|
Bohár András |
|
Ha egyszer elismerjük, hogy a művészet az igazság működésbe–hozása, az igazság pedig a lét el–nem–rejtettsége, akkor vajon nem kell-e, hogy az igazi tér a képzőművészeti műben is mértékadóvá váljon, mint ami legsajátabbját felfedi? (Martin Heidegger)
A mottó meg is adja az alapkérdést, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy miképpen lépünk a térbe, mennyire vagyunk annak kiszolgáltatva, tárgyainkkal, társainkkal, dolgainkkal egyetemben, s hogy ez milyen alkotói továbbgondolások/ építések nyomán tudjuk sajátunkká tenni. Jeles példa erre Gaál Tamás új kád-munkáinak szemrevételezése, ahol ezek a sajátos alkotás-fenomének különös tér- és létélmény megtapasztalásához segíthetnek. Tulajdonképpen egy elemi élethelyzet leírásaként vehetjük számba a kiindulópontokat, magunk elé idézve ahogy alkotónk a Szent Lukács Gyógyfürdő szénsavas kádfürdőjében gyógyítatja magát. A kiváltó ok: gerincbántalmak, és ami még negyven esztendő után ránk vár vagy váratlanul beköszönt. S ehhez még hozzájárul, hogy a szituáció is sajátságos (jelen sorok szerzője is kipróbálta). Húsz percig kell a kádfürdő szénsavval dúsított vizében mozdulatlanul feküdnünk. Milyen elgondolásaink lehetnek ekkor véges létezésünkről – tehetjük fel ennek nyomán kérdéseinket. Három nézőpontból fogjuk meg így ugyanazt: a kezdet alaphelyzetéből, a pihenés és elmélyedés koncentrációjaként és a visszatalálás lehetőségeként. (a kád mint kezdet) Az elhelyezkedés antropológiájaként is leírhatnánk azokat szoborképződményeket, amelyek csak utalnak egy lehetséges kezdeti stádiumra. Hogyan kerülünk bele egy adott helyzetbe, milyenek a kezdeti lépések? Első megközelítésben, elnagyolt analógiaként a következőket mondhatjuk. Itt most, számunkra az elemi tér, amiben létezünk: a kerámia burkolólapokkal bélelt/kiképzett fürdőkád. Majd ezek teresítései, emlékei, a fürdőkád-imitációk, tartozékaikkal, azaz a szoborképződmények elsődleges alapzata adhatja a gondolkodnivalót. Majd mi magunk következünk: horganylemezből összehegesztett /varrt stilizációkként kerülünk kapcsolatba a kád térképződményével. Két hűvös anyag (kerámia és horganylemez) különös egymáshoz tapadása tünik fel elsőként, amelyek mégis organikus egységet képeznek. De ez jellemző volt Gaál Tamás eddigi munkásságára is más anyagkombinációk összefüggésében. Most is szinte magunk előtt látjuk, miként válnak a fémidomok, testi jelenvalólétté, s jelzik kitörölhetetlen egyediségünket. Nem véletlen a fent említett kád és kezdet egybekapcsolt meghatározottságának említése, mert olyan sajátos kötődésként, antropomorfizációként tűnnek föl az egyes „fémfigurák”: mintha egy kádba szállnánk be, mintha támaszkodó kezünket látnánk viszont. Valamilyen vállalást, vállalkozást személyesítenek meg már a kezdet megidézését jelző munkák is. Látjuk, hogy az alkotói folyamat kitapintható megjelenítésével van dolgunk, és érezzük, hogy szobrászunk megváltozott életritmusának dimenzióihoz közelíthetünk. A két egybekapcsolódó probléma érzékelteti, hogy a művészeti tér képződése mennyire szorosan kötődik az előzmények meghatározó voltához, azaz hogy miként játszik rá egzisztenciák alakulása/múlása alkotói habitusunk megnyilatkozásaira.
