közép-európai nagyváros, míg Saint-Étienne, bár a középkor óta létezik, lényegében csak a tizenkilencedik században városiasodott, közepes méretű ipari központ. A közelmúltig a francia acélipar egyik központja volt. Egészen más, mint Bécs, Budapest, Párizs vagy Berlin. Ezek a városok hosszú évszázadok alatt szívták fel magukba a kultúrát, ezzel szemben Saint-Étienne intellektuális élete hozzávetőleg negyven évre tekinthet vissza, és mindennek a pozitívumai és negatívumai határozzák meg a város kulturális életét. A helyi kultúra viszonylag kicsi, de a város importálja a kultúrát, és ebben nagyon fontos szerepet játszanak az oktatási intézmények. Mint ahogy az Egyesült Államokban is, ahol az olyan városok, amelyek hagyományosan nem voltak kultúrális központok, az egyetemek miatt fontosakká váltak. Saint-Étienne-ben van építészeti és képzőművészeti főiskola, itt működik a rangos táncművészeti és zenei központ, a L’Esplanade, és a La Comédie színház és színiiskola, ami az európai modern színházak élvonalában van. ők szervezték hosszú éveken át a Forum Européenne du Théâtre moderne-t, ami sok embert vonzott a városba. Tehát összefoglalva azt mondhatnám, hogy Saint-étienne egyik sajátossága, hogy odavonzza az embereket, az alkotókat és közönséget egyaránt, miközben a helyi közönség viszonylag kicsi és a helyi alkotó kevés. Az a kevés pedig Saint-Étienne és Párizs között ingázik, mint ahogy én is.
| ||
Cs.J.: Az elmondottak után felmerül a kérdés, hogyan alakulhatott ki mégis egy olyan jelentős kortárs gyűjtemény, mint amivel a Musée d’Art Moderne rendelkezik? H.L.: A múzeum a decentralizációs politikának köszönhetően Georges Pompidou elnökségének idején született. Az újonnan alapított múzeum az akkori Musée National de l’Art Moderne gyűjteményéből – még a Centre Georges Pompidou születése előtt – nagyon jelentős anyagot kapott, és megkapta a helyi Musée de l’Industrie et de l’Art anyagának művészeti részét is. Ebből a két forrásból jött létre Franciaország második legnagyobb modern gyűjteménye, lényegesen nagyobb, mint akár a strasbourg-i, a nizzai, a grenoble-i vagy a bordeaux-i, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Közel tizennégyezer művel rendelkezik, a huszadik századtól napjainkig terjedő időszak szinte valamennyi fontosabb irányzatának alkotásaival, valamint hatalmas fotó- és ugyancsak nagyon jelentős design-anyaggal. A több mint négyezer darabos designgyűjtemény már önmagában is egy önálló múzeum alapja lehetne. Cs.J.: Milyen elvek szerint vezeti a múzeumot? H.L.: A koncepciómnak két alapvető eleme van, az egyik az, hogy a múzeumi gyűjteményt aktualizálni szeretném, ami azt jelenti, hogy a vásárlások 99 %-a kortárs alkotás. Ez azért fontos, mert bár, mint említettem, a gyűjtemény rendkívül gazdag, a nyolcvanas-kilencvenes éveket kevésbé tükrözi. Ezért azt szeretném, ha a designgyűjteményen kívül, amibe azért vásárolunk klasszikusokat is, a képzőművészeti vásárlások az elmúlt húsz évre koncentrálnának. A másik, talán még fontosabb elem, hogy a kiállítások és a vásárláspolitika között szoros kapcsolatot szeretnék létrehozni, ami azt jelenti, hogy a kortárs kiállítások mindegyikéből vásárolok a gyűjteménybe. Cs.J.: Hogyan tudja úgy megoldani a magyar művészek támogatását, bemutatását, hogy ne támadhassák az elfogultság vádjával? H.L.: Egyszerű a magyarázat: csak azokat a magyar művészeket állítom ki különböző kontextusokban, akik tematikailag ehhez vagy ahhoz a témához kapcsolódnak. Amikor olyan témakört dolgozunk fel, mint például Kelet- és Közép-Európa művészete, akkor persze nagyobb lehetőség van arra, hogy egyszerre több magyar művészt is szerepeltessek. Ilyen volt 2004-ben a Passage d’Europe, ahol Hencze Tamástól Lakner Antalig különböző generációk tagjai, Nádler István, Koncz András, Kelemen Károly, Fehér László, Pinczehelyi Sándor és Révész L. László vettek részt. De ha tematikus kiállításra kerül sor, mint például legutóbb, akkor is szerepel egy-egy magyar művész, így most Saint-Étienne-ben Lakner Antal, Nápolyban Révész L. László. Kényes dolog ez, és persze sokszor okoz érzelmi problémát, amit nehéz áthidalni. Amikor Magyarországon éltem, akkor sok kiállítást rendeztem magyaroknak külföldön, Németországban, Hollandiában, Franciaországban, azután a bécsi éveim alatt számos közép-európai témájú kollektív kiállítást, és egyéni kiállítást Birkás Ákosnak, Fehér Lászlónak. Egyébként úgy érzem, és ez az integráció pozitív megnyilvánulása, hogy Közép-Európa már nem tartozik az érdekes témák közé.
