|
Halász András |
|
130 éve született a The Art Students League New Yorkban. Többször is
jártam az épületében. Korrepetáltam Lorelei Fleminget , aki bejárt a délutáni alakrajzra, ha jól emlékszem, öt dollárért naponta. Olyan régen volt , hogy
nem is emlékszem, én kaptam öt dollárt vagy az iskola, vagy mind a ketten.
Az iskola ódon kovácsoltvassal díszített , történelmi folyosóit is alkalmam
volt bebarangolni, mire az alakrajz termet megtaláltuk. Egy hatalmas terem (szerény becslésem szerint legalább 300 négyzetméter) végén egy dobogón egy
fiatalember pózolt , mintegy ötszáz fônyi ''közönség'' elôtt . Mindenki csöndben rajzolt . A modellhez közel esôk bakokon ültek, a távoliak állvány elôtt
álltak, ebben semmi különös nincs. A baj az volt hogy az állványok második
oszlopától már semmilyen kilátás nem kínálkozott a modellre. Lorelei és én
mindig késôn érkeztünk, lehet hogy ezért, de tanárt , instruktort sohasem
láttam, pedig néha volt állítólag. Vigyáztam, hogy ne zavarjak másokat ,
suttogva azt javasoltam Loreleinek, hogy rajzoljon az elôtte lévô rajzról. Ha
szerencsénk van, az elég pontos lesz, feltéve, hogy az elôtte állók is pontosak. Bizonyos mennyiségû információ így ki fog esni és torzulásokra is lehet
számítani, de az eredmény esetleg kárpótolja az élô modell látványának a
hiányát . Lorelei egy fél év után abbahagyta tanulmányait , és azt hiszem,
örökre lemondott a mûvészi karrierrôl.
A történetet már rég elfelejtettem, amikor az e-mailembe került a New York Times szeptember 9-i száma. A Mûvészet rovatban egy cikk felkeltette figyelmemet School's Colorful Patina by HOLLAND COTTER. A cikk apropója az ArtStudent League évfordulója és az azzal kapcsolatos nagy, reprezentatív kiállítás NY-ban. Az iskola nem volt akármilyen. George Grosz, Gotlieb, Arschile Gorky, Rothko, Hoffman tanított ott , nem kisebb növendékeknek, mint De Kooning, Rauschenberg, Jasper Jones, sôt , ha a történet igaz, elôttük Jackson Pollock kisegítôként dolgozott az iskolai kantinban. A 80-as évek elején, amikor ott jártam, az intézmény – rendesen lepusztult , komor épület az 57-es utcában – már elvesztette jelentôségét A NY Times cikkírója egyebek között arról is beszél, miért nem népszerû az iskola napjainkban. Szerinte a patinás iskola a konceptualizmusnak és az akörüli mozgalmaknak esett áldozatul. Szerintem inkább az új és ''versenyképesebb'' intézmények szorították háttérbe az ArtStudent League-et , mely a 19. század végén Amerika legjelentôsebb mûvész-egyesülete és iskolája is volt , olyannyira, hogy fennállása elsô néhány évtizedében szinte monopol helyzetet élvezett egész Amerikában. Jelentôségben messze túlszárnyalta a B. Morse által alapított Akadémiát Philadelphiában (az elsôt Amerika történetében). New Yorkban 1825-tôl létezett a National Academy of Design, amiben a teljes jogú tagság biztos megélhetéssel és elismeréssel járt Az Akadémia minden évben megrendezett kiállítása a kor legrangosabb eseményei közé tartozott . Volt mûvészképzés is, ami fôleg gipszminták ábrázolásából állt . A kor szokása szerint az Akadémia szigorúan elitista és lokális volt . Azt kevesen tudják, hogy az amerikai városok szinte alapításuktól fogva adtak arra, hogy egy-egy tehetségesebb fiatalt Európába küldjenek ösztöndíjjal. Némelyikük disszidált és az óhazában telepedett le. Singleton Copley vagy Benjamin West egyenesen az angol királyi akadémia elnökei lettek. A városi támogatás bevett gyakorlat volt , még a polgárháború elôtt is, de a háború után rendszeressé vált. Az európai tanulmányútról visszatérô fiatal mûvészeknek az Akadémia (a New York-i) konzervatívnak és butának tûnt . A forrongó, pezsgô Európából hazaérkezô mûvészek 1874-ben megalakították a Society of American Artist-ot . Ez a szervezet