|
Gábor György |
|
A bibliai Jób hiába feddhetetlen életû, istenfélô ember – ''féli az Istent és kerüli a rosszat'' (Jób 1,8) –, a sátán vádaskodásának és a Mindenható próbatételé nek kitéve elveszíti mindenét legelô állatait elrabolják, szolgáit legyilkolják, fiai és lányai valamennyien elpusztulnak, s végül borzalmas betegség támadja meg: testét tetôtôl talpig fekély sújtja, csontjai csupaszok és láztól égnek, szakadozó bôre feketedik, összeaszalódik, gennyezik, testét férgek lepik el. Jób, aki tisztában van azzal, hogy eddigi élete során igaz úton járt mindezek után megfogalmazza a kritikai ész számára archetipikusnak mondható kér dést azt , amely a világon innen és hiten túl reflektálni hivatott Istenre, mint Summum Bonumra: ''Hadd tudjam meg, miért támadtál meg ... noha jól tudod, hogy nem vagyok bûnös?'' (Jób 10,2.7). Jóllehet vitapartnerei arról próbálják meggyôzni ôt , hogy ''az igazságtalanság távol áll Istentôl, a Mindenható nem követ el álnokságot'' (Jób 34,10), s ''ok nélkül senkit nem vet meg az Isten'' (Jób 36,5), az ártatlan Jób eltökélt saját igaza mellett ''ártatlanságomat nem adom fel holtig. Igazamhoz ragaszkodom, nem mondok le róla. Egyetlen napomért sem szégyenkezik szívem'' (Jób 27,56). Végül Isten Jóbnak szegezi ugyan a nagy kérdést miszerint ''Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszédekkel?'' (Jób 38,2), ám Jób dilemmájára azóta sem érkezett megnyugtató felelet holott az örök rendet és harmóniát a történelem során sokszor fedte be sûrû és átláthatatlan homály.
Jung nevezetes könyvében félreérthetetlenül fogalmaz: ''tényleg föl kell tenni a kérdést : ki homályosít el itt miféle rendet ...? Hiszen épp az homályos, hogyan jutott Isten odáig, hogy a Sátánnal ily fogadást kössön? ... A válasz Jahve kérdésére ezért így hangzik: maga Jahve az, aki saját ''tanácsát'' – döntéshozatalát – elhomályosítja, ''tudatlan beszédekkel''. Mi több, meg is fordítja a vádat , Jóbot kárhoztatja azért amit ô maga követ el...'' [1] A teodícea legfôbb problémája fogalmazódik meg Jób könyvében, a rossz eredetének teológiailag beláthatatlan és a józan ész által felfoghatatlan nehézsége, hogy tudniillik Istenbôl mint legfôbb jóból és legelsô okból miként is eredeztethetô a világban létezô rossz. Vajon Isten tehetô-e felelôssé az egyes ember életében jelen lévô és a történelem menetében oly jelentôs szerephez jutó devianciák, katasztrófák és tragédiák szûnni nem akaró soráért s vajon a világban meglévô, bántó, szemet szúró és sokszor egyenesen meg botránkoztató igazságtalanságokat követie valamilyen (bármilyen) e világon túli gubernátori igazságszolgáltatás, a világ rendjének és harmóniájának utólagos és végsô helyreállítása? S mindezek a nyugtalanító kérdések csak továbberôsödnek akkor, amikor a teremtésnek, a létrejövésnek, a keletkezésnek kizárólag Isten privilégiumába tartozó folyamatában bomlik meg a harmónia és a rend, s Isten egynémely teremtménye születése elsô pillanatától fogva, léte kezdetén maga válik kifejezôjévé az isteni rend és teremtô aktus konfúziójának, súlyos összezavarodásának.
