|
Ujházy Mariann |
|
Ez a kiállítás tulajdonképpen egy kivonat. A Múzeumok éjszakáján nyitott az a tárlat, ahol az Artus Stúdió művészei már egyszer bemutatkoztak az eszköztelenség jegyében. A több, mint húsz művész után a Műcsarnok Menü Pont Galériájában már csupán hét festő állított ki képet, ám a szlogen ugyanaz volt: „A hedopuritanisták megérkeztek”. Valószínűleg tényleg élvezhetik a lemondást, hiszen a helyszín nem túlzottan bővelkedik a komfortban, ők azonban könnyen aklimatizálódtak a körülményekhez, télen a hideget tűrik, nyáron a forróságot. Az Artus társulata 1997-ben hozta létre művészeti laboratóriumát, melynek azóta is a FONÓ tágas gyárépülete nyújt ideális helyszínt az alkotásra. A közel 2000 m2-es területen osztoznak táncosok, színészek, építészek, szobrászok, festők és más művészeti ágak képviselői. A képzőművészek vezetője NÁDOR TIBOR. Képein bérházak belső udvarára áramlik be a fény. Már jó tíz évvel ezelőtt festett Szobamozi-sorozatán is a fény folyton változó jelensége foglalkoztatta, s ezirányú érdeklődése azóta sem változott. A világos fényfoltok és sötét árnyékrészletek egymás elválaszthatatlan részeként jelennek meg képein. A durva, takarékos zsákvászon „szeletek” pasztózus réteget hordoznak. Se a fent, se a lent nincs konkrétan ábrázolva, kizárólag az összetartó síkok és a fény iránya nyújtanak támpontot a térben. A ronggyal, spaklival is megmunkált felületen néhol az alapozásig visszakaparja a festéket, ezzel is nyomatékosítva a faktúrát. Az így festett képek archaikus, régies hatást keltenek. Hasonló alkotói szándék vezérelte KIRÁLY GÁBORt is, azonban jelen esetben számára nem az élet tere a fontos, hanem az abban élő személy. „Poliptichonjának” tábláin különböző élethelyzetben ábrázolja groteszk figuráit. A régi fatáblák archaikus hatást keltenek, amit a festék visszakaparásával, visszatörlésével fokoz. Az épen maradt részletek ezáltal felértékelődnek, hangsúlyosabbá válnak. Török miniatúrák, régi pergamenek inspirálták ezeket a táblákat, a jellegtelen teret figurák töltik ki. FISCHER BALÁZS és NAGY GÉZA számára – Nádorhoz hasonlóan – nem az ember és annak megnyilvánulási formái fontosak: az őket körülvevő teret preferálják. A kiállítás kezdő darabja – már ha a megszokott óramutató sémát követjük – Fischer Balázs munkája (Mi egy más, 2004). A Fonó műtermének egyik sarkában egymás mögött sorakoznak a festő vásznai. Az üres tér szinte homogén, a félhomályban szolidan rajzolódnak ki a keretek kontúrjai. Itt a csendélet eszközeként jelenik meg az enteriőr.
| ||
| ||
| ||
Nagy Géza szemmagasságban, erősen horizontális képkivágásban szűkíti be a látóteret (Csarnok képekkel). A festő „enteriőraktján” saját műtermét ábrázolja, és ez esetben még hangsúlyosabbá válik a tér fontossága. A csarnok szinte kong az ürességtől. A teret egészként fogja fel, kizárólag a perspektíva, a síkok egymáshoz való viszonya érdekli. Nem a tér felületét, anyagiságát kívánja visszaadni, hanem az enteriőr „viselkedését” vizsgálja. A hangsúly a belső arányain van, megvitatja, hogyan osztják fel a csarnokot a masszív tartóelemek és miként tagolják a fal síkját a véletlenszerűen elhelyezett festmények. A szűk kivágásban a tér nem tud teljességében kibontakozni, de nem is akar, hiszen így a zavaró tárgyak, felesleges részletek hiányában erőteljesebben koncentrálódhat a lényeges mondanivaló. CSATÓ JÓZSEF is saját életterét mutatja meg, azonban nem a szó szoros értelmében vett teret, hanem annak elemeit, résztvevőit. Ezeket direkt módon kiemeli környezetükből és sajátos világába emeli át őket, egyfajta játékos, ironikus kombinációban. így funkcionálhat egy szobában ácsorgó szamár virágtartóként, és így térhet haza a banánszedésből a szimpatikus bennszülött család az ellenfényben. Főhajtás Morandi előtt SZŰCS LEVENTE csendélete, aki sematikus háttér elé teszi jellegtelen eszközeit, melyeket a vetülő árnyékok helyeznek a térbe. Ne keressük e tárgyak szimbolikus jelentését, sokkal inkább tekintsük alkalmi társulásnak, ahol az elemek nem a jelenlétükkel, csupán formájukkal vannak jelen.
| ||
| ||
| ||
Udvariatlanságnak tűnhet, hogy az egyetlen hölgy résztvevőt az írás végén említem, de úgy éreztem – és talán a kiállítás rendezője is –, hogy a három portré egyfajta „záróképnek” tekinthető. SZABÓ ESZTER valószínűleg nem az utókorra gondolt, miközben képeit festette, hiszen azok igen sérülékeny, vékony pauszpapírra készültek és a négy sarkon egyszerű szigszalaggal ragasztották fel őket a falra. A hordozó megválasztásánál a minimálisra törekedett Szabó Eszter, a könnyen szakadó anyagra nem sok jövő vár. Az ábrázolt figurák órái szinte meg vannak számolva, átmeneti állapotnak tekinthetők, akár milyen jó fejnek is látszanak. Először kicsit békétlenkedtem, hiszen Jan azért megkívánta volna legalább a merített papírt, ám Sanyihoz érve aztán hamar megbocsátottam az anyagválasztást illetően. Hogy a kiállítás az eszköztelenség diadala lenne – kicsit túlzás, és talán a 21. századot sem rengette meg (mint ahogy azt a programajánló hirdette), azonban megismerhettük az Artus Stúdió sokszínűségét és a képeket elnézve – talán az egymás mellett alkotás eredményeként – észrevehetjük, hogy egyfajta emberközeliség árad ezekből a festményekből még akkor is, ha itt-ott esetleg csak a hűlt helyüket találjuk.
| ||
|
|
||
|
* Fischer Balázs képcíme alapján
|
