|
Antal István |
|
Élet Litvániában „Amikor elhagytam otthonomat, kis falumat (tizenkét éves koromban még egy listát is készítettem, amelyiken minden, a faluban élő ember – ha jól emlékszem –, 22 család és 98 fő szerepelt); és elindultam azon az úton, amelyik végül New Yorkba vitt el, 22 éves voltam. Fiatal ember, akinek azért volt már némi tekintélye. Több, mint egy évig dolgoztam egy vidéki hetilap főszerkesztőjeként. Egy másik évben pedig, egy nemzeti, fél-irodalmi hetilap technikai szerkesztője voltam. Megjelentek első verseim, és még botrányt is keltettem Litvánia irodalmi „világában” azzal, amiről ma már csak úgy írhatok, mint a nálam idősebb generációhoz tartozó néhány író és költő rosszindulatú, nevetséges támadásáról. Így azután, magától értetődő módon, meglehetősen aktív résztvevője voltam a körülöttem zajló életnek. Mindennek ellenére volt azért egy különös tulajdonságom: abszolút nem tudtam semmit sem a saját életemről, múltamról, gyökereimről és a felmenőimről. Totális érdektelenség uralkodott bennem az élet és a közvetlen környezetem iránt. Nem emlékszem például arra, hogy mit ettünk azelőtt, hogy húszéves lettem. Csupán arra, hogy anyám állandóan unszolt: »egyél, egyél, tedd már félre azt a könyvet.« Ha manapság megkérdezi tőlem valaki, hogy mit esznek a litvánok, azt válaszolom, nem tudom. Mire tizenhét éves lettem, feltehetően elolvastam már mindent, amit leírtak valaha litvánul, beleértve az újságok és képeslapok régebbi példányait is. Elolvastam, és megjegyeztem minden sort. Ez annyira így volt, hogy amikor néhány, a fővárosban élő, idősebb irodalmár barátom képtelen volt felidézni, hogy ez vagy az a hír hol jelent meg nyomtatásban, azt mondták, miért nem kérdezitek meg azt a falusi srácot, majd megmondja nektek. Meg is mondtam mindig. Azt viszont nem tudtam, hogy kik voltak az unokahúgaim vagy unokatestvéreim, nagynénéim vagy bármilyen rendű más rokonom. Igazi felmenőim az élő és halott költők, filozófusok, enciklopédiaszerzők voltak, mindahányan. (…) A Mekas családnév már régi, 14. századi litván feljegyzésekben is megtalálható. Amikor valamelyik litván költő vagy drámaíró a történelmi múltban játszódó darabot ír, a szereplők egyikét biztos Mekas-nak nevezik. Ugyanakkor nem tudunk olyan fontos történelmi személyiségről, akit Mekas-nak hívtak volna. Végtére is, ott van a név, egy nehezen leírható személyiséghez tartozik, ennél fogva, bárki azt vetíthet bele, amit akar. Tabula rasa, ha mondhatom. Meglepetésemre szolgált, hogy még egy kortárs színdarabban is megláttam a nevünket, amit néhány évvel ezelőtt a szovjet Litvániában írtak, és aminek egyik főszereplőjét Mekas-nak hívták. De elterjedt az a pletyka is, amit fivérem, Adolfas terjesztett nagy gyönyörűséggel, hogy valójából ír gyökereink vannak. Elképzelése, mindenesetre, vesztett némiképp a valószínűségéből, amikor 1962-ben két szomorú, öreg zsidó jelent meg éjszaka vagy inkább hajnali háromkor a 13. utcában lévő lakásunkban. Kijelentették, hogy Mekas a nevük, most érkeztek repülőgéppel Buenos Airesből, csak azért, mert hallották, hogy Jonas Mekas New Yorkban él. Kisfiuk, Jonas 1943-ban tűnt el a litvániai Vilniusban, akkor, amikor a németek likvidálták a zsidókat. Ott álltak az ajtóban és néztek minket, mi meg őket, sírtak, és sírtunk mi is, mert rájöttek, hogy nem én vagyok a fiuk, amiben annyira reménykedtek. Átengedtük az ágyunkat nekik, megetettük őket, megmutattuk New Yorkot 24 óra alatt, azután feltettük mindkettőt a repülőre.” (Jonas Mekas: I Had Nowhere To Go, 1991.)