már elég szofisztikált kozmopolita és progresszív volt Természetesnek tûnik, hogy hamar sikeres lett hiszen nemcsak Európa, de NYC is óriási változásokon ment keresztül az 1870-es években. De hozzá kell tenni, hogy NYC a kezdettôl fogva napjainkig egy percig sem szünetel, ha változásról van szó. A változás legalább annyira gyakran pozitív, mint amilyen gyakran negatív... Feltétlen pozitívumnak számított hogy 1873-ban minden idôk legkorruptabb polgármestere, Tweed börtönbe került . Nyilvánvalóan pozitív, hogy egy kicsit késôbb Bell megépítette az elsô telefonhálózatot , megépült a Természettudományi Múzeum, elkezdték építeni Metropolitan Múzeumot s a 80-as évek elején Edison 84 lakásba bevezette a villanyt 1875-ben végül is a Society of American-bôl fejlôdött ki az ArtStudent League. Ennek kezdettôl fogva az volt a lényege, hogy diákok alapították, s a rendszeres tanulmányok ellenére sem rangot fokozatot sem diplomát nem adott . Egyetlen kurzusa sem volt kötelezô. A tanárokat instruktorokat a választott vezetôk hívták meg. A kezdeti sikerek mellet még szerencséjük is volt . Az Akadémia átmenetileg bezárt , így egy darabig az Art- Student League lett az egyetlen mûködô mûvész intézmény. Bekerülni könnyû volt , felvételi vizsga nem igen volt és úgy tudom ma sincs, vagy legalább is nagyon minimális. A kezdetekkor, az ArtLeague-ben napi háromórás osztályokban lehetett festeni, élô modell után délelôtt a férfi, délután a nôi hallgatóknak . A tandíj öt dollár volt havonta és ez elég volt az iskola önfenntartására. A demokratikus, klubszerû mûködés nagyon vonzó lehetett mert az egyébként ingyenes és korszerûsödô Akadémiára, amikor az újranyílt , nem akartak visszamenni a diákok. A gyorsan növekvô létszám miatt hatékony szabályokra is szükség volt Komoly és felelôsségteljes emberek vették kezükbe az ügyeket s az iskola hamar magas színvonalú, komoly szervezetté vált . A tandíjból befolyó összegek lehetôvé tették a mind nagyobb helyek bérlését . Végül 1892-ben felépült komoly építész által tervezett máig is hatalmasnak tûnô épülete, azaz a mai helyére került . Az elsô sztár tanár, WILLIAM MERIT CHASE rettenetesen népszerû volt A törökösen, a kor mûvészdivatja szerint pasának öltözött Chase nemcsak népszerû volt de ô volt a felelôs a haladásért . Mint festô, Szinyeivel mutat kísérteties hasonlóságot. Chase is bôven festett majálisokat , de szabadabban és elegánsabban. Talán ismerték is egymást.
| ||
Chase évtizedekig meghatározta az iskola karakterét , ám a sors velejárója vagy iróniája, hogy 1896-ban konzervatív tanítványa, MCKENYON ''vette át hatalmat''. Chase el is hagyta az iskolát, és egy sajátot alapított . Félô volt hogy távozása az ArtLeague végét is jelenti. Ha valaki rákattint az ArtLeague honlapjára, természetesen többet is megtudhat viszont nekem a haladás kontra konzervativizmus mai változatai fontosabbak. A kezdeti vita az oktatási módszerek körül zajlott . A Chase által képviselt müncheni iskolás Frans Hals követôk (élô modell utáni festészet) voltak a haladók, és a párizsi, racionalista gipsz-minták (halott) utáni rajzolók számítottak konzervatívnak. Ezt képviselte McKenyon. Hol az egyik gyôzött , hol a másik, függetlenül attól, hogy merre tartott a Mûvészet . Hogy mi haladó, s mi a konzervatív, nos ez a 20. századi festészet központi témája lett. Mindez odáig fajult hogy a festészet a mûvészek és mûvészet által saját magát is megszüntette, vagy legalább erre felé is vette az irányt . Ezt ma már minden iskolás gyerek tudja, ha boldogabb nem is lesz tôle. A lényeg az, hogy amíg létezik intézményes festészeti oktatás, addig ezzel az alapvitával számolni kell. Manapság az élô modellrôl való festészet a megfigyelés folyamatos szubjektivitását hívatott elôsegíteni.
