|
|
|
A: Befejeződött életed eddigi legnagyobb kiállítása. Mennyire vagy elégedett vele? P: Képzőművészeti munkásságomnak valóban ez volt a legreprezentatívabb bemutatója, aminek a kurátora Rauschenberger János barátom és munkatársam volt. Ennél rangosabb, régi, nemzetközi galériákban is kiállítottam már, de akkor csak töredékesen, bizonyos részleteket kiemelve mutathattam be a tevékenységemet. Ennyire gigantikus összefoglalásra soha nem volt alkalmam. Olyan szokatlan érzésem van, amit még soha nem éreztem, és amit inkább az elégedettség motivál, mint az ellenkezője. A visszajelzésekből arra következtettem, hogy a kiállítás mind a szakértők, mind az egyszerű műélvezők körében sikert aratott. Sokan mondták, hogy áttekinthetetlenül sok munkát hordtunk össze a Műcsarnokba, mert az átlagos kiállításnéző nem szokott az ilyen gyűjteményes anyagokhoz hozzá. úgyszólván példa nélkül álló, hogy egy alkotónak a Műcsarnok-palota összes termét felajánlják. A legkülönbözőbb korszakokból származó produktumaim kerültek sokszor egymás mellé vagy egymástól távol, az időrend betartását sem követve. Az átlagos vélemény az volt, hogy óriási, NAGY VAGY GYULÁM! Nem is nagy vagy. ÓRIÁSI! Most a közönség is megtudhatta ezt. A: A nevedet mindenki ismerte meg egy-két munkádat is, vagy a színházi tevékenységedet, de eddigi életműved egészét, a képzőművészeted jellegét már sokkal kevesebben. Azért fontos, hogy létrejött ez a kiállítás, mert bemutatta, milyen elképesztően sokféle dologgal, milyen hosszú távon és mennyire következetesen foglalkoztál saját programodat követve. P: Abban a pillanatban, ahogy éreztem, hogy kellemetlenséget okozok a kulturális intézményeknek, különösen abban az időben, amikor még a diktatúra uralkodott nálunk, többszörös erőre kaptam, és még vadabbul vágtam bele ugyanazokba a témákba, még keményebben, még erőteljesebben fogalmaztam meg azokat. Egy kis félelmet éreztem viszont most, amikor a kiállítás megvalósításának a közelébe kerültem. Szorongás fogott el, hogy talán minden csak a képzelet műve, és idejét vesztette, elmúlt az aktualitása. Hiszen megváltozott a politikai rendszer, új környezetben, új társadalmi körülmények között élek. Az az érzésem, hogy mégis ebből a szempontból nézve sikerült a kiállítás. úgy érzem magam, mint aki letett egy hatalmas terhet a válláról, és felszabadultan, könnyű mellkassal, mély lélegzetet véve bármi másba belecsaphat. Izgatottan várom a lehetőségeket. Lépjünk már túl ezen a kiállításon. Már vége van, de megvannak még az utórezgései. Szomorúan kell megállapítanom, hogy nem készült el a munkásságomat feldolgozó könyv, holott megvolt rá a pénz, és megvannak rá a szerzők. Ha két hónapon belül nem jelenik meg, akkor el fog porladni ez a kiállítás, mert ilyen a kiállítások természete. Kínkeserves módon próbálok dokumentumokat készíteni a kiállításról, hogy legalább nekem itthon kazettákon meg kis füzetecskékben meglegyen. Ebben a pillanatban arról szól az életem, hogy a Pszeudoszínpad előadásainak a dokumentációját rendezzem, hogy azokat a szereplőket, akik részt vettek az előadásokban megajándékozzam a felvételekkel, és magamnak is eltegyem azokat az archívumomban.
