|
Erdősi Anikó |
|
A Velencei Biennále történetéből fakad, hogy számos ország a fő nemzeti kiállítási csomóponton, a Giardinin kívül kap helyet. Szinte minden Biennálén megjelenik egy-egy új ország vagy földrajzi régió, a pavilonokkal behálózott város aktuális mű-térképén. és bár ilyen térképekből idén három is akad, egyik sem felel meg teljesen a kiállítások valós elhelyezkedésének. Tehát aki elhatározza, hogy megpróbál az összes külső helyszín feltérképezésével legalább egyszer teljes áttekintést nyerni a kínálatról, annak a korábbi években szerzett helyismereten túl kalandvágyra vagy humorérzékre, valamint némi szerencsére is szüksége van. Annak, hogy az illető helyszínt nemzeti pavilonnak hívják-e vagy egy tematikus kiállításnak ad otthont, amelynek keretében egy-egy nemzet művészeit mutatják be, csekély a jelentősége, hiszen így vagy úgy, de minden esetben állami reprezentációról van szó. Ez ennek a tisztes korú Biennálenak a fő jellemzője, ettől tekintik olykor idejétmúltnak, máskor egyszerűen értelmetlennek, és ez az, amelyre minden évben – természetesen kritikus célzattal – reflektál néhány kiállított mű is. Ebben az évben a szokásos – és egyre kevésbé érdekes – feminista szószólókként, munkájukba a Biennálé intézménytörténetét is beleszőve, van jelen az amerikai GUERILLA GIRLS művészcsoport, és a spanyol pavilonban kiállító médiaművész, ANTONIO MUNTADAS is készített egy új, a velencei „sztorit” feldolgozó művet. Ez utóbbi hanganyaga a pavilonon kívül a másik fő helyszínen, az Arsenale bejártánál is hallható. Az „újoncok” idén Közép-Ázsia, Szingapúr és Kína. A családias Palazzo Pisani termeiben helyet kapó közép-ázsiai pavilon egyszerre három országot is képvisel: az orosz VIKTOR MISIANO által válogatott művészek Kazahsztánból, Kirgisztánból és Üzbegisztánból származnak. Ez egyben a legtöbb türelmet és időt követelő kiállítóhely is az egész Biennálén, mivel a koncepció részeként egy legalább tízórányi – a dokumentarista filmtől a performansz dokumentációig szinte mindent felvonultató – videó-archívumot is összeállítottak a társkurátorok. A pavilon kiállítási részében is túlnyomórészt installációk, rajzok, fotó és mozgókép produkciók szerepelnek. A videók közül az üzbég VJACSESZLAV AKHUNOV és SZERGEJ TYCHINA alkotópáros három munkája, különösen az Aranyhalak című kelti fel az érdeklődést: ez utóbbin tengerfenékre süllyedt hal formájú, málló agyagedényeket, és az agyagporral beborított, köztük pihenő halakat pásztázza rendkívül közelről, lassan a kamera. A víz közege szó szerint és áttételesen is összemossa, absztrahálja a látványt, élő és élettelen egymásba olvad a képsorokon. A tudatosan több generációból válogató kiállítás egy másik letisztult, friss műve, a kazah művészpár, JELENA VOROSJEVA és VIKTOR VOROSJEV installációja (Kazahstan Blue Period, 2002–2005). A fotósorozat, amely teljesen beborítja a kis terem falait, három év gyűjtőmunkájának eredménye. A színek pszichológiai erejét és a társadalmi változások hatását mutatja be egy dokumentarista fotóanyagon keresztül, mely arról tanúskodik, hogy a Szovjetunió felbomlása után vörös zászlóját türkizkékre cserélő állam lakói milyen szenvedéllyel és lendülettel adták át magukat az új életformát, társadalmat, identitást jelképező szín „kiélvezésének”, életük privát és nyilvános tereiben egyaránt. Míg a jelenség erőteljes társadalmi és történeti konnotációkat rejt, az installációban összesűrített fotók kontextusában, a társadalompolitikai olvasaton túl, finom költőiség is felvillant.
