|
Bíró Yvette |
|
CHRISTIAN BOLTANSKI új kiállítás-installációja Párizsban árulkodó címet visel: Prendre la Parole, melynek pontosabb fordítást nem tudnék adni, mint Megszólalni. Christian Boltanski, akit a múlékony emlékezet kutató leltárosaként, fáradhatatlan nyomkeresőjeként tartottunk számon, ezúttal íme megszólalt, a szó szoros értelmében. „Hősei”, figurai szót kérnek, mikor szembesülünk velük, amint a sötétből, megtörten, elnyűtt posztó kabátjukban, néhány töredék mondatra szorítkozva vallanak: „gyenge vagyok”, „féltékeny vagyok”, „öntudatlan vagyok” vagy csak egyszerűen „munkás vagyok”, mondják, amint közelükbe lépünk. Mintegy két tucat egyformán elénk meredő alak – egy rossz ruhaakasztón lógó sötét lódenkabátban, ahol a felhajtott gallér felett egy ócska kislámpa körtéje helyettesíti a hiányzó fejet – egyszerre csak megszólal, újra és megint. Gépiesen, ismétlődően, egyforma színtelen hangon fejezik ki egyetlen mondandójukat: ennyi vagyok, illetve voltam?: akár bátor, akár lusta, nő vagy férfi, egymástól függetlenül vagy talán olykor válaszolva is? egyetlen állításban foglalják össze magukat, talán egész sorsukat. Egész létük egy-egy (esetleges?) kiemelt sajátosságát. A tér kísértetiesen gyászos: fekete halottasház légkörének zártságát idézi, amelyben szinte túlzsúfoltan sorakoznak egymás mellett és mögött a komor sziluettek. Nyugtalanítóan előredőlnek, az egyensúly biztonságát kikezdő helyzetben, amint egy kopár favázon állnak, fájdalmas élettelenségben. A durván vastag kabát komor burkában testetlen maradványok, volt életek csupán, akikből láthatólag ennyi jelzés él már csak tovább: egy suta mondat, egy kérdés, egy talán igaz, talán igaztalan mondattöredék. Noha az árnyak általában nem beszélnek, a döbbenetes ezúttal éppen az, mennyire megfoghatatlan, semmi az emberi beszéd. Meglehet pontos a kifejezés és valami lényegest jelez a rejtett tartalomból, mégis milyen semmi, üres az a néhány szó, amiben megnevezni lehet, ami az embert teszi. Csakugyan, mi a fontos? Az ami fáj? Ami leleplező? A pusztán tárgyszerű? Vagy amit senki sem hall? Vagy, amire talán, véletlenül, mégis akad válasz? Bolyongunk a fantomok között. A monoton hangok összevegyülnek. Az ismétlés erőteljesebben hangsúlyoz néhány visszatérő elemet. A férfi hangok kicsit ércesebbek, mint a súlytalanabb nőiek, de a halkan zúgó hangzavar és finom disszonancia mégis egyetlen kórust teremt. A búcsú tehetetlen melankóliája szól, amint, pátosz és dramatizálás nélkül közvetíti a fogyatkozó életek, egy már jóvátehetetlenül visszavonult sereg szomorú üzenetét. Mert az üres kabát, az alig megkülönböztethető kopott öltözék arra utal, ami már nincs. Az élet elköltözött belőle. Hiszen a valaha testet takaró lepel emberekhez tartozott, akik már elmentek közülünk. Hátrahagytak egy ügyetlen mondatot, de milyen kétes súlytalansággal! Mintha a sír mögül szólnának, valamely erőtlen igyekezettel: egyszerű, érzékeny ember voltam-vagyok, bátor és képtelen, boldog vagy rossz. De mindez éppen az elmúlás árnyékában nyer értelmet csupán.
| ||
A ruházat sivár anyaga, a megviselt, olykor gomb-vesztett vagy biztosítótűvel összefogott, formátlan köpeny távolabbi gondolattársítást is közelbe hoz. Elhurcolt, menekülő emberekre is elháríthatatlanul utal. Megtört, megtépázott lények erőltetett menetét láttuk sokszor ilyen viseletekben. és ez a teher is rajtuk ül, egy megnevezetlen, de kifosztott múlt lenyomataként. Boltanski eddig is kivételes erőt és sokrétű jelentést adott az emberhez tartozó tárgyaknak. Emlékszünk a szögre akasztott, odahagyott sok száz szoknyára, a gyerekholmik végtelen raktárára, vagy a „talált tárgyak” végeláthatatlan, mégis leltározott hatalmas halmazára. Azok is fonák, bizarr emlékművek voltak. Az „identitás elvesztését, a feledésben való egyenlőségünket”, hogy saját szavait idézzem, mutatták fel horzsoló érzékletességben. Most továbbment ezeken a néma temetőkön. Az emberi hang, illetve szó jelenlétét párosította hozzájuk, de ezzel a veszteség fájdalma cseppet sem változott. Sőt: még egy adalékkal járult hozzá a haszontalan kis élet, a kikerülhetetlen halál élményének valóságához. A halandóságot teszi ezúttal nemcsak láthatóvá, hanem a töredékes szó szerény jelentésével még pontosabban elénk tárva. A kiállítás két kisebb installációval egészül ki A Szív és Újra Lenni címen. Mindkettő roppant egyszerű és más más módon nagyhatású. A Szív egy alagsori, sötét, nagy, üres terembe vezet, ahol a szívdobogás felerősített hangjaira egyetlen dróton lógó villanykörte villog, ugyanarra a ritmusra. Hogy a szívverés Boltanskié vagy akárkié, valójában mindegy. Ennél nagyobb redukciót, költői kérdést és gazdag érzelmi asszociációt nehéz elképzelni. Szorongató, megállásra kényszerit és hatása alatt ugyanazt kell átélni, mint a többi emblematikus Boltanski műben: az egyén magányosan áll szemben a léttel, „a semmi ágán ül szívem”, idézhetné a költőt, és ami körülveszi törpe, rejtelmesen működő testét, az a homályos ismeretlen. Az Újra Lenni három sávra osztott képmezőben mozgatja gyors iramban, de megállíthatóan is a fekete/fehér különféle emberi arc-részleteket. A töredékek szándékosan nem illeszkednek: férfi vagy nő, öreg vagy fiatal úgy kerülnek együvé, ahogy az eltérő haladás diktálja, de a széttöredezett arc a maga megfoghatatlanságában és tünékenységében mégis előttünk áll, csak éppen ellentmondóan, képtelen, szervetlen nem-egységben. öregember gyerekszájjal, bajuszos férfi bébifejjel. A játékos együttes mégsem vidám, legfeljebb az abszurditást hangsúlyozza, ahogyan figyelmünk oly sokszor kapkodva kóborol. Boltanski témai ismerősek, de láthatólag mégis képes új dimenziót adni nekik. Kézjegyét a paradox mulandóság köznapiságában találjuk fel újra. Valaha, pályája kezdetén arról beszélt, hogy a „kis emlékezetet” akarja megörökíteni, „az érzelmi emlékezés, a mindennapos ismeret” egyszeriségét. A hangsúly talán kicsit változott, de nem a szemlélet módja. Alkotásaiban a „kis halál”, a naponta átélt, a vég felé haladó kényszerű menetelés törvénye jut szóhoz. Felkavaróan és eredeti formában.
| ||
|
|
||
|
|