| ||
A: A Pszeudoszínpad olyan állandó, hetenként olykor többször is visszatérő, illetve a kiállításban, az előző előadásokról felvett anyagok vetítésével jelenlévő programot adott, amely szokatlan a mai magyar kiállítási kultúrában. Megteremtette-e a kiállításon azt az erőt vagy pluszt, amit vártál tőle? P: A Pszeudoszínpad az egyik alapművem. Nem kitaláltam egy fórumot a kiállításomhoz, hanem akkor, amikor Nagyatádon voltam a művésztelepen, és megcsináltam a Tüntetőtábla erdőt, a Maya szobrot és a Híres Nagyatádi Pszeudofát, ez volt a negyedik alkotásom, ami egy színházmű, és Pszeudoszínpadnak neveztem el. Háromosztatú szerkezetre épül, és a színpadot szó szerint kell venni, ugyanis az a posztamense az egész műtárgynak. Idézőjelben mondom, hogy „tárgy”, mert műtárgyegyüttes, műegyüttes, amelyik ott a színpadon megjelenítésre kerül. Environment munka, és ugyanolyan szemmel kellene nézni a magyar kultúrában is az ilyet, mint ahogy a festményeket, szobrokat vagy egyéb műalkotásokat nézzük. Ez a színpad egy műalkotás, és óriási hangsúlyt kapott a kiállításon. Várakozáson felülit. A legnagyobb közönség akkor jött el, amikor a Pszeudoszínpadon a műalkotásokat megjelenítettük. Mindig azok, akiket felkértem erre, és akik vállalkoztak előadói szerepkörre. Vagy akármilyen más szerepkörre. Kiállítottam már korábban is ezt a munkámat, Nagyatád után a Bercsényi Klubban, a Magyar Nemzeti Galéria előadótermében és a Kossuth Klubban is, és mindenhol mértéktartó sikerrel fogadták, de most tombolás volt. Becsalta a közönséget. A programot tudatosan szerkesztettük meg. Minden csütörtökön délutántól késő estig zajlottak az események, utána pedig a régóta ismert, nosztalgikus bankettjeinket juttatta eszembe az a sok kellemes ember, aki ottmaradt, és akikkel beszélgettünk, iszogattunk. Legalább nyolc művet megemlíthetnék mint főművemet, beleértve A Torinoi lepel szobrát, a Mayát, a Tüntetőtábla erdőt, az Első Pszeudo environmentet, de gyakorlatilag mindegyiket lekörözte most a Pszeudoszínpad. úgy tűnik, hogy egy hosszú idő óta tartó hiányérzetét elégítette ki az embereknek. Még pedig azt, hogy legyen a kiállításon egy olyan objektum, amelyik sokszínűségével megragadja, és fogalmi tartalommal is megtölti a nézőt, és parttalanok a műfaji határai. Mi is történik a Pszeudoszínpadon? Van a didaktőr, aki lényegében előad. Megmagyarázza, mi történik a színpadon. A színpad akcióterében. Az akciótér az a hely, ahol a színészek, szereplők vagy bárki van, és ott előadást tart. Ezt dokumentálják a dokumentumtérben elhelyezkedő munkatársak. Azt tehát, amit a didaktőr elmond, az akcionista megcsinálja, és a dokumentátor lefényképezi, vagy másképp dokumentálja. Ezek a papírok, fényképek, filmfelvételek kijutnak a közönség kezébe, és haza is vihetik azokat. Tehát elvisznek a színpadból egy darabot. Ezt most azzal is fokoztuk, hogy vetítőberendezést is elhelyeztünk a színpadon, és az folyamatosan közvetítette az eseményeket, majd, amikor nem voltak ilyenek, akkor azokat mutatta be, amelyek már megtörténtek korábban. újra lejátszotta ezeket.
