|
Fuchs Péter |
|
Seattle felé menet a vonatból egy hatalmas táblát láttam, amire ez volt írva: Concrate Art Center. Impozáns név. A tábla maga akkora volt, mint a Seattle Art Museum egész bejárati portálja. Ha a tábla nem lenne egy kicsit viharvert és silány minőségű, azt gondolhatnánk, Seattle művészeti életének egyik központját népszerűsíti. A két intézménynek még sincs túl sok köze egymáshoz – de erről majd később. A Seattle Art Museum ismert és megbecsült kulturális intézmény, a város büszkesége, amely éppen most költözik az eddiginél háromszor nagyobb épületbe. Jelenleg is több száz műtárgyat mutatnak be állandó gyűjteményükből és számos időszakos kiállításnak adnak otthont egyszerre. Az idei nyár szenzációja a SAM-ban a japán származású amerikai szobrász, ISAMO NOGUCHI (1904–1988) kiállítása volt Sculptural Design címmel, amelyet az ismert színházi rendező, ROBERT WILSON látványtervei alapján valósítottak meg. Noguchi műveiből szinte lehetetlen retrospektív kiállítást rendezni, hiszen köztéri szobrait nemigen lehet mozgatni. Ugyanakkor iparművészeti, formatervezői tevékenységét, jelmez- és díszlettervezői munkáit be lehet mutatni egy ilyen, kisebb kiállítás keretében. Arról azonban, hogy Noguchi elsősorban köztéri szobrász, nagyon kevés szó esik, erről csak a kiállítás elején olvasható életrajzból, illetve a boltban vásárolható katalógusból értesülhetünk. Igaz, az egyik teremben, a „vázlatok termében” sok megvalósult vagy visszautasított művének makettjét láthatjuk. A kiállított anyag szépen rendezett, Wilson nem hazudtolja meg színházi múltját. Minden egyes terem, sőt, minden egyes mű különleges megvilágítást kapott: japánkertekben, fényfolyósokban, színházi színpadokban bolyonghatunk. Az első teremben, amely Noguchi kisebb léptékű szobraiból mutat be néhányat, maguk a művek fénylenek; a lámpák el vannak rejtve, a látogatók pedig a márványszobrokról visszaverődő szórt fényben botorkálnak a labirintusszerű térben. Két, viszonylag jobban megvilágított része van a kiállításnak. Az egyik adott, hiszen Noguchinak köszönhetjük az IKEA kínálatából oly jól ismert rizslámpákat. A másik az utolsó előtti terem, amelyben kommerciális megrendeléseit állították ki, illetve egy kis válogatást tekinthetünk meg kert- és emlékművázlatrajzaiból. És nem csak a szemünk talál élvezetet, mert ugyan a szobrokhoz szigorúan tilos hozzányúlni vagy netán rájuk lépni, de legalább éteri zene hallatszik mindenhol. Talán egy sosem volt kor zenéje. Mikor a műtárgyakra tekintünk és meghalljuk ezt a halk, atonális, de mégis gyönyörködtető zenét, azonnal egy egész korszak, egy egész művészeti utópia sejlik fel előttünk. Tovább haladva a termeken, egyre inkább nosztalgiát érzünk egy meg nem valósult kor, egy el nem következett társadalmi berendezkedés után. Absztrakt hangok, absztrakt formák, mozdulatok, díszletek – célszerűség, modernség, egyszerűség.
| ||
Noguchi számára nem létezett olyan anyag, amelyet nem lehet alakítani. A fénytől a legkeményebb gránitig valamennyiből szobrokat készített. Mikor székeit, asztalait, fogasait vagy lámpáit nézzük, óhatatlanul azt érezzük, minden tárgyat, minden jelenséget szoborként kezelt. És itt kezd a dolog érdekes lenni. Kertek, közterek, otthonok. Egységes művészeti elképzelések. Tökéletes formák, tökéletes terek – mélyen modern elképzelések. A meg nem valósult modern utópia, ahol a formák mindenki számára érthetőek, elfogadottak és követendő példának számítanak. Noguchi Brancusi tanítványaként korai éveiben a modern és klasszicista tradíció között ingadozott. Majd a harmincas évek végén – sokak szerint a modernből való kiábrándultsága jeleként1 – a történelem előtti idők szobrászata felé fordult. A hatvanas, hetvenes években rengeteg közteret, parkot népesített be nagyméretű alkotásaival. És soha nem elégedett meg magának a szobornak az elkészítésével, mindig arra törekedett, hogy a körülötte lévő teret is kialakíthassa. Ha a címet eszünkben tartva nézzük a kiállítást, azt érezhetjük: a bemutatás sikeres, megfelelő és teljes. Szobrászati formatervezés. Igen, itt ezt kapjuk. Szobrok az életterünkben. A szék egy szobor, a lámpa szobor, a fény szobor, a kert is egy szobor, és végül a tér, a város, melyben élünk, ugyancsak egy szobor. Noguchi nem tudott csak egy széket vagy úszómedencét, esetleg vázát tervezni. Ő magát az eljövendő szép napokat faragta minden művébe. A művészet, a művészi tér, a látvány jobbá, többé tesz. Terünket minél inkább áthatják a művészi kifejezés formái, annál jobb emberek leszünk, annál igazságosabb társadalomban élünk – legalábbis ez érződik Noguchi minden egyes művéből. Nem véletlen, hogy utolsó kiállított műve a felvilágosodástól kiinduló modernségnek állított grandiózus emlékműterv: egy acélba fagyott villámcsapás a nagy feltaláló, államférfi és újító, Benjamin Franklin emlékére.
