|
Stőhr Lóránt |
|
Tizenötödik alkalommal rendezték meg Szegeden a Thealtert, a Szabad Színházak Nemzetközi Találkozóját, amihez idén harmadik alkalommal csatlakozott a SZASZSZ a Szegedi Alternatív Színházi Szemle, az 1994-ben indult hasonló nevű budapesti színházi rendezvény örököse, továbbfolytatója. A két párhuzamosan zajló, bár gyakorlatban egymástól nehezen elválasztható fesztivált kísérőprogramok sora egészítette ki, amelyek az esti órákra zsúfolódó színházi előadások mellett sikeresen töltik ki a Szegedre látogató nézők délutánját is, ilyenek voltak a szakmai beszélgetések, a színházi témájú fotókiállítások és idén először az árnyjátékokra összpontosító bábelőadások, míg a szakmai résztvevők számára nemzetközi kritikusszeminárium, táncfotós műhely és mozgás-workshop adtak lehetőséget a továbbfejlődésre. Talán a programok színesebbé válásának köszönhető, hogy idén többen látogatták a fesztivál minden eddiginél változatosabb helyszíneit – a négy nap során, amit Szegeden töltöttem, zsúfolásig megteltek parányi nézőterek, úgy, hogy már órákkal korábban elfogytak a jegyek minden esti előadásra. A látogatottság annak ellenére növekedett, hogy a SZASZSZ versenyprogramjában idén kevés, az alternatív jelzőt merészségével és eredetiségével magának kivívó produkció akadt; a zsűri Jeles András vezetésével mindössze két előadást tartott díjakra érdemesnek, amelyek közül egyetlenegy jutott Pintér Béla Társulatának a Sütemények királynőjéért, az összes többi díjat a Hólyagcirkusz Csődcsicsergők című „zenés színházi” munkája nyerte el. A SZASZSZ többnyire Budapestről meghívott versenydarabjai helyett ezért inkább a Kelet- és Dél-Európára kitekintő Thealter két produkciójára szorítkozom fesztiválbeszámolómban: a bolgár Ivo Dimcsev és az orosz Oleg zsukovszkij egy-egy szólóelőadására. A két alkotás nemcsak a színész színpadi egyedüllétében mutatott hasonlóságot egymással, hanem a két előadó közönséggel való intenzív kommunikációja terén is. A Lili Handel és a Kisegítő iskola a kőszínházi merevséget anarchista módra romboló az igazi, alternatív színházból mutatott példát a produkciós kényszer miatt egyre kiszámíthatóbb magyar szakmának és a zavarbaejtően erős színpadi jelenléttől lassanként elszokó közönségnek. Egy transzvesztita naplója A színpad üres, csak egy karosszék áll a közepén, s mögötte egy vörös selyemfüggöny. A félhomályban fülbemászó melódia szólal meg egy férfihang előadásában magnófelvételről, amit egy szoprán hang kísér valahonnan a nézőtér végéből, a sötétből. Pár perc bizonytalanságban vagyunk afelől, hogy a túldíszített kísérőszólam honnan szólal meg: egy másik hangfalból jön-e hang, avagy magának az előadónak a torkából. A hang azonban a sötétben lassan közeledik a színpadhoz, s egyszer csak feltűnik a derengésben és kilép a fénybe – egy transzvesztita. Ez a pár perc bizonytalankodás igazi színházi esemény, amelynek a hang státuszának és az előadó nemi kilétének tisztázatlanságából eredő feszültsége az alak színre lépésével azonnal egy másfajta, a különös látványból táplálkozó feszültségnek adja át helyét. Egy meztelen férfi a színpadon, mindössze péniszét fedi el egy aprócska, gyöngyberakásos ágyékkötő, ami tökéletesen szabadon hagyja fenekét. Az izmos, tökéletesen kidolgozott férfitest meztelenségét csak fokozza csupaszra borotváltsága. Az arc nőiesen, bár túlságosan erős vonásokkal ki van festve és rúzsozva, ugyanakkor oda nem illő módon zsinór fut körbe a kopasz fejen, az áll alatt, az orr és száj között, a szem fölött sötét vonalként feszülve a fehérre mázolt arcbőrre. A heréltek éteri hangján éneklő transzvesztita a dal végén magas sarkú cipőben odatipeg a karosszékéhez, amiben, és ami körül egész ténykedése zajlani fog, majd parodisztikusan eltorzított női hangon csipogni kezd angolul, félig magában, félig a közönségnek. A cím segít minket a helyzet értelmezésében: Lili Handel – vér, költészet és zene a fehér kokott budoárjából. Egy színésznő-énekesnő legtitkosabb szobácskájának legintimebb pillanataiba tekintünk be, aki azonban igazi komédiáshoz méltóan még ezekben a legesendőbb, legbensőségesebb helyzetekben is játszik: önmagának és nekünk, gyűlölve imádott nézőinek. Lili Handel egyszerre van a színpadon, az attrakciókat kívánó, testére éhes, vérére szomjazó közönség előtt és a budoár legtitkosabb magányában, ahol minden kínját és vágyát szabadon kiélheti.