| ||
A: A pszeudo olyan gondolat, olyan élmény, amelyik egész pályádat végigkíséri. Ehhez kötődik a Pszeudoszínpad is. Most, hogy példátlanul sok ember előtt közzétetted azt, ami a munkásságodból közzétehető, és érzékelhetted pszeudotevékenységed minden történelmi fázisát, mai szemmel nézve, és mai élményekkel feltöltődve, hogy látod, mi az, ami leginkább aktuális maradt belőle? P: Attól függ, hogy honnan közelítem meg. Például, ha a pszeudoelőadás szempontjából, akkor nem a pszeudoelőadás meghatározásával vagy terminológiai besorolásával kezdeném, hanem azzal, hogy a performansz pillanatnyilag uralkodó műfaj a képzőművészetben. én ugyan nem neveztem performansznak akkoriban, magam találtam ki, hogy miként hívjam, és már csak az maradt hátra, hogy meghatározzam, milyen, mitől pszeudojellegű ez a színpad. Miért nem nevezhetem úgy, mint bármi mást? Azért nem, mert ahogy felsoroltam, nekem mind a funkciós terek, mind hármas tagoltságuk azt fejezi ki, hogy nem tudom, mi fog történni, de állandóan az az érzésem, hogy megrendezték. Már kitalálták, megcsinálták, csak most megcsinálják nekem is, mint ahogy a színházban is megcsinálja az előadást a társulat. Azért tudja megcsinálni, mert már egyszer megcsinálta, sőt, már százszor megcsinálta, és most megcsinálja százegyedszer is. A Pszeudoszínpadon ugyanezt a hatást éred el, azzal a különbséggel, hogy tudnod kell, hogy még soha nem csinálták meg előtte. Abban a pillanatban, azon a helyen valósul meg az előadás, ha megvalósul. Emlékeztetlek Halász Péter performanszára, ahogy leült az üres színpad elé, és elmesélte, hogy mi történik ott. Ez tipikus esete annak, hogy a megvalósulásnak már a legszélsőbb, a semmivel való festési határát is el tudta érni. Vagyis, a színpaddal mindent el tudtam érni, amit akartam. Fórum lett belőle, pszeudoszínpad fórum. Ez sem egyedülálló a világon, de nem műtárgyként szokták kezelni. érdekes volt a korai munkáim bemutatása is, amelyeket már csak múzeumban lehet látni, és én is harmincöt-negyven év után találkoztam néhány művemmel. Azoknak a hatása is változatlanul bejött szerintem. Rengeteg telefonhívást kaptam, hogy hol lehet hozzájutni ilyen szobrokhoz. Ilyenkor azt mondtam, hogy nincsenek ilyen szobraim, mert soha nem voltam szoborgyártó. Ha elkészítettem egy munkámat, akkor úgy éreztem, hogy azt megfogalmaztam, demonstráltam, fölösleges még egyet, kettőt, hármat csinálnom belőle. A: Sajnálom, hogy nem volt jelen egy másik terved a kiállításon, az Egyszemélyes színház. Nyílván nem volt ott kivitelezhető, pedig érdekes gondolati, egyben gyakorlati ellenpontja lett volna a Pszeudoszínpadnak. P: Az Egyszemélyes színház kivitelezésre is került a Műcsarnokban. Az Egyszemélyes színház nagyobb összefüggésben, több művemnek az összesítéséből vagy sűrítéséből állt össze. Az összes environment műben, a termek tematikusságában, például A teremőr csendjében vagy a Finálé teremben, mindenütt megjelent egy furcsa elem, a zsilip. Zsilipkamra. Mindjárt a bejáratnál megjelent a pszeudolift. A lift, amelyik nem ment sehová, csak be és kiléptek az emberek, és mégis átélték azt az élményt, hogy beléptek a fülkébe, és kiderült számukra, hogy liftben vannak. Semmi mást nem akartam, mint átéreztetni a látogatóval azt az élményt, hogy