| ||
Cs.J.: Azért, mert az érdeklődés ma már másra irányul, vagy azért, mert a határok eltűntek Nyugat- és Kelet-Európa képzőművészete között? H.L.: Mindkettő. A berlini fal leomlása, a határok megnyitása óta már 17 év telt el! Ha vannak olyan speciális témák, amiben a közép- és kelet-európai történelmi, kulturális tapasztalat szerepet játszik, akkor persze be lehet mutatni, de önmagában ilyen kiállítást rendezni már nem lehet. Elmosódtak a határok, azonkívül új konfliktusok alakultak ki, amik az egykori kelet-nyugati megosztottságon kívül esnek, ezért az érdeklődés is csekélyebb. Napjaink alapvető nagy kérdései, a fundamentalizmus, az európaiság, a globalizáció, a nagy ökológiai problémák, a terrorizmus, és ezek mind olyan kérdések, amik már nem kifejezetten Közép- és Kelet-Európát érintik, még akkor sem, ha bizonyos lokális konfliktusokban még jelen vannak, mint például a volt Jugoszláviában. Csecsenföld sem kelet-európai történelemként jelenik meg, nem mint a volt Szovjetunió, hanem mint a világ konfliktusa. Ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy szerencsére a közép- és kelet-európai kis országok már nem fontosak, mert nagy problémáik már megoldódtak. Cs.J.: Hogyan érvényesül mindez a vezetése alatt álló múzeum programjában? H.L.: Visszatérő ritmus alapján olyan kiállítási programmal dolgozunk, amiben évente egy nagyléptékű, négy hónapig tartó, tematikus tárlat szerepel, előtte és utána pedig a gyűjtemény egy-egy részét, és azzal párhuzamosan, kisebb egyéni kiállításokat mutatunk be. A tematikus kiállítás mindig valamiféle aktualitást tükröz, ez lehet történeti, kultúrtörténeti, politikai. A Passage d’Europe (Európai átjáró) az európai integráció folyamatával foglalkozott, a jelenlegit, a Domicile: Privé/Public-et pedig, ami egy sorozat része, egy antropológiai szemléletű, új művészetfelfogásnak szenteltem. Azt mondhatnám, morális, etikai, esztétikai diszkusszió a mai Európáról. Cs.J.: Milyen alapokra építi ezt az „antropológiai szemléletű, új művészetfelfogást”? H.L.: Tulajdonképpen három filozófus által megfogalmazott kérdésre. François Lyotard arról beszél, hogy nincsen többé nagy narráció, nincsenek nagy történetek, nagy mitikus magyarázatok, sem vallási, sem tudományos téren. Sem a nagy vallások, sem a nagy ideológiák, sem a nagy társadalmi utópiák nem tudják megoldani a tökéletes társadalmat, nincs a kezünkben egy olyan kívülről, felülről érkező értékrend, mint amilyen az archaikus társadalmakban volt, ami alapján elrendezhetnénk az életünket. Ennek válságait látjuk mindenütt. Az emberek más narrációt keresnek, és Lyotard azt mondja, hogy a kis történetek világa következik, azaz fókusz a közvetlen emberi valóságra. Az amerikai filozófus, Hall Foster gondolata párhuzamos Lyotard-éval. Azt írja egyik könyvében, A reális visszatérésé-ben (The Return of the Real), hogy a művészet és az esztétika megpróbálja a közvetlen realitásban, a közvetlen környezetben keresni az értékeket. A harmadik filozófus, a szintén amerikai Arthur Danto a különbözőségekről beszél. Ahogy írja, minden azáltal válik reálissá, hogy különbözik a másiktól. Elfogadja, sőt pozitív értékként tekinti a heterogenitást, ami nem zárja ki, sőt reálisabb alapokra helyezi az igazi kapcsolatot, mert nem egy absztrakt általánosból közelít a másik ember felé, nem megy fel az égbe és jön vissza, hanem közvetlenül beszél a másikkal. Konkrétan szólva, mindezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy a mai művész a kis történetekből, a mikrokommunikációkból meríti étoszát.
