|
Gellér B. István |
|
A barokk kisvárosi környezetben amőbaszerűen fekvő, modern Kunsthaus épülete adott otthont annak a japán képzőművészeti és fotókiállításnak, amely a japán képzőművészet utóbbi évtizedeit kívánta bemutatni, s felmérni a nemzetközi tendenciákhoz való viszonyát, egyszersmind utalni azokra a hagyományokra, amelyek a modern időkbe lendítették és beépítették a nemzetközi környezetbe a távolkeleti ország művészetét. A képzőművészethez ez esetben a fotográfia erős jelenléte társult, mivel az épület egyben a Camera Austria központja, ráadásul egy Grazban élő fotóművész, SEICHI FURUYA is tevékenyen részt vett a fotók válogatásában. Mindez élőbbé és teljesebbé tette a képet arról az időszakról, amikor a japán vizuális kultúra a nyugati hatásokra reagálni kezdett, többek közt egy gyors médium, a fényképezés segítségével. Mindennek különleges környezetet ad a Kunsthaus, melyben úgy érezhetjük magunkat, mintha egy óriási luftballon belsejében lennénk, és némi szkepszissel várjuk, hogy miként tudják ezt a teret a kurátorok vendégfalak, paravánok nélkül belakni. A fenti kérdésre választ ad MAKOTO SEI WATANABE különös kiállítási építménye: egy hatalmas szalag, mely végigcsavarodik a kiállítási térben, s a nézőt műtárgytól műtárgyig terelgeti. Lehet, hogy az először idelátogató állandó építészeti elemként fogja fel mindezt, de a végeredmény egy kellemesen levegős kiállítás, ahol jó ritmusban lehet a műtárgyakat végignézni. A képzőművészeti anyag legrégebbi darabjai YOKO ONO költői tárgyai a hatvanas évekből. Ismerősként látjuk viszont a Ludwig-gyűjteményből a fehér sakk-készletet, néhány hasonlóan gyakran reprodukált konceptuális társával együtt. Feltételezhető, hogy a személyes legenda és a nyugati ismertség jó néhány erősebb, konceptuális alkotót kiszorított most a kiállításról, akikkel pedig szívesen találkoztunk volna.
| ||
MUSAKI YAMADA minimal-artos festményei jelzik a geometrikus festészet 70-es évek-beli jelenlétét. Nála szintén lehetett volna jobb művészt találni (Kumi Sugai), és ez hagy a nézőben némi hiányérzetet. A képzőművészeti közelmúlt megidézésére viszont abszolút jó választás YAYOI KUSAMA szerepeltetése, aki tükörszobáival és fallikus vagy gyümölcsökre emlékeztető tárgyacskáival telizsúfolt objektumokkal vált ismerté más kiállításokról. Ő valóban olyan személyiség, aki nyugatias és egzotikus egy személyben, tükrökkel végtelenített termeivel pedig már kapcsolódik a sokak által elvárt high-tech vonulathoz is. Persze, amit a japán művészet technikai értelemben vett tökéletességre való törekvésének könyvelünk el, az lehet a hagyomány is, ami a régi japán kézműves tárgyakhoz való viszonyból ered, és nem kell okvetlenül a multinacionális híradástechnika nagy neveit citálnunk, ha a szigetországi művészek szinte mindig jól megvalósított munkáit szemléljük. Ez egyébként a többi munkánál már tisztán kirajzolódik. A művek rendkívül magas szintű technológiával készültek, de egy furcsa csavarral hol a brutális kortársi téboly, hol a zen buddhista finom meditáció vegyül össze bennük. A végeredmény egy számomra nagyon vonzó keverék. Ilyen például EMIKO KASAHARA La Charme elnevezésű titokzatos installációja, ami sugár szerűen, egy központból szétfésült, hajra utaló anyagú, kör alakú szigetekre emlékeztet, a padlón elhelyezve, afféle „floor pieceként”. Az asszociációk köre a gereblyével igazgatott japánkerttől akár Christo becsomagolt szigetcsoportjaiig terjedhet. A kiállítás meghatározó erejű tárgya MOTOHIKO ODANI Berenice című objektuma, installációja. A határozottan UFO-szerű vagy űrkapszulára emlékeztető fémgömbből titokzatos csövek és zsinórok erednek, szétáramolva a kiállítóteremben. A gömb szerkezetét figyelembe véve valami fontos funkciót sejtetnek, amit a néző csak érez, de azonosítani képtelen. A tárgy költőisége nagy mérete ellenére is megjelenik, különösen a mai, látvány teli filmeken edzett szemünkben. Azt hiszem, az installáció üzenete valahol ebben a mozdulatlanságban rejlik. Hasonló nyelven beszél HIROYUKI MORIWAKI műve. Nagyméretű, függesztett lemezekből csillárszerű formában összerakott félgömb, mely valójában interaktív kinetikus munka, ugyanis a nézők érintésére, test-hőjére kisebb-nagyobb felületen világítani kezd, majd lassan visszasötétedik. Felfedezése, „használatbavétele” természetesen nagyobb időt vesz igénybe. Hasonló MAKOTO SEI WATANABE nagy műanyagcsövekből épített, nád vagy fűcsomóra emlékeztető installációja, ami ventillátorok hatására finom organikus hullámzásba kezd. Ez a mű egyébként két éve a Velencei Biennále Aperto részlegében látványos kiállításnyitó darab volt. Hagyomány és újítás furcsa vegyülékét jelentik TOTSUGA NAKAMURA szobrai: a fürdőkádra emlékeztető elemeket egy versenyautó áramvonalaival ötvözik. Színes festése pedig afféle szecessziós tetoválásmotívumot idéz meg, mindez természetesen fantasztikus technikai tökéllyel felrakva, mintegy fényezésként.
