|
Máthé Andrea |
|
„A természetnek gyakori szokása, hogy amikor valakit egy bizonyos hivatásban kiválónak teremt, nem hagyja egyedül, hanem ugyanabban a korban, közvetlen környezetében versenytársat is állít mellé, hogy kiválóságukkal és nemes vetélkedésükkel egymás javára legyenek.” – írja Giorgio Vasari**, és bár a reneszánsz ideje tovatűnt, mégis, ha megnézzük a 2004–2005-ben Pécsett diplomázott festők kiállított alkotásait, akkor persze némi kis túlzással, de Vasari gondolatai időszerűnek látszanak. Több vonatkozásban is: a tradícióvállalás és kontinuitás tekintetében, a műhelymunka egyes vonásainak megőrzésében, a mesterek-tanítványok sajátos kapcsolatában, és a létrejött művek sokszínű, egyedi vonásokat hordozó, mégis közös szellemiséget sugárzó jelenlétében. A Pécsi Egyetem Művészeti Karán nem előzmények nélküli a művész, s ezen belül a festészeti képzés; kanyargós szervezeti-szervezési utak, bürokratikus útvesztők között, főként személyes elkötelezettségek és kisebb-nagyobb harcok vezettek el a rajz-vizuális nevelés tanárképzéstől a Mesteriskola megszervezésén át egészen addig, hogy 2001-ben graduális szinten is megindulhatott a professzionális festészeti képzés. A Művészeti Karon folyó tevékenység szervesen illeszkedik Pécs művészeti hagyományaiba is: a festészetnél ez (legalább) Martyn Ferencig vezethető vissza, s ezt a kapcsolatot egykori tanítványa, a ma már professor emerita Keserü Ilona teszi ma is elevenné, de például Valkó László is olyan ismert művész, aki pályája kezdetétől Pécsett él. A pécsi művészeti közegre, festészeti életre ugyanakkor mindig is jellemző volt az a nyitottság és befogadó szemlélet, amely az ide érkező, dolgozni vágyó és tehetséges alkotókat támogatta. így van ez ma is, hiszen például Tolvaly Ernő, a festőhallgatók nagy részének tanára és Lengyel András Budapestről érkezik, Somodi Péter pedig ahhoz a generációhoz tartozik, amely a legkorábbi ismereteit a művészetről és a festészetről Pécsett szerezte a Művészeti Szakközépiskola éveit is ideszámítva. Mindennek eredményeképpen olyan közeg és szellemiség alakulhatott ki, melynek jelene állandó párbeszédet folytathat a múlttal, s erre alapozva képes elérhető és értelmezhető jövőbeli körvonalakat is előrevetíteni. Ezzel párhuzamosan dialógus folyik a művészhallgatók és festőművész tanáraik között, ami átjárást, áthallgatást is jelenti.
| ||
| ||
Ez utóbbi bár nem szükségszerű, de olykor kifejezetten hasznos: előre vihet, mozdíthat, ha egy művészetet tanuló több mesterrel is találkozhat, megismerheti már megélt-megérlelt tapasztalataikat, elképzeléseiket Mindez segít a kortárs művészetben, a trendek, divatok, mainstreamek között történő eligazodásban: a mesterségbeli tudás, a felkészültség, az átgondoltság biztos háttere talán elkerülhetővé teszi, hogy a bennük való megmerítkezés talmivá, felületessé váljon. Ez az, ami mellett a pécsi művészeti képzés következetesen kitart évtizedek óta: az útkeresés és a kísérletező kedv nem írja felül a tradicionális képzést, nem szorítja háttérbe annak hangsúlyozását, hogy a mesterség alapfogásait, illetve ismereteit el kell sajátítani. Ismerni kell a régi mesterek alkotásait, problémáit is ahhoz, hogy a művészet művelni lehessen; vagyis, az új, a megdöbbentő, a kirívó mindig valamihez – egy már meglévő tradícióhoz – képest tud más lenni. Hit ez abban is, hogy így a művészet képes megőrizni privilegizált helyét, még ha szinte naponta élhetjük meg átalakulását és státusának megkérdőjelezését akár önmaga, akár a külső viszonyok felől. Választás kérdése, hogy ebben a vonatkozásban milyen elvek és irányok mellett dönt valaki, de mindezek átgondolását egyetlen művészeti intézmény sem mellőzheti. A hagyomány- és a techné-ismeret az, amely létrehozza azt a miliőt, amelyben a festőhallgatók dolgoznak, és amelyben olyan műveket hoznak-hoztak létre, amelyeken látszik, hogy egy műhelyhez tartoznak, miközben épp ezen az alapon tudnak nagyon is különbözni. Ez egyértelműen érzékelhető a Hattyúházbeli kiállításon is, amely egyben a diplomavédés helye is volt: a huszonhárom diplomázó, legalább ennyiféle festői elképzelést jelenített meg a vásznakon. A fénnyel, színnel, kifejezésmóddal való eltérő bánásmód mögül mégis áttűnik a háttér egysége, ami a gondolkodásbeli különbözőségeknél is mélyebben gyökerezik, és ami valószínűleg tudattalanul itatja át az alkotásokat. Útkereső festményeket láthattunk, amelyeken azonban már magukon viselik az érettség, a belső szakmai tartás és biztonság jeleit is. Olyan műveket, amelyek – Keserü Ilona találó szavaival – „önerejű festészet” lenyomatai: a művész és alkotásai között zajló szoros és folyamatos párbeszédből önmagukban megálló, önmaguk világát képviselő alkotások származnak.