| ||
Cs.J.: Mint említette, a Domicile: Privé/Public egy olyan kiállítás-sorozat a része, amit ennek az új művészetszemléletnek a szellemében hozott létre. Milyen kiállítások előzték meg? H.L.: Az első, a Ház, a test, a szív (La casa, il corpo, il cuore) Bécsben, a Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig-ban volt, 1999-ben. Először próbálta megfogalmazni, hogy a művészet tulajdonképpen egy házat, egy speciális közeget, egy kis világot teremt. Ebben zajlik az emberi cselekvés, aminek a mozgatóeleme a szív, az emóció. A kiállítás arra próbált választ találni, hogy hogyan tud az ember emocionális stratégiákkal egy olyan mikrokommunikációt, mikroközösséget teremteni, amiben a mikroutópia megfogan. A másodikra 2003-ban került sor a valenciai Biennálén, ez a Solares vagy az ideális város („La Ciudad Ideal / The Ideal City”) volt. A ház metaforáját szélesítette ki, hiszen a város ugyanúgy működik, mint egy ház, különböző emberek élnek benne urbánus szimbiózisban. A harmadik kiállítás, a Settlements (Település) 2004-ben Saint-Étienne- ben volt, aminek témája a helykeresés, az otthonteremtés. Munkája során a művész is létrehoz egy sajátos kis települést, amiben különböző események zajlanak. Ezt a zenei műalkotás példáján könnyebben meg lehet magyarázni. Hallgatom a zenét, belépek egy előre elkészített zenei világba, egy olyan világba, ami előtte nem létezett, követem azt a sajátos nyelvet, amit a komponista teremtett. Elfogadom a művész meghívóját, belépek az otthonába. Beleélem magam a helyzetébe. Ha belül vagyok, kifelé nézek, és mint egy ház ablakán keresztül, megfigyelem a külső világot. és ebből a gondolatból született a negyedik kiállítás, a Domicile: Privé/Public (Otthon: magán/közös). Privé/public, magán/ közös: az én lakásom, az én házam, az enyém, ugyanakkor publikus is, mert meghívom az embereket, és ők belépnek az én lakásomba, az én világomba. Olyan kérdésekre kerestük a választ, hogy hol is van a mi otthonunk, hol és hogyan létezünk politikai értelemben, a kulturális identitás értelmében. Valamennyi említett kiállítás az otthon, az otthonkeresés, otthonépítés kérdésével foglalkozik. Hogyan tudunk a tartózkodási helyünkön reális bázisra, nem külső, elvont teologikus magyarázatokra építve, otthont kialakítani magunknak. A sorozat következő állomása az Iles jamais trouvées (Soha meg nem talált szigetek) lesz Nápolyban. Cs.J.: A cím pesszimizmust akar kifejezni vagy az örök keresést? H.L.: Az én realizmusom eleve pesszimista, de ez mégsem jelent pesszimizmust. Inkább az állandó navigálásról, keresésről van szó. Abból a tapasztalatból indulok ki, hogy amikor találok valamit, megpróbálom „belakni”, megpróbálok letelepedni, aztán egyszer csak úgy érzem, hogy ez mégsem az, amit kerestem, és folytatom az utamat.