| ||
| ||
| ||
| ||
A kiállítás fotószekciója adja a megértéshez szükséges elemeket. Megszoktuk, hogy az európai fotóművészet modern forrásai a Bauhaus kisugárzásából vagy valamiféle szociográfiai érdeklődésből erednek, de mindig a képzőművészet új leleményei termékenyítik meg. Itt más a helyzet, vagy legalább is a kurátorok mást sugallanak. A modern áttörését jelentik TARO OKAMOTO szobrász fekete-fehér felvételei, melyek rendkívül szép néprajzi (régészeti) tárgyakat mutatnak be. Az 1956-ban készült fotók, bár mind néprajzi jelenségekhez kapcsolódnak, mégsem csak egyszerű dokumentumok, hanem rendkívül szép fényképek is egyben. Valószínű, hogy hatásukat a tradíciókhoz való viszony, az erős vizualitás és a modern technika jelenléte egyaránt segíti-fokozza. Okamoto egyébként a 30-as években Párizsban élt. Az ötvenes évektől kezdve bebarangolta Japánt, embereket, ünnepségeket és szokásokat fotózott. Felfedezte magának Okinawa egyes részeit, ahol – évezredes kultúrát őrizve – töretlen volt a vonzalom a föld és a hagyomány iránt. A kiállításon három sorozata látható, így a Jomon korból származó tárgyak sejtelmés fotói, illetve a különböző ünnepi szertartások remek felvételei. Ez hát a hagyomány – igaz, egy modern médiummal erősítve –, és innen már természetes az átmenet a hetvenes évek fényképészeti kísérleteihez, melyekben keményen megmutatkozik a korszellem, és megjelenik az akkori japán avantgarde (talán neoavantgarde). A hatvanas évek végén alapított Provoke magazin adott helyet az akkori új törekvéseknek, s ez mérföldkövet jelent a japán fotográfiában. A TAKUMA NAKAHIRA banális részleteket megörökítő éjszakai felvételein átütő érzelmek, hangulatok már számunkra is rokon elemeket tartalmaznak. Ezek valójában egy alkoholista önreflexiói. Jóval radikálisabbak mind technikai, mind szellemi értelemben az elődöknél, gyaníthatóan más élettérből-környezetből erednek, hiszen ez már a nagy gazdasági fellendülés, következésképp az amerikanizálódás, egyben a tradícióvesztés időszaka is. Nakahira egyébként egy elég vad, személyes krízishelyzetből érkezett a fotó területére, ahol a japán tudat mélyrétegeit próbálja feltérképezni. Késői fotói már a szokásos C-printek, kissé szokatlan témákkal, metszésekkel. Itt kell még megemlíteni DAIDO MORIYAMA fotóit is, melyeken a tradicionális fényképezés esztétikai normái már nem érvényesek többé, akárcsak fiatal kortársai munkáin. Az egész kiállítás egyébként a fenti párhuzamokon működik. A rendezők vállalták a nagyon erős és jellegzetes szellemi hagyományokat, és az ebből kinőtt, nemzetközi tendenciákban megjelenő új művészetet, ami csak bizonyos zamatokban keleti vagy japános: előre és hátra pillantanak tehát. Ennek a gondolkozásnak megtestesítője a kiállításon TRINH T. MINH hosszabb videomunkája, A negyedik dimenzió, mely mintegy illusztrálja a kiállítás koncepcióját. A videó tökéletesen jelzi az utazást, tépelődést a hagyomány és a szupermodern között. Az általunk is ismert szuperexpresszen felvett banális életkép-töredékek közé egyes városok, tájegységek fesztiváljainak néprajzi jeleneteit vágta be. Az ünnepek felvételei egy mai televíziós híranyag jellegzetes vonásait mutatják (fényképezőgépet kattogtató turisták és a hagyományos japán dobzenekarok félig-meddig transzállapotban lévő ütőseinek képei követik egymást). A mű egy becsületesen-őszintén létrehozott tükörkép, mindazon problémákkal, amikkel az erős hagyományokkal rendelkező országok a globalizáció kapcsán szembesültek.
| ||
|
|
||
|
|