| ||
| ||
Mindebből következik, hogy a pécsi Művészeti Karon folyó képzés másik központi eleme az, hogy a művészhallgatókat segítse a hozzájuk – tehetségük és elképzeléseik kiteljesítéséhez – leginkább illő kifejezésmód, terület és eszköz megtalálásában. Nem iskolát akarnak tehát teremteni, hanem együttműködést, műhelymunkát, ahol a tanárok és hallgatók kölcsönössége ugyanolyan súlyú, mint a művészeti munkában előrébb járó irányítása és tapasztalatátadása. Ez a háttere annak a sokféleségnek, amelyet a kiállítás felszínre hoz: a neoavantgarde tendenciák klasszikusként történő felfogásának, illetve az ebből kiinduló, szerteágazó festészeti látásmódnak. Nem zárnak ki egyetlen stílusirányzatot sem, legyen szó a konceptuális művészetről, az arte poveráról, a szuperrealizmusról vagy az absztrakt festészetről. A vizuális művészeti eszközök-műfajok leginkább egyénre szabottan jelennek meg a szórópisztolytól az aszfalt felhasználásáig, az olajfestménytől a kollázsig, installációig. A diplomamunkákon áttűnik az ösztönösség-tudatosság, a kísérletező kedv és a szakmai határok, az útkeresés és a saját helyek kijelölése közti egyensúly keresése, de ugyanakkor a festészet szeretetének, a művészet komolyan vételének jelei is. Ez ad sajátos karaktert ennek a kiállításnak. Figyelemre méltó egybeesés, hogy Budapesten a KOGART Házban, némi átfedéssel, augusztus 25-én nyílt egy hasonló tematikájú nemzetközi kiállítás Friss Európa 2005 Formálódó identitások – változó határok a 2005-ben diplomázott művészek alkotásaiból címmel, amelyen lengyel, francia, cseh, osztrák, szlovák frissdiplomások műalkotásait állították ki a 2005-ös magyar (pontosabban: Magyar Művészeti Egyetemen született) diplomamunkákkal együtt. A külföldi művészek művei nem (csupán) fővárosokból érkeztek. A két kiállítás jól kiegészíti egymást – mindkettőt a friss szellemiség jellemzi, miközben egyedi vonásokat is hordoznak. A KOGARTban látható művek kevésbé egységes színvonalát a műfajok változatossága ellensúlyozza. Azonban akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy bármely ilyen szintű nemzetközi kiállítás esetében, ahol magyar művészek is szerepelnek, nem lehetne-e úgy kitágítani a „Magyarország-fogalmat”, hogy abba a Budapesten kívüli területeket is beleértsük? A budapesti és a pécsi művészeti intézmény közötti kapcsolat megvan, bizonyítja ezt König Frigyesnek a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektorának a pécsi kiállításon mondott megnyitója, s remélhetően szélesebb körben is (f)elismertté válik az a tény, hogy a magyar képzőművészeti élet is – akár a többi országé – többpólusú.
| ||
|
|
||
|
* Baráth Nóra, Gyurics Balázs, Horváth Anna, Lovas Gábor, Makrai Adél,
|