| ||
Egy monoteista világrendben, a világ keletkezéséért , fennállásáért és mûködéséért egyszemélyû felelôsséggel tartozó isteni gondviselés lényegét érinthetik azok a megkerülhetetlen teológiai eszmefuttatások, amelyek a torzszülöttek állapotára, születésüktôl adott helyzetük okára és esetleges rendeltetésére kíséreltek meg a hit szilárd – a természettudományok elôl sok esetben magas és áthatolhatatlan kerítésekkel elzárt – fundamentumán ''racionális'' válaszokat találni. Valahogy úgy, ahogy tette ezt Bologna neves szülötte, Ulysses Aldrovandi, aki 1642ben kiadott Monstrorum historia (A torzszülöttek története) címû munkájában az alábbiakat írta: '' A monstrumok Isten intései, hogy elkerüljük a bûnöket vagy legalább bûnbánóan megtérjünk Hozzá.'' S a diagnózist követôen Aldrovandi a megfelelô terápia és a biztosnak tûnô gyógyulás irányát is határozottan és eltökélten kijelölte: '' A mi korunkban azonban a mindenható Isten kegyelme elküldte nekünk egyszülött Fiát hogy vérével megváltsa az emberi nemet , s azóta minden gonosz szellem eltûnt .'' [2] Mindenesetre éppen a monoteista zsidó keresztény tradíció teológiaibölcseleti szellemiségébôl következôen különös, már már érthetetlen és értelmezhetetlen, hogy a Biblia hosszú évszázadok történéseit , eseményeit , szokásait az egyéni és kollektív mindennapok úgyszólván teljes valóságát átölelô hatalmas irodalmi hagyománya sehol sem emlékezik meg a fejlôdési rendellenességgel születettekrôl, úgynevezett torzszülöttekrôl, miközben egyes törvényi szabályozók kitérnek bizonyos testi fogyatékosságokra, illetve az azzal élôk életvitelének valamilyenfajta regulázására. Az ókori kultúrák mindegyike reflektált a fogyatékossággal élô emberekre, s a velük szemben megmutatkozó elôítéletesség legfôbb oka az lehetett hogy a testi és szellemi fogyatékosságot valamilyen módon a transzcendenciával hozták kapcsolatba . Az ember atavisztikus ösztönei és balhiedelmei a különféle pogány babonák és kultuszok világában megelevenedve a megszokottól, a természet rendjétôl eltérô, rendellenes és diszharmonikus jelenségeket valamilyen titokzatos jelként , az istenek, a túlvilági lények üzeneteként értelmezték. Mezopotámiában például a torzszülöttekbôl való jóslás az állami élet egyik nélkülözhetetlen intézménye volt , ugyanis torz gyermek világrajövetelét az állam jövôjére vonatkozó rendkívül fontos elôjelnek tekintették. [3] A görögök körében gyakorlatilag evidenciának számított hogy a fogyatékkal született gyermekeket el kell pusztítani. Platón a ''csenevésznek'' született gyermekekrôl írja, hogy ''egy megközelíthetetlen, titkos helyen annak rendje és módja szerint eltüntetik ôket'' [4] , Arisztotelész kertelés nélkül, az államérdekekre való tekintettel mondja ki, hogy ''semmi féle korcsszülöttet nem szabad fölnevelni'' [5] , s Plutarkhosznak köszönhetôen még a helyrôl is értesülünk, ahová kitették a nyomorék gyereket '' Az újszülött csecsemôvel apja nem rendelkezett , hanem karjába vette, és elvitte a Leszkhé nevû helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet ...ha idétlen vagy nyomorék volt , bedobták a Taügetosz Apothetai nevû szakadékába – azzal a meggyôzôdéssel, hogy nem elônyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétôl kezdve gyenge és életképtlen ember életben marad.'' [6] Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a görög források, amelyek nyomorék emberekrôl számolnak be, szenvtelenül, de egyöntetûen állapítják meg azok hátrányos helyzetét . Egyebek között értesülünk egy Labda nevû sánta nôrôl, akit