| ||
Nehéz azonban distanciát teremteni a performer személye és az általa alakított transzvesztita énekes, avagy énekesnő szerepe között, mert IVO DIMCSEV olyannyira pőrén, kizárólag csupasz testével és leplezetlen testiségével van jelen a színpadon. Lili Handel legtöbb gondolata a szexualitás körül forog, monológjában vissza-visszatér a vágyra, a gyönyörkeltésre, kellékeit pedig előbb-utóbb roppant élvezettel átszexualizálja. A színrelépését követően, alighogy elült a látvány okozta meglepetés, hamarosan a nyílt szexuális felkínálkozás ejti zavarba a nézőt: rátámaszkodik a székre és hátat fordítva nekünk kínosan hosszú ideig tartó erotikus fenékrázásba kezd. Az előadás ezen a ponton leginkább transzvesztita shownak ígérkezik a határokat felrúgó színészi játéknak köszönhetően, de utólag értelmezve a jelenséget rájöhetünk, hogy éppen a szórakoztatóipar és a magaskultúra színpadi formáinak egymásba mosása Dimcsev trükkje a színpad és az élet közti biztonságos távolság megszüntetésére. A trükk azonban tökéletesen működik: „Rohadt buzi!” – szólal meg egy méltatlankodó hang a közönség soraiból, mely hangról akkor még nem tudható, nem része-e a színpadi eseménynek, ám hamar kiderül, hogy nem beszervezett néző, hanem a transzvesztita látványosságtól őszintén felháborodott férfiú zavarta meg Lili Handel kéjes szenvedéseit, amikor nagy zörgéssel feláll, kimegy, de még ránk förmed, maradókra, hogy csak nézzük, ha nekünk ez tetszik. Dimcsev azonnal reagál a néző szavaira, megismétli a buzi szót, forgatja, ízlelgeti pipiskedő hangján, ami megerősíti az előadás közvetlenségét, show-szerűségét. S mi pedig nézzük tovább, homofób nézőtársunk zord szavai ellenére, a transzvesztita/művésznő szexuálisan túlfűtött játszadozásait: ahogy kétértelműen kutakodva felnyúl a trombita üregébe és szájával rátapad a nyílására, ahogy négykézlábra ereszkedve megpróbálja leszopni magát, ahogy kéjes kíváncsisággal pálcát dug az orrlyukába. Dimcsev előadása azonban csak első látszatra transzvesztita show: a szexuális kéjelgés egyfelől ugyan színpadi látványosság, másfelől azonban a magára maradt művész(nő) kínűző kényszertevékenysége. Lili Handel unatkozik egyedül, ezért szépítkezik, kirúzsozza magát, hányja-veti magát pokoli kínjában, lengedezik széke karfáján, pózokba vágja magát rajta, mint egy harmincas évekbeli díva és közben nárcisztikus módon élvezi saját szépségét, s legfőképpen szexuális fantáziákkal és cselekvésekkel szórakoztatja magát. Aztán hirtelen átvedlik művésznővé, szinte észrevétlenül átlépi a színpad és a budoár elmosódott határvonalait, s most már kifejezetten nekünk játszik, énekel, szalagot forgat, mint a tornászlányok, de folyton belegabalyodik, amiért állandóan elnézést kér tőlünk, s mégis tovább csinálja, mert csinálnia kell, ez az élete: a szórakoztatás. Lili Handel/Ivo Dimcsev bebizonyítja, hogy a szórakoztatás, a seggriszálástól a szalaggyakorlatig, az énekléstől a pipiskedésig nem ám tréfadolog, hanem véresen komoly, amire az ember életét teszi fel. A művész gumikötéllel elszorítja karját és fecskendővel vért vesz magától, ott előttünk a színpadon, majd árverést rendez a kis ampullára. Odáig megy a licit, hogy a „szupersztár” vére az egyik nézőnek ezer forintot is megér, s miután ennél tovább nem fokozható az attrakció, hiszen a komédiás testet, vérét is odaadta nekünk, ennél többet pedig már igazán nem kívánhat tőle a közönség, véget ér az előadás. Ivo Dimcsev koreográfus, színész, zeneszerző, fotográfus a bolgár alternatív színház 2003 óta Nyugat-Európában is sokat vendégszereplő művésze ezen a szegedi nyári estén mindent odadobott közönségének: testét és vérét, hangját és szemét, érzékenységét és érzékiségét – meglepő, döbbenetes, kihívó, izgató, megrendítő pillanatok sorát nyújtó eseménnyé alakítva a színpadi előadást.