| ||
| ||
Litvánia filmen Mekas-szal a nyolcvanas évek közepén találkoztam először. A Caffe Romában beszélgettünk New yorkban, és amikor megkérdeztem, hogy mit jelent számára Litvánia, ezt mondta: „A hazám. Ott vannak az erdőim, az otthonom, onnan jöttem. Mindenem, amim van, Litvániából való. Minden, ami bennem él. Litvánia produktuma vagyok. Minden, amit csinálok, onnan eredeztethető. A gyerekkoromból. úgy értem, hogy minden filmem reflexió, és soha nem tagadtam meg a múltamat, azokat az éveket, amikor gyerekként felcseperedtem. Azok a dolgok, amiket mostanában felszedek, csak képek. Annak a valóságnak a képei, amelyik ez idő szerint körülvesz. A mód azonban, ahogy lefilmezem ezt a valóságot, ahogy kiválasztom ezeket a képeket, ez a múltamból, a hazámból következik. Ez pedig Litvánia.” 1971-ben látogathatott először vissza hazájába. Litvániában, illetve nagyrészt az egykori lakóhelyén, Semeniskiaiban felvett anyagok teszik ki a Biennálén önállóan, a kiállítás harmadik termében vetített, Emlékek egy litvániai utazásról (1971–72, 82 perc) című filmjének második – középső – részét: „A film három részből áll. Az elsőben azokat a szalagokat használtam fel, amelyeket első Bolex kamerámmal készítettem az Amerikába érkezésem utáni években, nagyrészük 1950–53-ból való. Felvételek rólam és testvéremről, Adolfas-ról, milyenek voltunk azokban az időkben, különböző filmszalagok piknikező, táncoló, éneklő emigránsokról Brooklynban; s Williamsburg utcái. A második részt 1971 augusztusában forgattam Litvániában. Szinte az összes felvétel Semeniskiairól készült, arról a faluról, ahol születtem. Látjuk a régi házat, anyámat (született 1887-ben), a testvéreimet, ünneplik hazatérésünket, régi ismerős helyeket látunk, mezei munkát és más jelentéktelen részleteket, egy Elmozdított Ember emlékein keresztül, aki huszonöt év után először tér haza. A harmadik rész egy közjátékkal indul Hamburg külvárosában, ahol a háború alatt egy évet töltöttünk kényszermunkatáborban. Miután a közjáték véget ér, Bécsben vagyunk, ahol néhány jó barátommal találkozunk – Peter Kubelkával, Hermann Nitsch-csel, Anette Michelsonnal, Ken Jacobs-szal. Láthatjuk még a kremsmuensteri monostort, Nitsch stammdorffi kastélyát, Wittgenstein házát stb. A film a bécsi gyümölcspiac leégésével ér véget, 1971 augusztusában.” (Jonas Mekas in. Judith E. Briggs: Films in the Cities, 1980., ezt a szöveget Debreczeni Piroska és Upor László fordította)
| ||
Ahol néhány litván összejön, ott nemsokára felhangzik az ének, és táncolni kezdenek, hangzik el az egyik családi-baráti körben lezajló éneklés és táncolás jelenetei fölött, a film második részében. (Erről nemcsak azok győződhetnek meg, akik felkeresik Velencében a litván kiállítást, hanem tudhatják már azok is, akik 1993-ban megnézték a filmet a BBS Toldi Moziban.) Ez a felismerés persze csak az egyik élmény, amivel Mekas litvániai utazása gazdagítja a nézőt. A másik, talán jelentősebb, hogy híres, naplószerűen spontán és érzékeny felvételi technikájának alkalmazása során mindig fontosabb volt számára az élmény idő-azonos rögzítése, mint az úgynevezett, és felszínesen misztifikált technikai tökély. A látványelemek ráközelítésekkel történő kiemelése, az effektek és az érzékeny kameravágások következtében egyneművé válik nála a világ: ő vetül ki belőle. Képeibe sűríti, és nem kívülről ítéli meg, értékeli azt. Azonosul élményeivel, azok szereplőivel, mint a mélyen megélt álmokban szokás. Ezen a módon kísérhetjük el Williamsburg utcáira, Németországba, bécsi barátai közé vagy haza, szülőfalujába. Vele azonos közegben mozgunk, mert az ő szeretete és megértése, empátiája vezet minket. Az önvallomásos képi, hangi filmmeditáció komplex műfajú és érzékeny csúcsteljesítményei az alkotásai…, és már el is szégyelltem magam a Mekas életfilozófiájához képest méltatlanul pufogó, „nagy” szavak használata közben. Persze, még ilyenkor sem lehet megfeledkezni a felvett eseményeket utólag vagy a rögzítés során kommentáló, síró és nevetgélő hanghordozással elmondott szövegekről, amelyek elhangzása megrendítő, és amikkel Mekas szintén műfajt teremtett. Ezen a Biennálén, aminek van bizonyos, a művészeti élet utáni világra utaló hangulata, és amelyiken sajnálatosan gyakran derül ki, hogy filmesek, videósok és képzőművészek gyakran tulajdonítanak eltúlzott jelentőséget a másik művészeti ág kommerciális fogásainak, Mekas művészetének jelenléte megtisztító erejű. Megtisztító, mert egyszerű, és egyszerűsége őszinteségből, az anyagok és az élet ismeretéből, másrészt magatartásának vállalásából fakad. Nincsenek nála látványos fordulatok és káprázatos események, csak élet és halál, megélt érzelmek.
| ||
A középső teremben egy filmet látunk nagyméretben – amikor ott voltam, a Jegyzetek a cirkuszról (1966, 12 perc) ment – slejfniben vetítve és három-három kis monitoron jobbról-balról más-más filmeket és epizódokat. Helyzetéből egyesülve-önállósodik új egységbe, csodálatos kaleidoszkópvilágba a sok filmdarab, új minőségekbe mosva össze sztárokat és kismacskákat. Nem expanded cinema, vetítés, több műfajú kiállítás, amit kapunk, hanem megvilágosító üzenet: mit kezdhetünk újból felhasznált anyagokkal, újirányú tudásunkkal, ha összegezni akarunk, megvilágítani módszerünket, megmutatni, hogy szép a világ. Jonas Mekas elkötelezett humanista, ha meghurcolták is az évek során különböző hatalmak. Ettől csak csendesebb lett, elmélyültebb. Az első terem sok monitorán – ősi, kedves fluxus gesztus –, végtelenített, különböző hangulatú események zajlanak egymás között vándorolva. Allen Ginsberg és ázsiai származású zenészek koncertje meg sok, különböző témájú beszámoló teljesedik ki a szétszaggatott világokból egymás felé vagy azok fejében, akik megállnak a tér közepén. Elgondolkoznak, és néznek.
| ||
|
|
||
|
|