senki sem akart feleségül venni, vagy másutt Kroiszosz, az utolsó lüd uralkodó ekképpen fordul gyermekéhez: ''te vagy egyetlen gyermekem, hiszen a másikra, aki süketnéma, nem számíthatok.'' [7] De ugyancsak mennyire árulkodó, hogy még a halhatatlanok közötti fogyatékost , a sánta Héphaisztoszt – aki, minden nyomorék ember archetípusaként maga is isteni büntetés áldozata lett , miután Zeusz letaszította ôt az égbôl, s Lémnosz szigetén földet érve, lába megnyomorodott [8] , ''és bicegett , hitvány lábszárai lent karikáztak ... vastag botját fogta kezébe ... szolgálók gyámolították [9] – halhatatlan társai folytonosan kinevették, felesége, a szépséges Aphrodité csúfsága miatt megcsalta ôt a félelmetes Arésszal [10] , s noha kétkezi munkájával csodákra volt képes, az olümposziak örökös gúnyolódásaikkal megkeserítették az életét : ''És ki nem oltódó nevetésre fakadtak a boldog istenek ott látván Héphaisztosz mint sürög és fúj.'' [11]
| ||
A héber Bibliából – miként ezt már a fentiekben jeleztük – nehezen megmagyarázható módon maradt ki a torzszülöttek említése, különösképpen, minthogy a Szentírás egyfajta foglalata, enciklopédiája annak a hatalmas tudásanyagnak, ember- és világismeretnek, amely az ókori Izrael életének, világi és szakrális tevékenységének meghatározó keretéül szolgált s amely tudásanyag elsajátítása avatta népe messze földön is tisztelt legnagyobb bölcsévé Salamon királyt aki ''Tudott beszélni a fákról, a Libanon cédrusaitól kezdve egészen a falon növô izsópig; tudott beszélni a négylábúakról és a madarakról, a férgekrôl és a halakról'' (Királyok elsô könyve 5, 13). A Biblia – mind az Ószövetség, mind az Újszövetség – a betegségek sokféle fajtájáról és formájáról számol be, egészen a szerelmi bánatig, amelynek nagyon is ''húsvér'' jellegérôl, valóságos hatásáról az Énekek éneke tanúskodik, s melyre a legjobb gyógyír – tudvalevô – a szôlôlepény és az alma. [12] Az ószövetségi monoteista világképbôl adódóan a láthatatlan, az emberi érzékszervek számára érzékelhetetlen, azaz ''rejtôzködô'' Isten az egyes ember történetén és az egész emberiség világtörténelmén keresztül nyilvánul meg, hallatja hangját mind az egyedi, mind a nép egészét érintô kollektív eseményeken és folyamatokon át . Természetes tehát hogy egyegy szép és egészséges emberi test Isten ajándéka, miként Dávidról is az olvasható, hogy ''szép termetû ember, s az Örökkévaló vele van'' (Sámuel elsô könyve 16,18). A természet s egyáltalán: minden, ami szép, nem önmagáért érdekes, hanem azért mert mögüle felsejlik annak Teremtôje. Nem véletlen, hogy a szép (héberül: tób) szó egyúttal jót is jelent , s a ''tisztának, ragyogónak, fénylônek lenni'' (héberül: zákak) mellékjelentése: bûntelennek lenni. Logikus tehát hogy az ókori zsidó gondolkodás a betegséget [13] a gyötrô fájdalmakkal együtt járó fizikai állapotot ugyancsak Istentôl eredeztette, s az Örökkévalótól való eltávolodásra, az Istennel való közösség megromlására válaszul adott büntetés gondviselôi aktusaként írták le. A mózesi törvények mintegy záradékaként hangzanak el az alábbi szavak: ''Ha nem ügyelsz rá, hogy ennek a törvénynek, amely ebben a könyvben írva áll, minden szavát megtartsd, félvén ezt a dicsôséges és félelmetes nevet az Urat , Istenedet akkor az Úr egészen rendkívüli csapásokkal, súlyos és hosszas betegségekkel sújt téged és utódaidat'' (Deuteronomium 28,5859). [14] A zsidók számára evidencia volt az elköve tett bûn és a bekövetkezô betegség közötti összefüggés ténye. A Zsoltárok könyve több helye is ennek a közvetlen