|
|
|
MARTIN SZEKELY, a nemzetközi hírű francia formatervező, 1956-ban született Franciaországban. Nevéhez fűződnek többek között a JC. Decaux-cég városi berendezései, az 1992-es albertville-i téli olimpia pódiuma, az mk2 mozi-lánc kétszemélyes Love seat-ülései, valamint a Perrier- és Heineken-pohár. Más munkáit a párizsi Centre Georges Pompidou és a Musée des Arts Décoratifs, a New York-i Cooper Hewitt Museum, a berlini Kunstgewerbe Museum, a kölni Kunstgewerbe Museum, a jeruzsálemi Israel Museum, a Winterthur Museum és a San Francisco Museum gyűjteménye őrzi. Martin Szekellyel abból az alkalomból beszélgettünk, hogy a párizsi Galerie Kreoban bemutatta legújabb munkáit, a Polcokat.* Cs.J.: Az utóbbi tíz ében tervezett tárgyait, és különösen a mostani kiállításon látható polcrendszerét nézve, azt tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb eszközzel dolgozik, egyre inkább az egyszerűségre törekszik. M.Sz.: Ez így van, de tévedés lenne azt hinni, hogy a munkám lényege a minimalizmus, sőt éppen az ellenkezőjéről van szó. Nem az a célom, hogy lemeztelenítsem a tárgyat, hanem az, hogy sokmindent belesűrítsek, jelentős elméleti tartalommal töltsem meg. A korábbi és az utóbbi évek munkái között az az alapvető különbség, hogy a kilencvenes évek eleje óta nem rajzolom a terveket, hanem komponálom. Olyan, nem általam kitalált, hanem létező formákban gondolkodom, amelyek bárhol megtalálhatók, nem tartoznak senkihez, vagyis mindenkihez tartoznak. Egyenes vonalakkal, geometriai alapformákkal, tehát nagyon korlátozott, leszűkített elemekkel dolgozom, amiket én „közhelyeknek” nevezek. Ez magyarázza, hogy az eredmény vizuálisan minimalizmusként jelenik meg. Cs.J.: A nyolcvanas években sok sikert ért el különleges vonalú ülőbútoraival, változatos formájú kisebb tárgyaival. Mi késztette mégis a változtatásra?
| ||
M.Sz.: Az egyik legismertebb munkám, a Perrier-pohár vezetett erre az útra. Az emberek szeretik, de senki nem teszi fel a kérdést, hogy ki tervezte, és éppen ezt tartom sikernek. A Perrier-pohár tulajdonképpen egy felfordított gúla, felül kiszélesedík, kínálja magát, hogy igyunk belőle, a felkínálás gesztusa van benne. Ez a forma nem az én találmányom, már a történelmi időkben, az első poharak megjelenésekor is alkalmazták. Ezen a tárgyon keresztül jutottam el oda, hogy nem szükséges formákat rajzolni, kitalálni, mert az egyszerű, létező formák felhasználásával bármely tárgyat meg lehet valósítani. Itt van például ez az ülőhely: két teljesen egyenes felület, az ülőrész és a támla, a legegyszerűbb látványt adja, sőt nem is tűnik kényelmesnek, pedig az. Próbálja csak ki! Az egyszerűből indulok ki, de belesűrítek sokmindent, ezért is mondtam, hogy nem minimalista tervező vagyok. Ezen az ülőhelyen hónapokat dolgoztam, hogyan lehet kényelmessé tenni, ugyanakkor olyan legyen, hogy bármely stíluskörnyezetbe jól belesimuljon. A munkámban nem az imázs az elsőrendű szempont. Cs.J.: Esztétikai szempontok nem is játszanak szerepet a tervezésben? M.Sz.: Ha jól megválasztott alapanyagokat használunk, az elemek jól összeillenek és az arányok megfelelőek, akkor az eredmény esztétikai szempontból is kielégítő lesz. Cs.J.: Hogyan született meg a most bemutatott polcrendszer, amire rövid időn belül több művészeti lap is felfigyelt? M.Sz.: Olyan struktúrát akartam létrehozni a lehető legkisebb vastagságú elemekből, amely saját magát tartja, minden külső támasz vagy hozzátett elem nélkül. Nem kell falhoz támaszkodnia, nincs hátlapja, se keresztléce, mégis stabil. A formát ebben az esetben sem rajzoltam, hanem kialakult. A polcok hosszúságát úgy alakítottam ki, hogy csak olyan mennyiségű könyv férjen rá, amik közül még könnyen kivehető egy-egy kötet, a mélységét úgy, hogy – mivel kétoldalról hozzáférhetők – a könyveket két sorban lehessen rendezni, a polctávolságot úgy, hogy nagy könyvnek is legyen rajta helye, az egész polcrendszer magasságát pedig úgy, hogy egy átlagos méretű felnőtt számára, nyújtott kézzel, a legfelső polc is elérhető legyen. Az adott térben sokféleképpen, akár térelválasztóként is el lehet helyezni. Az elemeket analizálva, azok saját törvényeit figyelembe véve jutottam el oda, hogy a struktúra stabillá vált.