| ||
| ||
Noguchi olyan művész volt, aki még a modernség visszás korszakaiban is annak lehetőségét kereste, hogyan tudhatnánk élhető és építő környezetet létrehozni az ember számára. Önként2 vonult amerikai internálótáborba, és a Hirosimai emlékmű kivitelezésében is részt vett, ez talán egyik legismertebb munkája. Számtalan halott tér, halott szobor létezik. Noguchi terei, de iparművészeti tárgyai is feltételezik a használót, aki majd jobbá, teljesebbé lesz a művészeti élmény, hatás által. Noguchi egyszer azt nyilatkozta: attól fél, hogy az elkövetkező években még rengeteg szobrászati értelemben vett szemét kerül az utcáinkra, köztereinkre. Pontosabban a „szobrászati jellegű szennyezés” (sculptural pollution) kifejezést használta. Amennyire munkáiból, elméleti írásaiból és kiállításaiból ki tudom venni, saját munkáit nem tekinti szennyezésnek. De akkor ki az, aki szennyez, és milyen alapon dönthetjük el, hogy szemét-e az a tárgy, amit látunk? Noguchi ezen mondatát Hilton Kramer, az amerikai művészetkritikus idézi Claes Oldenburg nagyméretű köztéri szobraival kapcsolatban. Semmi kétség afelől, hogy ő húz egy vonalat – úgy tűnik, hogy csupán saját ízlése által meghatározva –, amelyen túl a köztéri tárgy már csak szennyezésnek, szemétnek tekintendő. De mit is jelent az a szó, hogy szennyezés? Az enciklopédia szerint kártékony anyagoknak az élő környezetbe való juttatása. Esetünkben tehát a köztéri szobor, emlékmű, vagy bármilyen más faragott tárgynak a köztérbe való bevitele, behelyezése. De mi az, amit szennyezünk? Minek a tisztaságát veszélyeztetjük? Annak a feltételezése, hogy valahol, bárhol van valami tiszta – főleg művészeti értelemben –, a modernségben mélyen hívő lelkületet takar. Ha egy szobrot helyezünk egy létező térbe, azzal megtisztítjuk? Ha pedig egy modern (vagy a modern művészek, forma-, élet- és várostervezők által tervezett) térbe bekerül egy, nem a hagyományos modern3 felfogás szerint készülő szobor vagy bármilyen tárgy, akárcsak egy lámpa is, az már szennyezés? Kramer álláspontja egyértelmű: igen. Ez, amit manapság az úgymond „művészek” kiállítanak, mind szennyezés és nincs helye az utcán. Oldenburg kutyaütő, és szeméttel tölti fel tereinket, amelybe előbb utóbb úgyis belefulladunk. Csakhogy a modern neo-konzervativizmus apostola mintha álomvilágban élne. Lehet, hogy Noguchi és társainak szobrai köztünk vannak, de az a társadalmi utópia, amit e művészek szem előtt tartottak, nem úgy tűnik, mintha megvalósulna. Kramert persze mindez nem izgatja. Következetes álláspontjához. A ma művészei, hasonlóan a modernekhez, mintha maguk is a jelenkor problémáira reflektálnának. A SAM körül jelenleg is több tucat szobor van kiállítva, egy kétéves pályázat eredményeként. Gyakorlatilag mind érdektelen, az egyetlen dolog, amit el lehet róluk mondani, hogy semmiféle párbeszédbe nem kezdenek a látogatóval, városlakóval, járókelővel. Nem határoznak meg tereket. Csak ott vannak. Talán azért, hogy ne lehessen leparkolni a múzeum körül. Gyönyörű formák, fantasztikus felületek, mégis, a pár utcával arrébb lévő graffitik közelebb vannak ahhoz, amit Noguchi a szobrászatról gondolt, mint ezek a plasztikák. De még egy kicsit a szennyezésről. Ha a jövőben rengeteg szemét kerül az utcára – és Noguchi, a modern mester minden bizonnyal szemétnek