| ||
Tanár úr, kérem OLEG ZSUKOVSZKIJ másféle, de nem kevésbé erőteljes eszközökkel hengerli le közönségét. A nézőtér szűk, zöld, iskolai padokból-asztalokból áll, az asztalokon papírok, ceruzák, egy tanóra kellékei. A színpad a katedra, tanári asztallal, táblával, ahogyan az dukál. A nézőtéren nem oltódik le a fény, függöny sem jelzi az előadás kezdetét, a közönség így zörög, pusmog, akár egy iskolai osztály a szünet után, a tanár érkezése előtt. A kissé izgatott, zajos várakozásnak azonnal véget vet a tanár bácsi megjelenése, aki hosszú, egybeszabott, fekete papi ruhában, széles kalapban, kerek kis szemüvegben, nyaka körül vörös sállal toppan be a színházba- tanterembe. Mi az, hogy betoppan! – egyenesen rárohan a nézőkre, akik az orosz nyelvű számonkérő kiabálás hallatán azonnal megszeppent diákokká vedlenek vissza. Míg Dimcsev az ismeretlennel, a szokatlannal, a meglepővel hatott ránk, nézőkre, addig zsukovszkij a mindenki számára ismerős, sokszor átélt élményekre támaszkodott a közönség érzelmi bevonásához, a gyerekkori emlékeket mozgósította, a félig elfeledettet hozta egy csapásra felszínre performance- szerű előadásában. A tudatküszöbről előhömpölygő közös élményfolyamot magabiztosan kormányozó virtuóz karmester és elragadó személyiség színrelépése pillanatától fogva megnyer magának minket, élvezettel működünk közre a diákok szerepében a tanórán. zsukovszkij nem dolgozhat kisebb erőbedobással, hiszen mindent egy lapra tett fel: ha a közönség nem követi utasításait, akkor azonnal megbukik az előadás. (Egy másik, a közönség aktív részvételére alapozott előadás a SZASZSZ-on, az Ibsen Vadkacsája nyomán készült Isten veled Hedvig Ekdal! pontosan azon vérzett el, hogy a kitűnő alapötletét, tudniillik, hogy a kis Hedvig halálának egy éves évfordulója alkalmából rendezett családi vacsora vendégei vagyunk, a H.U.D.I. társulat színészei nem tudták kiaknázni, mert nem voltak képesek magukkal ragadni minket az együttétkezés során, nem tudtak intenzív kommunikációt kialakítani velünk.) A tanár úr izgatott rohangászása közben előbb a házi feladatot követeli a csodálkozó nebulókon, akiknek ott azonnal ki kell találniuk, hogy milyen választ adjanak a számonkérésre, majd egyesével kiszólítja őket a táblához, hogy oldjanak meg egy tisztázatlan feladatot. A táblára egyszerű ábrákat, emberkét, napot, holdat, repülőt kell különféle konstellációban elhelyezniük a felelő diákoknak fantáziájuk szerint teljesen szabadon, amire a tanár azonnal a saját megoldásával válaszol. Hihetetlen felszabadultságot okoz Zsukovszkij improvizatív feleltetése, hiszen nincsen helyes megoldás, bármi elképzelhető; a tanár úr berendezi a világot és meghív erre a teremtő aktusra minket is. Aztán lassan magához ragadja a kezdeményezést, egyre nagyobb lendülettel igyekszik megértetni velünk, kisegítő iskolásokkal, a világot, olyannyira, hogy a magyarázás hevében nekivetkőzik, már nem paptanár, hanem cirkuszi akrobata-bohóc, aki hirtelen ötlettől vezérelve lendületesen felmászik a karzatra az előadótérül szolgáló Régi zsinagóga ideiglenes fémállványzatán, s