| ||
Cs.J.: A tárgyak tervezésénél már előre tudja, hogy milyen anyagból fognak készülni, vagy csak később dönti el? M.Sz.: Általában több anyaggal kísérletezem egy-egy terv kidolgozásánál, mint például a mostani polcok esetében is, és különböző szempontokat figyelembe véve döntök végül az egyik vagy a másik mellett. Ez esetben az volt a cél, hogy megtaláljam a végső határát annak, ameddig el lehet menni a polc vékonyságában, mert azt akartam, hogy a legkevesebb felület látványát nyújtsa, minél kevésbé legyen észrevehető. Erre csak egy különleges teherbíró képességű, a repülőgépgyártásban alkalmazott alumíniumfajta volt alkalmas. Egy évi kísérletezés után döntöttem mellette. De előfordul az ellenkezője is, mint legutóbb Kínában történt. Látva, hogyan dolgoznak a kristállyal, kedvet kaptam rá, hogy ebből az anyagból tervezzek valamit. Hogy mi lesz az, azt még nem tudom, ahhoz tovább kell ismerkednem az anyaggal. Cs.J.: A legutóbbi FIAC-on, első alkalommal, több design-galéria, így a Galerie Kreo is részt vett, egyre több múzeum vásárol formatervezett tárgyakat, és a design egyre inkább helyet kap a kortárs művészeti kiállításokon is. Mivel magyarázza, hogy az utóbbi években érezhetően csökkent a távolság a képzőművészet és a formatervezés között? M.Sz.: Talán azzal, hogy a mai képzőművészek nagy része érdeklődik a standard, iparilag gyártott tárgyak iránt, és foglalkoztatja őket, szimbolikus és fizikai értelemben egyaránt, a használat kérdése is. A használat fogalmán értem ez esetben a tárgy nézését is. A másik oldalon a formatervezőket vonzzák a művészeti tárgyak, egyre inkább művészi törekvéseket visznek bele a munkájukba, így vagyok ezzel én is. Ez lehet az oka a két terület közeledésének. Ma már egyébként sem az a kérdés, ki milyen műfajban alkot, hanem az, hogy mit hoz létre, mit nyújt. A leghozzáértőbb gyűjtők ezt nagyon hamar felismerték, és ezért a design-tárgyakat vásárlók legnagyobb része eredetileg kortárs képzőművészeti alkotások gyűjtője. Cs.J.: Édesapja Székely Péter szobrász, édesanyja Székely Vera képzőművész volt. Művész szülők gyerekének lenni előnyt vagy valamiben esetleg hátrányt jelent? M.Sz.: Előnyt jelentettek a találkozások az otthonunkban megforduló különleges emberekkel, a közvetlen kapcsolat már gyerekkorban a különböző anyagokkal. A legfontosabb azonban, amit a szüleimtől kaptam, az az a példa, hogy ne féljek a holnaptól, ne annak függvényében gondolkozzak. Ezért sikerült egész eddigi életemben azt csinálnom, amihez kedvem volt. Cs.J.: Választásában, hogy formatervezéssel foglalkozzon, szerepet játszott, hogy nem akart a szüleivel azonos területen dolgozni? M.Sz.: Minden bizonnyal. El akartam teljes mértékben különülni, más területen akartam dolgozni. A végén mégis eljutottam oda, hogy egészen közel kerültem a művészi alkotómunkához.
| ||
|
|
||
|
* ”des étagers” Martin Szekely, Galerie Kreo, Párizs, 2005. 03. 25 – 2005. 05. 21.
|