| ||
(pihenés – elmélyedés) Az előzőek az alkotói tevékenység szüneteltetésében, a kreativitás hiányaként is jelentkezhetnének, de mint láttuk: egyfajta más-lét, másként-értés kitüntetett pozíciója minden munkában jelen van újabb párhuzamként hívhatjuk segítségül, magának a pozíciónak a meghatározottságát. A kezdeti pihenő, az elhelyezkedést követően feltehetőleg unalommá válik. Azonban ez lehetőséget ad újabb világ-képzések szükségességének felismerésére. Ezt jelzi maga a „kádsorozat” is. Mivel olyan maradandó és elmélyülő tapasztalatra adott alkalmat alkotónknak, ami a test sajátos, statikus létezési módjának és térkapcsolatának megmutatását segítette elő. Mindezt két alkotói lelemény is láttatja. Elsőként a víz jelenlétére történő utalást említhetjük, amit finoman stilizálnak az egymástól elkülönülő fém-formációk. így az emberi test más-léte, lebegése is emlékeinkbe idéződhet. Azaz annak az állapotnak a természetes könnyedsége, mikor a vízben súlyunkból veszítünk, s valamilyen titokzatos felhajtóerő létét megérezzük. S ezt érzékenyen jelzik a hideg fém-formák csőszerű és áramlást biztosító formavariációi, valamint azok a rejtélyes illeszkedések, ahogy ezek kapcsolódnak a különböző kádimitációk alakzataihoz. Másodjára említhetjük, éppen a kádak formakoncentrációit figyelve, hogy a méretek jelzésértékűek lehetnek. Hiszen körülbelül egy csecsemő vagy kisgyerek férne el egy efféle képződményben. ő még otthonosnak érezheti magát ebben a térben, számunkra azonban mindez már mást jelent. Egy folyamatot. Kezdeti pihenést, majd az unalom meglétére való ráismerést. Ami azzal a kettőséggel jár, hogy az alkotói lét megkérdőjelezhetősége éppúgy felvillan, mint ennek ellenpontja. S itt azt is szükséges kiemelnünk, hogy mindezt úgy láthatjuk, hogy a vízben való lebegés élményét csak képzeljük. A kádak mélységüktől megfosztottak, és pusztán a felszíni dolog-világ látható. úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a tér-destrukció egyszerre jelzi a lét teljességét, a kádakat és mimagunk jelenlétét, ugyanakkor tudtunkra adja a mélység láthatatlanságát, megismerhetetlenségét.
| ||
(a lefolyó, az illeszkedés, az újrakezdés) Kiemelten jelzi az előzőeket a kádforma lefolyójának plaszticitása. és ez is az alkotói folyamat fontos megnyilatkozása. Az emberi testek fekve és kitámasztva léteznek időlegesen, valamilyen más egzisztenciahelyzetben, valami máshoz kapcsolódnak, ezt érzékeltettük a tényleges szituáció felidézésével. Majd figyelhetünk arra, hogy jelenvalólétünk szétszéled, könnyűvé válik, a víz elemi felhajtó-ereje szembesít, lehetőséget ad a más-létre, az unalomra, az elmélyedésre, majd az alkotásra. Ám mindez a szembesítés azt is magával hozza, hogy fenoménjeink, látvány- és érzetkomplexumaink csak töredékeit közvetíthetik a lét teljességének. És akkor itt úszik/folyik be térbe (vagy abból ki) a lefolyó szimbolikája, plaszticitása. Ami a mélységet és véges elemi létezésünket hozza közelbe. Mindez azonban úgy jelenik meg, ha a munkák összességét nézzük, hogy ez egyben illeszkedés is, kapcsolat azzal, amit nem tudunk csak sejthetünk. Az arányok megtalálása, a jellegzetesen természetellenes világi dolgaink természetessé, magunkhoz mértté tétele válik így alapélménnyé Gaál Tamás munkái nyomán. Mit jelenthet így az újrakezdés retorikája, poétikája? Azt semmiképpen sem, hogy valami gyökeresen mást kellene, lehetne elkezdenünk, mert az magától a kreatív és folyamatot reprezentáló alkotástól lenne idegen. Azt azonban minden bizonnyal állíthatjuk, hogy magukhoz a dolgokhoz, kádjainkhoz, kád-helyzeteinkhez való közelítéseink megfontolandó tapasztalatokkal szolgálhatnak. |
||
|
|
||
|
|