rajzos-firkálós előadása a táblánál sem bebiflázni való lecke, hanem tréfásan kétségbeesett mutatvány. Ezt az első csúcspontot a hirtelen felocsúdó, magára eszmélő bolondos professzor lelassulása követi, szép mozdulattal, fáradtan elkeni az arcán a krétát, aztán rövid holtpont, amiből a dolgozatírás mozdítja ki az előadást, s mi jól szórakozó megfigyelőből ismét izgulós gyerekké változunk vissza. Zsukovszkij síppal hajt minket, hogy találjunk ki gyorsan valami szépet, humorosat, érdekeset, amit a lapra vethetnénk, amit megoszthatnánk vele, s mint később kiderül, nézőtársainkkal is. A tanár úr elégedetlenül lapozgatja és szórja szét a teremben a műveket, majd ráakad egy kakukktojásra, igazi, költői szövegre, szertelen, szürreális visszaemlékezésre, amit az egyik diákkal/nézővel olvastat fel magyarul. ő maga közben ismét belelendül az eleve reménytelen magyarázásba, vörös zsinórt feszít ki a katedránál, azzal szemléltet ez a fura tudós-mágus, aki végül hegedűt ragad, s húzza-vonja szenvedélyesen a reflektorfényben, hatalmas árnyéka a zsinagóga mennyezetén mozog. és mi még mindig nem értjük, mit akar, hiába, akár a lelkét is kiteheti nekünk a tanár bácsi, a nagy dolgok kommunikálhatatlanok, elveszett a nyelv, amivel az egyes ember metafizikai tudása, sejtései közvetíthetők volnának a közösségnek. Kicsengetnek, mindennek vége: sem ő nem volt képes lehozni nekünk az eget, sem mi, kisegítő iskolások nem tudtuk meghaladni önmagunkat. Zsukovszkij tanár bácsija mégis túl tudja tenni magát az értetlenség okozta szomorúságon és egyúttal bennünk is feloldja a növekvő csalódottságot, hogy nem tudtunk megfelelni neki és nem értettük meg a leckét: a mennyezetről pingponglabdák hullanak alá, amivel dobálni kezd minket, és mi visszadobáljuk őt. A közös játékba, bohóckodásba torkolló előadás vége reményt sugall. Ha a nagy dolgok nem is érthetők tisztán sem rajzban, sem mutogatva, sem zenében előadva, a mindennapi kis dolgokban, a tréfában közös beszélt nyelv híján is megértjük egymást.
| ||
Oleg zsukovszkij, a világhírű orosz társulat, a Derevo önállósult tagja – Ivo Dimcsevhez hasonlóan – folyamatosan áthágja a színpad és a közönség közötti – legtöbbször oly merev – határokat. Rögtön reagál minden eseményre, magabiztosan emeli ki a közönség soraiból alkalmi színésztársait, és ellenvetést nem tűrően dirigálja őket. Sem magát, sem a közönséget nem kíméli: a „rossztanulót” keményen veri, a „csinos lányt” a pad alá vonszolja, s folyamatosan nagy erőbedobással dolgozik, olyannyira, hogy az ütlegelés közben véletlenül elrepülő fadarab nagy lendülettel a nézők közt landol. Veszélyes színház, amit művel, ha nem is éppen úgy hozza zavarba és döbbenti meg nézőjét, ahogy a bolgár színész. Zsukovszkij erénye lenyűgöző játékossága és sebessége, Dimcsevé testi kompetenciája és merészsége, ahogy kiteszi önmagát a nézők csodálatának és megvetésének. Zsukovszkij szimpátiát kelt, Dimcsev borzongó kíváncsiságot, de egyik személyiség sem hagy minket hidegen, egyik színésztől sem vonhatjuk meg a figyelmünket – csak ha kimenekülünk a teremből. |
||
|
|
||
|
|