| ||
Török részről sem a pavilon, sem az országot képviselő művész nem tartozik az újonnan felfedezettek közé. A Londonban élő, elsősorban divattervezőként és filmesként ismert HUSSEIN CHALAYAN The Absent Presence című filmje a Fondation Levi termében kapott helyet. Az idei Biennale egyik legjobb szerepléséről van szó, amelyben komoly szerepe van a filmben játszó, markáns karakterű brit színésznőnek, Tilda Swintonnak is. Az öt monitoron bemutatott kép-játék narrációja szerint három Londonban élő, de nem angol származású egyén mosodába beadott ruhadarabjainak DNS maradványaiból próbálják meg laboratóriumi környezetben – a ma ismert technikai eszközök segítségével –, a lehető legpontosabban rekonstruálni tulajdonosuk személyét. Az eredmény persze meglehetősen kétséges és ezzel Chalayan műve telibe is talál. Finoman megpiszkálja a tudomány mindenhatóságába vetett közhiedelmeket, érinti a technikai fejlődés és a humánum ambivalens kapcsolatát, miközben olyan, a globalizáció hétköznapjait meghatározó kényes és releváns kérdésekre kérdez rá, mint az identitás és a testi megjelenés azonosíthatósága, az emberi jogok határainak kijelölése, és a származás jelentőségének problémái. A genetikai kutatások – az egész társadalmat érintő irányának – konkrét megidézésétől egy másik aktuális tudományos és társadalmi diskurzus, az antropológia kérdéseinek sorához jut el. Chalayan művének erőssége, hogy a vizuálisan redukált, feszes és ettől izgalmas film-installáció tartalmilag is hasonló erényekkel bír, kiérlelt és komplex.
| ||
| ||
Az idei Biennále egy másik, szintén a legjobbak közé tartozó produkciója, a svájci PIPILOTTI RIST videóinstallációja. Rist most is a tőle megszokott ikonográfiát – a női test-tájkép közelképeit burjánzó növényzet organikus formáival összekapcsoló, sajátos, a női lét termékenységi és lírai aspektusait sűrítő metaforákat –, és a rá szintén jellemző képi világot, azaz a felerősített, harsány színeket, a megszokottól eltérő, torzító kameraállásokat alkalmazza. A Homo Sapiens Sapiens című videó helyspecifikus installációként a San Stae, ma már használaton kívüli, barokk templomterének fehér teknőboltozatára készült, s a földre helyezett puha fekvőhelyeken hanyatt dőlve lehet megtekinteni. Álomszerű, idilli környezetben lebegő két mezítelen fiatal nő, a célirányos tetteknek még a látszatát is kerülő mozdulataiba veszik el a néző tekintete. Az ember bukása előtti – és szokatlan módon Ádám nélküli – bibliai paradicsomi világ képzetei tárulnak fel a boltozatnyi vetítőfelületen. Rist tökéletesen kezelte a helyszín történeti töltetéből adódó kihívást. Hibátlanul vágott húszperces videójában nemcsak az egyértelmű bibliai szituáció fiktív megjelenítése adekvát, de a művet befogadó építészeti térrel való figyelmes kommunikáció is elismerést kíván. A szokatlan rövidüléseket, képi torzításokat eredményező kamerahasználat alapvetően Rist kézjegyének tekinthető, de jelen esetben mindez különösen jól rímel a barokk drámai térélményeket kedvelő megoldásaira.
| ||
Egyetlen apró tényező hagy kérdéseket a mű láttán: az időnként bevágott, abszrakt geometrikus képanimációk, amelyek szerepe és szükségessége megkérdőjeleződik az ezek nélkül is kerek, alapvetően narratív opuszban. Szintén néhány videójával tűnik ki az egyik régi „csoportos” résztvevő, a latin-amerikai pavilon. Ezek közül is elsőként a panamai DONNA CONLON végtelenül egyszerű munkáját emelném ki (Coexistencia, 2003), amely egy trópusi erdő talaján vonuló hangyabolyról készített pár perces, közeli dokumentumfelvétel. A kis testű, lábaikat szorgalmasan kapkodó rovarok nem túl meglepően, önnön testük méreténél többszörösen nagyobb faleveleket cipelnek, amelyek között azonban olykor, már kevésbé megszokott módon, a föld népeinek nemzeti színeit hordozó apró papírzászlócskák is felbukkannak. A szorgosan siető hangyák „statisztaként” való felhasználásának látványa és ténye egy végtelenül egyszerű gesztus, amely frappánsan reagál világunk jelenlegi felosztásának és működésének jellemzőire. Remek példa arra, hogy társadalomkritikát a képzőművészetben nem csak félrecsúszott, álszociológusi maszk mögül sandítva lehet gyakorolni, hanem a megfelelő arányérzékkel adagolt humor és az empátia bevetésével is. Humorérzék és természetesség tekintetében ugyanebbe a súlycsoportba tartozik a perui LUZ MARIA BEDOYA, Muro című, személyesebb jellegű videója is. A fiatal művésznő három éven át rejtette el különböző helyszíneken – az utca kb. egy centiméternél nagyobb repedéseibe, alig észrevehető falvájataiba, üregeibe – papírgalacsinokká gyűrt, cetlikre írt üzeneteit. Az üzenetek az utca oly sok egyéb eleméhez hasonlóan szinte „láthatatlanok”, a köztük lévő kapcsolatot a helyszíneket fotókon és videón dokumentáló alkotó teremti meg. Re/trato címmel egy másik, szintén akció alapú videó látható ugyanitt OSCAR MUÑOZ, kolumbiai művésztől. Ez esetben is egy pofonegyszerű koreográfiáról van szó: a nap által felforrósított kőre vízzel portré-krokikat festő művész alapvető fizikai törvényszerűségeket – saját tempóját, és a víz elpárolgásának idejét – versenyezteti. A pár perces, loopolt videófelvétellel a művész, az örök befejezetlenségre ítéltetett képmás metaforájával élve, egy ujjgyakorlat könnyedségű, ugyanakkor meglehetősen filozofikus művet alkotott.