egyszer higgye azt, hogy úgy van, egyszer meg azt, hogy nincs úgy. Az, hogy beülök egy színházépületbe vagy egy terembe, ahol van egy páholy, és előttem van egy klaviatúra, amin lenyomom a gombokon, hogy tavasz, nyár, ősz, tél, és akkor összehoz nekem ebből egy tavaszi délelőttöt, egy madárcsicsergéses, őszi alkonyatot vagy egy hideg, havas, zord, szélfútta, téli tájat varjakkal. Megrendelem azt, amit szeretnék, de ennek a megjelenítését nem tartottam már a végén szükségesnek. Tekintve, hogy minden teremben ezt ábrázoltam. Ez ábrázolódott a sírkamrában, amikor bementem egy zúgó, fehér fényben villogó, rettenetes, zajos fülkébe, és onnan beléptem egy hatalmas, áporodott, csendes hodályba, ahol kőtári zajok hallatszottak, mint egy lapidáriumban, ahol rengeteg kő van, és léptek hangja kong a levegőben, és ül benne egy öregember, aki horkolászgat, akinek az a tiszte, hogy ő a teremőr. Az ő csendjét ábrázoló, egyszemélyes színház ez. Ha bemegyek egy ilyen sötétbe, akkor én azt egyszemélyes színháznak tekintem. Egyrészt az övé, a szereplőé, aki benne van, másrészt, az enyém, aki belépek, és egyedül kóválygok a sötétben. Másik színházam a halott fiam emlékére és az én privát történetemre, társasági életemre, kulturális környezetemre való odafigyeléssel megalkotott Vezérbika csókja terem. Ez is egyszemélyes színház. Végső soron nem abban a technikai bravúrban rejlik az Egyszemélyes színház trükkje vagy különlegessége, hogy van egy klaviatúra, és azt mondom, hogy tavasz, nyár, ősz, tél, reggel, dél, este, délután, bár, ha tetszik, így is fel lehet fogni. Itt azt mondom, hogy én adom elő neked, már az sem kell, hogy megrendeld. A lepusztult asztal a Vezérbika csókjánál nem egy este nyomorát őrizte, hanem egy egész élet lepusztult rekvizitumait tárta eléd. Az életmód körülményeiről is tájékoztatott a családi, társasági album és a zene, amelyik ott szólt. Ezek vajmi kevéssé választhatók el a színházi eseményektől. Itt a személy nem páholyban ül, hanem mászkál a térben. Az egyszemélyes színház egyszemélyes kiállítássá válik ilyen módon. A: A Vezérbika csókja teremmel nemcsak elsőszülött fiadnak állítottál emléket, hanem egyrészt családod többi halottjának, másrészt egy korszaknak is. P: Egész életemre történő, nosztalgikus visszaemlékezés volt. Nem is feltétlenül nosztalgikus. Határozott és céltudatos felidézése volt egy olyan korszaknak, amelyik félévszázadot ölelt fel legalább. Több, mint félévszázadot, mert ugye, benne van nemcsak a fiam, hanem az én gyerekkorom is. Anyám, nagyanyám, dédnagyanyám is benne van bizonyos értelemben. Ez a terem is environment volt. Azt a célt szolgálta, hogy a látogató bepillantást nyerjen abba az időzónába, amiben az alkotó élte az életét, és éltek vele együtt az alkotótársak, művészbarátok, illetve barátok. Végeredményben ez is csak olyan, mintha egyszemélyes színházat csináltam volna. A: Számomra az egyik legnagyobb élmény a kiállítás személyessége volt. Nem a művekére utalok természetesen, hanem arra, hogy úgy éreztem, a kiállítást mint médiumot használtad. Úgy raktad a termeket fel, úgy építkeztek ezek egymás mellé, mint ha a saját emlékeidet szervíroznád, és mutatnád be a közönségnek meg a barátaidnak, akikről tudtad, hogy eljönnek, és akik ezeknek a részesei.