kapcsolatnak ad hangot [15] , de erre a kérdésre keresi a választ – miként ezt már a fentiekben láthattuk – a Jób könyve is. Ám mindebbôl az is következett hogy a büntetést kimérô Isten az, aki a betegségektôl képes oltalmazni ( ''Ha hallgatsz Uradnak, Istenednek szavára, és azt teszed, ami helyes az ô szemében, ha engedelmeskedsz parancsainak és követed minden utasítását , akkor nem sújtalak semmiféle betegséggel...'' – Exodus 15,26). [16] s ô az, aki – mint legfôbb orvos – a szenvedésre gyógyulást tud hozni, ezért a betegség ideje az Isten hez való fordulásnak is az ideje. [17]
| ||
Az Ószövetség több testi fogyatékosról (héber múm, görög mómosz) is beszámol, így – egyebek mellett – értesülhetünk arról, hogy Jákob az angyallal való tusakodását követôen a csípôjére sántított (Genezis 32,32), vagy egy másik helyen Jónatán fiáról, Mefibósetrôl tudjuk meg, hogy mindkét lábára béna volt , mivel ötesztendôs korában a dajkája menekülés közben leejtette (Sámuel második könyve 4,4). Mint érdekesség külön említendô, hogy a héber Biblián belül a balkezesség, amely más kulturáliscivilizatórikus kontextusban fogyatékosságnak számított olyasvalaminek, ami hol valamilyen súlyos elôjelnek, hol egyszerûen a gúnyolódás és élcelôdés céltáblájának (suta, balog stb.) minôsült , az ókori zsidó környezetben semmilyen negatív akcentust nem hordozott , éppen ellenkezôleg: Dávid seregében külön jobbos és balos nyila sok és parittyások szolgáltak, amely számos szituációban komoly harcászatistratégiai elônyt jelentett . [18] Mindenesetre a testi fogyatékosságok az üdvkorszak eljövetelével mind megszûnnek, s – miként ezt a próféta könyvében olvashatjuk – '' Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong'' (Jesája 35,56), ugyanis az eljövendô országban senki sem mondja majd azt hogy ''beteg vagyok'', mivel ''a nép, mely benne lakik, ment a bûntôl'' (Jesája 33,24). Jézus – a kereszténység és az újszövetségi iratok tipológikus szemléletébôl fakadóan – éppen ennek az országnak az elôhírnökeként érkezik el, s messiási küldetésének bizonyítéka, hogy fellépése nyomán és lelkifizikai gyógyító tevékenységének köszönhetôen a vakok látni, a süketek hallani, s a bénák járni kezdenek. [19] Ami a születési rendellenességeket illeti, a biblikus hagyomány gyakorlatilag nem számol be torzszülöttekrôl, s nem tudunk egyetlen olyan személyrôl sem, aki ab ovo fogyatékosan látta volna meg a napvilágot Jóllehet a mózesi törvények szigorúan kimondják azt , hogy bizonyos testi hibával rendelkezôk Áron nemzetségének tagjait alkalmatlanná teszik a papi szolgálatra, de a törvényi szabályozás nem differenciál, s nem tér ki arra, hogy az érintettek már szültésüktôl fogva fogyatékosnak számítottake, avagy csak késôbb, valamilyen ok (betegség, baleset , hadirokkantság stb.) következtében váltak azzá. [20] Ha mindezt a maga történelmi és kulturális környezetében, Sitz im Leben tartjuk szem elôtt , egészen világosan látnunk kell, hogy szó sincs itt semmifajta diszkriminációról, a sérült emberek valamilyenfajta hátrányos megkülönböztetésérôl. Ezzel szemben a mózesi rendelkezés lényege az, hogy szakrális tevékenység alkalmával, azaz a szenttel, a transzcendenssel, az ''Egészen mással'' való ''érintkezés'', illetve kapcsolattartás során éppen a szent lényegébôl, tökéletességébôl, teljességébôl és sérthetetlenségébôl fakadóan a szentséghez csak és kizárólag – szellemi és fizikai értelemben egyaránt – a legközelebb állók válhatnak megfelelô, méltó és sikeres közvetítôkké, mediátorokká, éppen úgy, miként hasonlóan