| ||
Filmmel neveztek idén a litvánok is. Méghozzá világviszonylatban is az egyik legismertebb litván származású művész, az experimentális film keresztapjaként számon tartott JONAS MEKAS életművének egy jó arányban kimetszett szeletével. A nyolcvanhárom éves mester – a New York-i Antology Film Archive alapítója –, aki körül ma fiatal kísérleti filmesek hada nyüzsög, mintha élete minden percét kamerára rögzítette volna. A Velencében látható válogatás abban az értelemben arányos, az életművet híven tükröző szelekció, hogy láthatóvá teszi a megszámlálhatatlan kilométernyi filmszalag tartalmi diverzitását. Mekas családjának évtizedeken átívelő mindennapjaitól, John Lennon születésnapján át, a két évvel ezelőtti New York-i önvallomás-kirándulásig számtalan, finoman megszíneződött képsort látunk. A válogatás ezen módja az emlékezés mechanizmusát idézi, sőt bármennyire is távol áll Mekas filmes látásmódjától a szentimentalizmus, a filmeket látva, nehéz a nosztalgia-effektustól elvonatkoztatnunk. Ezt az egyik legmeggyőzőbb nemzeti pavilont látva az mindenképpen bebizonyosodik, hogy Mekas olyan „élő legenda”, akinek mindenképpen kijár a művei számára napjainkban, New Yorkban készülő múzeum. Nagy-Britannia nemzetei és régiói közül saját pavilonnal van jelen Wales, méghozzá a Guidecca szigetén álló egykori sörgyárépület kissé kieső, de kiállításokra különösen alkalmas tereiben. A Somewhere else kiállításcím alatt négy művészt delegáltak a szigetország nyugati partjairól. Közülük LAURA FORD életnagyságú, de arcnélküli, markáns és enigmatikus emberfigurái távoli látásmódbeli rokonságot mutatnak az idei magyar kiállító, KICSINY BALÁZS installációival. Ugyanitt, egy elkerített terepen találjuk PAUL GRANJON nemi szerepekre programozott robotjait (sexed robots). A különböző viselkedésre képes masinák hang és fényjelek segítségével kommunikálják a külvilág felé, hogy éppen milyen állapotban vannak. Az elsőre csupán gegnek tűnő ötlet, a két mozgó fémdoboz reakcióit és interakcióit elnézve, egy idő után átcsap a humor és a kétségbeesés között lebegő gondolatmezőbe, az emberi kapcsolatok olykor meglehetősen paradox jellegére utalva.