| ||
A leggyorsabb megoldás a kész stíluselemekkel érhetô el praktikusan, ami nem olyan fontos dolog, viszont kiváló alkalom arra, hogy háttérbe szoruljon az önkifejezés és a konceptualizálás is. A pszichikus energiák akadálytalan áramlása lenne ebben a vonatkozásban a cél. Természetesen elérhetetlen cél, hiszen az akadály maga a festôvászon vagy rajzlap, melyen ennek az energiának meg kellene jelenni. A két másik nagy akadály a hallgató és a tanár személye, akik gyarló halandók lévén állandóan kompromittálják az energiaáramlást . Mindketten tudják, hogy pusztán jelenlétükkel is rengeteg energiát ''pazarolnak''. A paradoxon olyan mély és alapvetô, hogy kijelenthetjük: feloldhatatlan. Ezt minden iskolás gyerek tudja. Ezzel szemben a másolás, a gipszminták, a perspektíva, az ábrázoló geometria általában, de még az anatómia is, a látványból kiszûrt ideák tisztán verbális-intellektuális megjelenítése, ahol a pszichikus energiák elhanyagolhatóak. A gipszminta ábrázolása a mûvészet és idea történetének, az ábrázoló geometria a matematikának, az anatómia az antropológiának és az orvostudománynak is a területe, így teljes megismerésük és alkalmazásük szintén megoldhatatlan. Tehát itt is csak éltetô paradoxonokról beszélhetünk. Ezt is tudja minden iskolás gyerek. A kettô békésen megférhetne egymással bármilyen korban, harmonikusan egészíthetné ki egymást , de hogy mégsem így van, ez a festészet és a festészeti problémák Achilles-sarka. A paradigmatikus iskolás gyerek még itt sem jön zavarba, így vagy úgy, a festô tehetségétôl függôen, úgyis megoldódik ez a kérdés –, mondja. Igaza is van. Azt is figyelembe kell vennünk , hogy a két ellenpólus a közérdeklôdésre számot tartó festészetben gyakran nem is látható, ilyesfajta vizsgálódásokat a ˜ mûvészeti ˜ élet hamar a padlásra /pincébe küldi porosodni, pláne ha már ott is volt eredetileg. És mégis...
| ||
A most , vagyis 2005-ben sikeres festészet illusztrációk sokasága, amit én, nem szívesen, de az érthetôség kedvéért – premodernnek tekintek. (Valószínûleg a ''poszt-modern'' a leghülyébb elnevezés, amit a mûvészetben valaha is kitaláltak, a premodernt se tartom jónak.) A lényeg, hogy a ma érvényes festészet az 1870-es évekre legjellemzôbb tendenciáira nemcsak hasonlít hanem ugyanaz. Persze 2005-ben is bôven (tömegesen is) akad mûvész, aki nem a festôi problémákban ismeri fel magát , sôt arról hôsiesen lemond, vagy már eleve a kreatív energiák festészeten kívüli befektetésével ér el eredményeket . A komolyságot mégis, számukra is, a festészethez való viszonyuk hivatott biztosítani. Nekem, mint festônek, mégis döntenem kell a limitált lehetôségek között a (halott) fotó másolás vagy az utcai portré, vagy az absztrakt , vagy új realista maradvány festô, vagy process-festô legyek? Az atmoszféra a fontos vagy a lineáris nyelvi humor? A kéjes geometria vagy a direkt pornográfia? Vagy-vagy, is-is, sem-sem. A tanítás sem mindegy. Mint frissen kezdô festô tanárnak elsô kézbôl kell átgondolnom azokat az üdvözítô módszereket amelyek a leendô tanítványaim mûvészi-festôi kibontakozását a lehetô legjobban szolgálják. Például: melyik növendéknek áll jobban a haladás és melyiknek a konzervativizmus, ha képes leszek adott esetben ezt eldönteni. Valamelyik olyan buta lesz, mint egy festô, mások olyan okosak, mint a nukleáris fizikusok. A kettô együtt gyakorlatilag nem létezik. (100 évenként felbukkan valaki, de az statisztikailag elhanyagolható.)