szigorú szabályok és elôírások vonatkoznak az Istennek szentelt áldozati állat épségére, ''hibátlanságára'' vonatkozóan is. Mindenesetre nem világos, hogy a legkülönfélébb és olykor a legkiélezettebb élethelyzeteket is felelevenítô Biblia, amely a maga teljességében és – a hívô számára mint Istennel egylényegû kinyilatkoztatott szó – Istenre való abszolút nyitottságában enged bepillantani az ember által megélhetô szituációk úgyszólván mindegyikébe, hogy azokat aztán értelmezze, szabályozza, vagy azokhoz a morálisetikai vagy éppen a jogi viszonyulások lehetséges módjait mintegy az isteni üdvtörténet egészéhez vonatkoztatva kijelölje, miért maradt néma azzal a jelenséggel szemben, amely nemcsak egy ember életét , hanem környezetének viselkedését is alapvetôen befolyásolhatja. Két megoldás kínálkozik, amelyek közül az egyik inkább csak sejtés, s racionálisan aligha igazolható: nevezzük ezt a szégyen, avagy a szemérem hallgatásának. A Biblia nyelvezetére még a legélettelibb ''húsvér'' helyzetekben is egyfajta szemérmesség és visszafogottság jellemzô, leginkább talán azért , hogy ebben a vonatkozásban is megkülönböztesse a zsidóságot az Izrael környezetében élô pogány népektôl. A nemi életre (amelyre amúgy soksok példát hoz a biblikus szöveg) nincs önálló szó vagy kifejezés, s csak és kizárólagosan körülírásokban (megismeri ôt hál vele stb.), különféle eufémisztikus megnevezésekben fordul elô. Az elhangzott szó – a roppant módon elterjedt korabeli mágikus gyakorlat és a mindennapi naiv ''ontikus'' gondolkodás értelmében – valóságos praxist , a kimondott ige a létezésre való szólítás elképzelését involválta, s következésképpen, amíg a szó nem hangzik el, azaz amíg valaminek nincs neve, addig annak létezése sincs. [21]
| ||
Ugyanakkor persze a biblikus hallgatás mintha azt látszana alátámasztani, hogy az ókori zsidók mindennapi és a mindennapok fölé emelkedô életét nagy minuciozitással és rendkívüli körültekintéssel körülbástyázó törvények azért nem tértek ki a fejlôdési rendellenességgel születettek külön említésére, mert egészen egyszerûen ugyanazok a szabályok vonatkoztak rájuk, mint a közösség többi tagjára, azaz nem különítették el ôket , s semmilyen diszkriminatív intézkedéseket nem foganatosítottak velük szemben. Ám azt a héber Biblia ellentmondást nem tûrô módon kikötötte, sôt egyenesen isteni parancsolatba foglalta, hogy a betegekkel, a fogyatékosokkal és a kiszolgáltatottakkal szemben nem szabad ellenségesnek lenni, hanem óvni kell ôket vigyázni rájuk '' Ne átkozz süketet és vak elé ne tégy gáncsot , hanem félj Istenedtôl. Én vagyok az Örökkévaló'' (Leviticus 19,14). Ami a fejlôdési rendellenességgel születetteket körülvevô hallgatást illeti, rendkívül árulkodó az a tény, hogy egy ebbe a típusba tartozó devianciát a rabbinikus irodalom kénytelen ugyan megnevezni, de önálló héber szó híján azt a görögbôl kölcsönzi. Az androgünosz jelenségérôl van szó, amely súlyos dilemmaként merült fel abban a világban, ahol a szülôk magától értetôdô szokása és kötelessége volt hogy fiúgyermekeiket nyolc napos korukban a körülmetélés (berit mila) szakrális ritusával a közösség, s Ábrahám szövetségének tagjaivá avatják. De mi a teendô az androgünosszal, aki egy személyben hordozza kettôs nemét? Míg Platón a nemek számát még háromban állapította meg, külön említést téve a ''közös nemûekrôl'', akik szinte megelôlegzik az istenek által kettéválasztott , majd újra egyesülni szándékozó férfi és nôi princípiumot [22] , s míg a nagy tudású és széles látókörû, a természet tanulmányozásában