| ||
Cs.J.: Vagyis a következő kiállítás valamiféle önvallomás lesz? H.L.: Igazság szerint a korábbi kiállítások is egy kicsit rólam szóltak, és ez a Soha meg nem talált szigetek valóban önéletrajzi jellegű lesz. Cs.J.: Szeretném, ha néhány szóban konkrétan is bemutatná a Domicile: privé/public-kiállítást. Kiket és milyen jellegű alkotásokat válogatott be? H.L.: Körülbelül huszonöt nemzetiség negyven művésze vesz részt benne. Nehéz lenne valamennyiükről beszélni, így csak néhány példát ragadok ki. Sibaru Ban, japán építész és képzőművész kartonból készített egy használható és ellenálló házat, amiben benne van a gyakori földrengések miatt kialakult japán tradíció, a könnyű építkezés, de leginkább amiatt érdekes, mert összerakható, továbbvihető, áthelyezhető. Példaként még két másik, a résztvevők közül legfiatalabb művész munkáját említeném, az egyik a cseh Katerina Vincourová, a másik a francia Jeanne Susplugas. ők is hordozható házat hoztak. Jeanne Susplugasé egy rózsaszínre festett kis házikó, amibe be lehet menni, van benne ágy, párna és egy monitor, amin az általa készített videó megy. Szól a zene, és olyan az egész, mint egy kis fészek. A ház kerekeken áll, eltolható, és ez megint csak a nomadizmusra utal. Ma itt vagyok, holnap ott, de megpróbálom a magam világát kialakítani, akárhol vagyok. A domicil, az otthon mindig ott van, ahol én vagyok. A cseh Katerina Vincourová háza átlátszó műanyagból készült, felfújható ház, benne matrac, párna, egy meggyújtott olvasólámpa és egy női alakot ábrázoló keleti szobrocska, ami a nőiséget, egyben a poézist, a művészetet szimbolizálja. Cs.J.: Az, hogy a ház átlátszó, nem valami olyasmit akar kifejezni, hogy a saját otthonunkban sem tudunk teljesen elzárkóznia a világtól? H.L.: Bizonyos értelemben valóban azt fejezi ki, hogy az urbánus életben nincs teljes védettség. Ha például most valaki itt mellettünk ül, hallja, miről beszélünk. Utazom a metrón, megyek az utcán, hallok egy beszélgetéstöredéket, esetleg egy intim beszélgetés töredékét, vagy a mániákus mobiltelefonálók magánügyeit. Vagy kinézek az ablakon, és észreveszek egy jelenetet, mondjuk két ember összetalálkozik, összeölelkezik vagy éppen veszekszik. A privát és a publikus nem választható el. Ha jobban megnézzük Vincourová házát, észrevesszük, hogy tulajdonképpen egy óriási szatyor, amit, ha elég magasak lennénk és megfoghatnánk a fülét, áttehetnénk máshova. Viszem magammal a házam, ahogy a nomád a zsákját, a vándor a hátizsákját. Még egy harmadik szép példáról is szeretnék beszélni, és ez Barthélémy Toguo kameruni művészé. ő emeletes ágyakból hétszintes installációt készített. Olyan, mint egy éjjeli menedékhely. Minden ágyon személyes holmik, kabátok, szatyrok, bőröndök, zacskók. Nagyon szomorú és szép metaforája az otthonnak. Néha az otthon csak egy éjszakára, egy ágyra zsugorodik le. Nincs otthonom, csak egy hely, ahol pár órára megpihenhetek, viszem magammal a holmimat, arra is gondolunk, hogy ellopják, a bizonytalanság, a félelem, állandó kiszolgáltatottság ugyanakkor kreativitás, mert én magam, naponta minden éjjel megteremtem a saját otthonomat. Ezek az alkotások nagyon jól kifejezik a mikroközösségre és a mikroutópiára vonatkozó teóriámat. Nincs nagy utópia, sem külső legitimáció. Magára van hagyva az ember, és rájön, hogy mindent magának kell megteremtenie és újrateremtenie. Nem adjuk fel az értékeket, de nem kapjuk, hanem magunknak kell kibányásznunk, mint az aranyásónak.
| ||
Cs.J.: Vajon megérett-e az emberiség arra, hogy magára hagyatkozva bányássza ki az értékeket? H.L.: Valóban, az emberek inkább azt várják el, hogy megkapják az aranyat, de általában hamis aranyat kapnak, hamis ideológiákkal. Az egész új fundamentalizmus veszélye is éppen abban rejlik, hogy az emberek ki vannak éhezve arra, hogy kapjanak valamit. Ezért aztán a mag termékeny talajra hullik. De szerencsére a reflexiónak van egy olyan magasabb foka, amikor az ember rájön arra, hogy semmit sem kap készen, mindent magának kell megteremtenie. Ezért is fontos fogalom számomra a művészet értelmezésében a munka. A művészet munka, a művészet megértése is munka, az értékek kibányászása, összegyűjtése is munka. úgy is meghatározhatnánk, hogy a művészet a munka metaforája. Tulajdonképpen ez nem áll messze a schilleri