látta a hetvenes, nyolcvanas évek legtöbb művészeti irányzatát, főleg ha azok ténylegesen szeméttel dolgoztak, mint a Pop, az Arte povera vagy a Fluxus számtalan művésze – akkor miért járnának jobban a kiállítóterek? Szemét kerül a múzeumba is. A megszentelt térbe. Nos, hála istennek ezzel több probléma is van. Először is, egy olyan modern szobrász, mint Noguchi, nem ismeri a múzeumi teret. A műélvezet elkülönített tere mindannak a tagadása, amiért Noguchi dolgozott. (Egyébként ebben alakított nagyon nagyot a kiállítást rendező Robert Wilson, azáltal, hogy színpadi távolságot teremtett, és hogy Noguchit – a főként köztéri munkákat készítő művészt – kiállítási térbe kényszeríttette.) Tehát a múzeum inadekvát tér, felesleges. A műtárgynak nem a falak között a helye. A múzeum egy rejtekhely, ahol csak lopva találkozunk a műalkotásokkal. Ha mégis kiállítanak benne bármit is, akkor az lehet akár szemét is. Noguchi és kortársai szerint a művész feladata, hogy a művészetet, a művészeti tervezést, a mindennapok összes aspektusára kiterjessze. Ezzel akkor szembesülhetünk a leginkább, mikor elhagyjuk a kiállítás utolsó szobáját és betévedünk a művész kisebb munkáit árusító kis terembe. A mindenhol jelenlévő és mindennapokat átható művészetet ideája nem sokáig él. Ahogy belépünk a boltba, rögtön láthatjuk, hogy csak a boldog keveseknek adatik meg, hogy olyan szobrokat vegyenek, amelyekre rá lehet ülni, amelyekkel világítani lehet, vagy amelyekből enni lehet. A legolcsóbb szalvétafogó is drágább, mint bárhol máshol egy étkészlet. Igaz, Noguchi számtalan „szobrát” átvette a bútor- és lakásipar, de megvallom, én még soha nem tekintettem úgy a konyhában függő rizslámpára, mintha az szobor volna, főleg, mert a többi bútort nem épp Noguchi tervezte. Szennyezés? Vagy csak a lámpa fénye a tisztaság?
| ||
Talán már elfeledkezett róla a kedves olvasó, de van ám Seattle-ben egy Art Center is. Concrate – konkrét, vagy beton. Mint említettem, ebben a „galériában” rengeteg szobor van kiállítva, és mivel viszonylag hamar eladják őket, ezért a „tárlat” elég gyorsan cserélődik. Az Art Center szobrait a kedves látogatók pár dollárért hazaviszik, aztán felállítják kertjükben vagy előszobájukban. Vagy inkább a ház elé rakják, hogy mindenki gyönyörködhessen bennük. Ha nem is a köztérben, de a privát terekben ezek a szobrok uralkodnak. órákon át róhatjuk az amerikai külvárosok utcáit, és szinte csak a Concrate Art Center szobraival találkozunk. És hogy milyen szobrok ezek? Megannyi kőbuddha, kőszentferenc, kőunikornis, kősas, kődonaldkacsa, kődávid, kőmilóivénusz, kődinoszaurusz, a lehető legnagyobb tökéletséggel és precizitással megformálva és a leghűségesebben reprodukálva4. Dobja fel partiját egy élethű diszkoszvetővel! Ha valami ártalmas az egészségre, akkor ez az. Aura ide vagy oda, diszkoszvetőből egy van, és ez így jó. Anélkül, hogy belemennék másolat és eredeti évszázados vitájába, én kijelentem, hogy ez azért mégiscsak szennyezés. Elnézést kérve minden kertitörpe-tulajdonostól, azt hiszem, a kertitörpék csak akkor tolerálhatóak, ha a ház mögött vannak, és olyan elrendezésben, mintha éppen a Bánk bán operettváltozatából adnának elő egy jelenetet. Vagy még úgy sem. |
||
|
|
||
|
1 Noguchi maga nyilatkozott erről visszaemlékezésiben. Elfordult a szerinte
|