| ||
| ||
A politikai határoknak megfelelően Írország és Észak-Írország is külön pavilonnal képviselteti magát, immár évek óta. A Szent Ferenc templom melletti Scuola di San Pasquale különös építészeti beosztású tereit „belakó” írek közül MARK GARRY az egykor szakrális térre, humort sem nélkülözve reflektáló tárgyegyüttese, valamint STEPHEN BRANDES egy kelet-európai túra benyomásait képeslapok oldalain szimbólumokkal, szótöredékekkel rögzítő kis rajzai tűntek a legszerencsésebb kurátori választásoknak. A „észak-írek” most egy frekventáltabb helyre, a Giardinihez viszonylag közel álló helyszínre pozícionálták magukat. A The Nature of Things című kiállításon kiemelkedik SEAMUS HARAHAN Holylands című videója. A Jonas Mekastól ismert, a mindennapok apró részletei iránti érzékenység – a Mekas kiállítás címét idézve: „A kis dolgok ünneplése a nagy dolgok korában” –, illetve feltűnően jó zenei és vizuális érzék adódik össze abban a hatásban, amely nem enged el Harahan műve elől. Glasgow utcáit, parkjait látjuk: egy esőben feszülő pókhálót, a tűzcsapból feltörő vízben játszó gyerekeket, a graffitizett falak előtt baktató idős alakot. A tetszőlegesnek és mindennapinak tűnő jeleneteket azonban a felvevő látásmódja és a feszesen alákevert zenei montázs – amely a hip-hoptól az oratóriumokig ível – tűréshatáron belül maradó, lírai heroizmussal szövi át. A Biennále égiszén – de nem feltétlenül a körein – kívül eső projektként, még két jó kiállításba futhattunk bele. Az egyik LUCIAN FREUD retrospektív igényű, jól összeválogatott festészeti anyaga a Museum Correr-ben, amely hagyományosan festészeti anyaggal kíséri a biennálékat. A másik az amerikai KIKI SMITH, a Querini Stampalia Alapítvány meghívásra készített, több termet betöltő kiállítás-installációja. A Homespun Tales című kiállításon apró fehér porcelán szobrocskák, rajzok, falfestés, videó és különféle a művésznő által készített, illetve gyűjtött tárgyegyüttes alkotják egy különös, kislányok, házitündérek és boszorkányok lakta, elvarázsolt otthon atmoszféráját. Két, a természetes fénnyel, és idővel foglalkozó installációval is találkozunk idén. A szlovén Pavilon, amely hagyományosan az A+A Galériában vendégeskedik, ez alkalommal az orosz születésű, de évtizedek óta Szlovéniában élő művész, VADIM FISKIN egy új installációját mutatja be. Az Another Speedy Day című, tudományos bázisú fényinstallációjába azonban határozottan beleszólnak a Biennále időtartamának nagy részét kitevő nyári fényviszonyok, gyengítve ezzel a mű vizuális megjelenésének esélyeit, ugyanakkor kiszélesítve a koncepciós mezőjét. Az installációban alig érzékelhető fényváltozások a nap 24 óráját sűrítik 12 percbe. Az idő és tér ma elfogadott tudományos viszonyát, és Einstein relativitáselméletét alapul véve, a művész egy fiktív elméletet vázol az installáció mellé. Hipotézise a következő: ha egy ikerpár, amelynek egyik tagja a Földön, a másik pedig egy elképzelt rakétán – mely csupán 10km/s sebeséggel lassúbb a fénynél – ugyanannyi időt töltene el, akkor különböző korúak lennének, annak ellenére, hogy egyik sem lenne fiatalabb. Fiskin ezzel a tudományos tételek mindenkori megingathatóságára emlékeztet, és saját részről a képzelet, és a metafizika oldalára billenti a mérleg nyelvét.
| ||
| ||
Kevésbé teoretikus, de a kiállítás adott fizikai körülményeire felkészültebbnek tűnik az eredetileg izlandi származású OLAFUR ELIASSON, aki két éve Dániát képviselte a Giardiniben. Eliasson most egy magánkezdeményezésű szatelit projekt résztvevőjeként kapott meghívást. A mű megtekintése kissé időigényes ugyan, de a befektetett idő és energia megtérül. Az egyetlen, óránként induló vaporettóval megközelíthető San Lazarro szigetre kell kizarándokolni, ahol eredetileg csupán egy örmény kolostor, illetve ez alkalommal, a bécsi székhelyű Thyssen-Bornemisza Contemporary Alapítvány (www. tba21.org) nomád pavilonja található. Eliasson a hordozható faépítménybe – mely a közeljövőben a globális artworld egyéb szigetein is feltűnik majd –, mint helyspecifikus installációt készítette el Your Black Horizon című fény-művét. Tőle megszokott módon – részben – most is az optikai tehetetlenségünkkel operál. Az erős nyári napfényből a pavilon koromsötét terébe lépve, csak egy szemmagasságban körbefutó fénycsíkot látunk, mely nagyon lassan változva, sorban magára ölti a spektrum színeit. Ahogy megpróbáljuk szemünkkel letapogatni a teret, amelyben lépkedünk, csupán az éles horizontvonal utóképei tűnnek fel a retinánkon. A minimalista fényinstalláció, megszokott térérzékelésünkből kibillentve, önkéntelen, csendes meditációba von, elengedve, és magunkra hagyva a horizonton, saját horizontunkon. |
||
|
|
||
|
|