jeleskedô Plinius csak annyit tartott fontosnak megemlíteni, hogy ''a kéjelgés eszközeinek tekintik ôket'' [23] , addig a rabbinikus irodalom – avégett , hogy metafizikai értelemben is értelmezze az effajta jelenséget – annak adott hangot , hogy Ádám eredetileg két testbôl, egy hátulról egymáshoz kapcsolódó férfi és nôi testbôl álló kétnemû lény volt , ám tekintettel arra, hogy ez az összenôtt állapot korlátozta a mozgását Isten kettéválasztotta ugyan a kétnemû lényt de egyidejûleg szigorúan megtiltotta nekik a párosodást . [24] Ám a torzszülöttekre vonatkozó biblikus hallgatásnak volt egy másik oka, amely egyfelôl involválta ugyan, ámmásfelôl mindig is megnyugtató válasz nélkül hagyta a legsúlyosabb teológiai kérdést Jób legfôbb problémáját. [25] Vajon az isteni rendben bekövetkezett pillanatnyi zavar, a tökéletesség hirtelen támadt érthetetlen és felfoghatatlan összekuszálódása adná a választ arra, hogy az imago Dei, az Isten képére és hasonlatosságára megalkotott ember egyszeriben olyan képmást ölt amelynek eredetére és ''modelljére'' egy következetes monoteista gondolkodás soha nem lelhet rá sehol? Avagy az apáknak a mélységesen mély múltban elkövetett vétke volna az, amely immár hetedíziglen nyeri el méltónak aligha nevezhetô büntetését egy késôi leszármazottra mérve ki az irtózatos súlyú teher minden rettenetét kíméletlen személytelenségét és barbár kegyetlenségét? Különös érzékenységrôl tesz tanúságot a Jánosevangélium, amikor egy vakon született ember látványától megrendülve a tanítványok izgatottan kérdezik Jézust : ''Mester, ki vétkezett , ez vagy a szülei, hogy vakon született?'' Jézus enigmatikus válasza azonban nem a betegség okát , hanem annak célját adja meg: ''Sem ez nem vétkezett ... sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk'' (János 9,23). Ez az a bizonytalanság, amely hol nem látszik kirekeszteni a fejlôdési rendellenességgel születetteket a mennyei Jeruzsálembôl [26] , máskor viszont a pokol legmélyebb bugyraiba számûzi ôket , a fogyatékosságot Isten büntetésének tartva. [27] A jót , avagy az iszonyatot , a harmonikust és a diszharmonikust a teljességet és a töredezettséget , a vágyva várt és remélt illetve a félelemmel és borzalommal retteget világot minden történelmi idôszak a saját fantáziájának, szociális és pszichológiai elvárásainak és félelmeinek függvényében írta le. A képzelet paradicsomát és poklát nagyon is valóságos helyzetekkel és szereplôkkel tölti be az ember, azaz a megrajzolt táj ismeretlenségében is mindig ismerôs. A középkori torzszülöttek, az állat- és növényemberek, az antropomorf hegyek és fák, a különbözô lúdelefántés farkasfejû lények, pikkelyes testûkkel, széttárt szárnyú sárkányküllemükkel egy olyan univerzumot láttatnak, ahol a (naturálgazdálkodással foglalkozó) ember és természet szétválaszthatatlanul együvé tartozott , s a kinti, veszedelmes és kiszámíthatatlan világ az emberi bensônek, önnön rút és rettentô félelmeinek kivetítése volt . Mintha kint és bent folyamatosan tükröt tartanának egymásnak, s a természet mintha csupán az ember számára megalkotott végtelen szimbólumtár lett volna, semmi egyéb. Alanus ab Inulis (Alain de Lille) a természetet csodás nôként képzelte el, fején a zodiákusból képzett diadémmal, ruháján növényekkel, madarakkal, négylábúakkal. Honorius Augustodunensis Clavis physicae (A természet kulcsa) címû mûvének illusztrátora nemcsak a világelemeket jelenítette meg emberalakban, de a tempus (idô) és a locus (tér) is testet öltött egy öregember és egy nôalak formájában.