játék-elvtől. Schiller a játékösztönt tekinti a művészet egyik metaforájának, mivel a valódi életben minden dolognak súlyos következménye van vagy lehet, míg a játék birodalmában nincs. Tehát szabadabban játszunk, és ez a szabadság a művészi kreativitás egyik eleme. Ez igaz, de az én értelmezésemben a játék és a munka összekapcsolódik. A művészet intellektuális, morális, etikai munka, de nincs olyan következménye, mint a művészeten kívüli életben. Ilyen értelemben ugyanaz a szabadság és függetlenség jellemzi, mint a játékot. Cs.J.: Abban az értelemben mégsem tekinthető játéknak, hogy a művésznek komoly felelősége van. H.L.: Hogy visszautaljak a Domicile-kiállításra, a Privé/public arra is vonatkozik, hogy a legszemélyesebb, legintimebb üzenetben, amikor a művészet által, hogy úgy mondjam, kikerül a porondra, és már másoknak szól, megjelenik a felelősség. Cs.J.: Mivel van jelen a kiállításon Lakner Antal? H.L.: ő egy ironikus művel szerepel, ahol az „otthont” speciális módon, egy ruha formájában mutatja be. Az én otthonom, ami véd és eltakar, az egy ruha. Antigravitációs öltözék, olyan, mint az űrhajósok ruhája, csak amíg az űrhajósnak a súlytalansághoz kell alkalmazkodnia, addig Lakner öltözéke a nehézkedési törvény átélését szolgálja. Azt mondhatnám, hogy realitáspróba. Megpróbálunk alkalmazkodni a súlyhoz, és a kérdés az, készek vagyunk-e elviselni a realitást, vagy pedig megbénulunk. Az egyik esetben nincs gát, a másikban túl nagy gát van, mind a két eset a realitás behatárolása. Cs.J.: Még a francia Le Monde-ban is hosszú értékelés jelent meg az új nápolyi kortárs művészeti központról, aminek ön a létrehozója. Hogyan született az intézmény létrehozásának ötlete, és miért éppen Nápolyra esett a választása? H.L.: Már a kilencvenes évek elejétől nagyon sokat dolgoztam Olaszországban olasz művészekkel, vagyis az olasz képzőművészettel már több éve szoros kapcsolatban vagyok. Rómában és az ország északi részén megvannak a nagy intézmények, míg Nápolyban nem volt semmi. Engem mindig nagyon érdekelt a semmiből teremteni valami újat – ahogy három társammal együtt Szarajevóban is a semmiből hoztunk létre egy kortárs múzeumot. A Palazzo della Arti Napoli megvalósításán, amit a városban ma már mindenki csak PAN-ként emleget, 2002-ben kezdtem dolgozni, és 2005 márciusában nyílt meg az újjáépített 17. századi palotában, a Palazzo Rocellában. A földszinten könyvesbolt, kávéház és vetítőterem van, az első és második emeletet a kiállítási helyiségek foglalják el, a negyedik emeleten pedig a kortárs művészet első és egyetlen olaszországi archívuma kapott helyet. Három évre előre megvan már a program, egy kiállítás négy hónapig tart, vagyis évente hármat rendezünk. A nyitókiállításon negyven művész szerepel, valamennyiükkel közvetlenül személyes kapcsolatban voltam, ebből adódóan az alkotások fele új mű, amit kifejezetten a kiállításra készítettek. A cím, az Adakozó, Gilbert&George szövegének idézete, és arra vonatkozik, hogy a művészet nemcsak önkifejezés, a művész ad is valamit, hozzájárul a világhoz, létrehoz valamit, a művész egy nagy adományozó. Minden mű egy adomány, és a művész akkor is ad, ha nem tudja, kinek adja, és nem tudja, hogy a megajándékozott azt hogyan fogja fogadni: elutasítja, elfogadja, használja, szereti, utálja. Az én összehasonlításomban a művészet forrás, ami állandóan friss vizet ad, megtermékenyíthet egy földet, kivirágoztathat egy hatalmas területet, lehet életmentő és lehet romboló hatású. Köztudomású, hogy a vízhordó a jóság és szolidaritás ősi jelképe. A művészet is lehet romboló, dramatikus, de lehet termékenyítő, életet adó. Egy nagy kihívás, amit észre kell venni, és szembe kell vele nézni. Cs.J.: Két ilyen fontos intézmény irányítása, kiállítások megnyitása, műtermek látogatása, tanulmányok írása mellett mire jut még ideje? H.L.: Most készül egy könyvem, amiben a már említett öt ciklusnak tekinthető, különböző helyszíneken, 1999 és 2006 között rendezett kiállítások témájával foglalkozom. Az igazán nagyszerű dolog az lenne, ha az öt kiállítást valahol egyszerre lehetne bemutatni. |
* A magyarban némiképp pejoratív értelmű dandyvel
szemben a kifejezés itt olyan személyre utal, akit
öltözködésében, viselkedésében
és ízlésében a
legmagasabb fokú elegancia jellemez.