| ||
P: Fontos volt például, hogyha belépsz a P.É.R.Y. Puci-terembe, az a P.É.R.Y. Puci-terem legyen, de olvadjon bele más elem is. Más műtárgyak is kerüljenek bele. Tehát, P.É.R.Y. Puci-terem legyen, de azokat a környezeti tényezőket is ábrázolni szerettem volna, amelyek között ezek a művek elkészültek. Mindenki tudja, hogy az impresszionisták a szabad tájba mentek ki, igazi napon festettek, igazi tájképeket, igazi lombokat, igazi tájakat meg házakat, és ez nem volt kérdés abban az időszakban. Ma nagyon erősen kérdés az, hogy festenek-e még így emberek? én, betéve a képeket a kiállító terembe, a termet használtam fel arra, hogy bebizonyítsam, bemutassam a látogatóknak, hogy milyen ezeknek a képeknek az eredeti környezete. zöld lombokat vetítettem a padlóra ott, ahol a P.É.R.Y. Puci festmények voltak. Tehát nemcsak a festményt raktam be a kiállító terembe, hanem a tájat is. Ha továbbmentem egy másik terembe, ott színház volt meg film. Tekintve, hogy a hatvanas évek végétől, a hetvenesek elejétől nemcsak a grand art-tal, képzőművészettel, szobrászattal, festészettel, grafikával, hanem például reklámgrafikákkal, plakáttervezéssel is foglalkoztam. A vizuális művészetek minden területén megpróbáltam megfogalmazni az elképzeléseimet. Sokszor a legalpáribb anyagi okokból, mert meg kellett élnem. Korán családot alapítottam, nem volt mese, arról is gondoskodni kellett. Az ötvenes- hatvanas évektől számítva rendszeresen dolgoztam megbízott látványtervezőként színházakban. Azért is volt szükség erre, mert a fiatal rendezőknek nem volt megfelelő partnerük a vizuális műfajokhoz. A korábbi díszlet és jelmeztervezők nem illettek össze velük. Könnyen megtalálták Keserű Ilonát, Najmányit és engem, és egyúttal anyagi szempontból is sikerült kicsit helyreállítani a dolgokat, megélhetés is lett. Nem magamnak csináltam a művet, hanem a színháznak, és a színház fizetett ezért. Az alkalmazott műfajt egy teremben próbáltam bemutatni a kiállításon, ez a Finálé-terem. A főmotívum a tapsra kijövő színészsereg volt a Vaclavból, amit Bagó Bertalan rendezett. Ahhoz javasoltam ezt a környezetet. Meg azt, hogy a nézőtéren is álljanak színészek. Szoborszínészek, és tapsoljanak azok is. Tehát, a szobrászat és a színház egymástól való mérhetetlen távolságát próbáltam egy kicsit szűkíteni. Az én alkotókedélyemben ez a két műfaj olyan közel áll egymáshoz, hogy szinte nincs is közöttük távolság. Szinte ugyanazt képzelem róluk. én például, egy mozgó szobor vagyok. Színészszobor. A: Úgy érzem, hogy a koncept és a konceptualista művészet ma megint sok tekintetben aktuális lett. P: Hasonlóan érzek, de lehet, hogy ez csak rám jellemző. A művészi gondolkodásom ugyanis erősen filozofikus jellegű. Egy képzőművészeti filozófián jár az eszem folyton. Mániákusan visszatér az igényem, hogy valamilyen filozofikus építményt vagy elfogadható, egységes, képzőművészeti, filozófiai világképet tudjak létrehozni. úgy érzem, hogy a pszeudoval gyakorlatilag éppen ezt fedeztem fel. Csak ki kellene fejteni. A kép hatása önmagában illuzórikus. Tehát, nemcsak feltételezhetjük, hogy amit látunk, az nem úgy van, ahogy látjuk. Ez, a képzőművészeti élmény nélkül, valóban közhely. Nincs különösebb jelentősége. Annak sem, hogy egy dolog nem olyan, mint amilyennek látszik, hanem, mint amilyennek gondolom. Vagy nem olyan, mint amilyennek gondolom, hanem olyan, amilyennek látszik. Tehát félrevezettek, becsaptak. Ez azonban csak a probléma egyik verziója, a másik viszont az, hogy a látvány természete eleve pszeudo. Minden látvány természete az. Ezt a fizika is igazolja. Soha nem tudhatom, hogy mit látok. Erre politikai, képzőművészeti, vizuális filozófia tud felépülni. Ezzel azonban nem vagyok még kész, és azt hiszem, hogy életem hátralevő részében ezen fogok dolgozni.
| ||
|
|
||
|
|