| ||
A Kônig Frigyes rajzain [28] megjelenô torzszü löttek objektív, egzakt , XX. századi pontossággal megfigyelt , azaz ''tudományos'' kreatúráknak tûnnek, s – egyfelôl – persze minden kétséget kizáróan azok. Csakhogy – másfelôl – zavarba ejtôk, mert ránk néznek, mert csukott szemük ellenére is van tekintetük, arckifejezésük, felénk irányuló gesztusaikkal, megkezdett és befejezetlen mozdulataikkal provokálnak, nem hagyják nyugodni a kíváncsiskodó irtózattal és szemérmes rettenettel vegyes fürkészôket. Saját borzalmaink és rémületeink, ösztöneinkkel gondolatainkba belemart félelmeink tekintenek vissza ránk, valóságos világunk iszonyatai. Fáradt , meggyötört ''ôsöreg'' lények, kegyetlen ítélettel örökre számûzött , létezésük rövid pillanatában is létüktôl megfosztott alakok, akik mintha egy rövid, de annál kegyetlenebb pillanatra minden bölcsességet megkaptak volna, a megoldhatatlanság és megfejthetetlenség gyötrô rejtelmével. Kônig ''pozitivista'' tanulmányairól saját racionalitásunkba vetett diadalmas mítoszaink, látszólag mindent értelmezni és interpretálni képes valóságos erôtlenségeink, gyöngeségeink és kiszolgáltatottságaink szegezik ránk kérdô és számonkérô tekinteteiket miért és hogyan? Mert alapkérdéseink továbbra is megválaszolhatatlanok, a bennünket körülvevô, s nemegyszer magunk teremtette irracionalitások értelmezhetetlenek maradnak, rejtélyes szörnyszülöttek, amikhez mintha soha, semmi közünk sem lett volna, spirituszba zárjuk ôket , s igyekszünk megfeledkezni róluk. Csakhogy amint láttuk ôket , attól kezdve folytonfolyvást kísértenek, visszaviszajönnek közibénk, talán még hátulról át is ölelik vállunkat belénkkarolnak, hozzánk simulnak, sejtelmesen és csábítóan intenek felénk, hívnak magukhoz. Mert ne feledjük: ha alszik az értelem, elôjönnek a szörnyek. Mindenesetre felettébb elgondolkodtató, s némi vígasszal szolgálhat az a talmudi rész, amely az isteni világrend emberre szabottságát a bûn és a bûnhôdés személyes jellegében ragadja meg, ráadásul éppen a fogyatékosokra hivatkozva. ''R. Joshua b. Lévi azt mondja: Himlôhelyes embereket látva az ember azt mondja: »áldott legyen, aki furcsa teremtményeket alkot!« Valaki ellenkezett : ha valaki egy fekete, egy nagyon vörös vagy nagyon fehér embert lát egy púposat egy törpét vagy egy vízkórost akkor azt mondja: »áldott legyen, aki furcsa teremtményeket alkot!« Ám ha amputált végtagút vagy vakot vagy lapos fejût vagy bénát vagy kelésekkel borítottat , vagy himlôhelyeset , akkor azt mondja: »áldott legyen az igazságos Bíró!« Nincs ellentmondás: az egyik áldás akkor mondatik, ha az illetô születésétôl olyan, s a másik, ha késôbb vált olyanná.'' [29] Az igazságos bíró nem prejudikál. Kevés vigasz ez az ember számára, de mégis reménykeltô. Legalábbis ahhoz, hogy Jób örökké megválaszolhatatlan abszolút kérdésére a magunk értelmével tudjunk viszonylagos feleletet adni. |
||
|
|
||
|
1 C. G. Jung: Válasz Jób könyvére (fordította: Tandori
Dezsô), Budapest 1992. 2627.
|