| ||
Az ArtLeague formálódásában érdemes figyelembe venni, hogy a korabeli Párizs, New York vagy München, mint mûvészeti központok még kicsik és könnyen áttekinthetôk voltak. A mûvészek személyesen is ismerték egymást . Csoportok, asztaltársaságok intellektuális erejének, mágneses vonzásának volt döntô jelentôsége. Õk döntötték el, mi is az avantgarde. A listázó, bürokratikus meritokráciának akkor még nem volt hatalma. A kávéházi viták váltak sorsdöntô jelentôségûvé. A viták az iskolákba is beszivárogtak, de hogy miért egyik vagy másik eszme lett mérvadó, ez gyakran a véletlenen múlott Jó lenne, ha pontos tudásunk lenne arról, hogy miért lett fontos egyik vagy másik mûvészeti irányzat Például arra a kérdésre, hogy miért nem Manet vagy Degas, vagy késôbb az impresszionisták újításai kerültek az ArtLeague vitáinak középpontjába, az a válasz, hogy a velük kortárs Leauge-beli tanárok, mint Dewig, Twachman, vagy de Chase sem ismerték ôket személyesen. Miért nem? Ezer oka lehet Saját spekulációm szerint : az amerikai müvészek a modern európai mûvészetet nagy valószínûséggel fôleg Sargenten keresztül értették meg. JOHN SINGER amerikai szülôk gyermekeként Firenzében született , s Münchenben vált ''Frans Hals-istává''. Párizsban lett nagyon sikeres és ugyanott bukott meg, hogy végül Londonban fejezze be ragyogó pályafutását. Szellemes, okos, nagy hatású mûvész volt Ugyanezt Chase-rôl is el lehet mondani. Baigel, egy ma is elô neves mûvészettörténész azt írja róluk, hogy nem értették meg az impresszionizmust és festôizéltek a festészet helyett. Ezt egy korábbi tanulmányomban idéztem. Hülyeség! Ma már jól látom, mennyire festôi festészetet mûveltek. Különösen Sargent festészete, mûvészi személyisége és elképzelései mutatnak túl az impresszionizmuson, és még ma is érvényesek. Az ArtLeauge, ha nem is fektetett hangsúlyt impresszionizmusra, posztimpresszionizmusra, de gyakorlatába belefért , hogy általában meghívták tanítani a legaktuálisabb amerikai mûvészeket Az iskola, és ez Chase érdeme is, kezdettôl fogva a ''haladás'' szolgálatában állt . Chase demokratizmusára jellemzô, hogy eltûrte, hogy saját beosztottja (chief instructor-a) Robert Henry ''fellázadjon''. A történet folytatása, hogy végül mindketten visszakerültek az ArtLeague-be. Az öregedô Chase visszakapta pozícióját s biztos már nem is vitatkozott senkivel. Jóllehet nézetei avíttak voltak, tanítványai sorában mégis ott találjuk például az egyik legmodernebb amerikai modernistát , Georgia O'Keefe-t . A huszadik századi mesterek jelenléte -- Luks, Sloan, Benton (ô lett Chase után a tanszékvezetô mester) – egyértelmûen direkt politikai állásfoglalást is sugall. THOMAS HART- ról még azt is tudni kell, hogy visszaállította a gipsz utáni rajzolást és ez a mai napig érvényes. E sorok írója megfigyelôként részt vehetett az idei (2005) felvételi vizsgákon a Magyar Képzômûvészeti Egyetemen. Az egyik felvételizô nem a Dési Huber szakkörben, hanem a NY-i ArtLeague-ben készült fel a felvételire. Az ott készített tanulmányait bemutatta a zsûrinek. A hatás megrendítô volt. A minuciózusan ábrázolt gipszminták, bentonosan megfestett képek teljesen ''Európa-idegenek voltak'', de az Amerikában nagynak számító, rég halott mester szellemét rendkívüli hûséggel ôrizték meg. Benton idejében a szocialista realizmus már a Szovjetunióban is egyre oldottabb, ''fragonardosabb'' lett. A második világháború után még Monet , Cézanne, Picasso hatása sem volt ritka, bár a ''klasszicizmus'' az iskolákban kötelezô volt. Másoldalról Bentont is megértem, az amerikai klasszicizáló, gipsz-illusztráció-festészet ''közérthetô'' volt , formailag kristályos. Benton tanár kollegája, JOHN SLOAN, aki ''kritikai realistának'' számit , gyakran slendrián fliff-flaff (saját kritika) festészetet mûvelt viszont ô hívta meg George Groszt tanítani. A szocialista, kommunista mozgalmaknak óriási a hatása az amerikai mûvészetre a világháborúk elôtt is, után is. Ezeket a hatásokat az amerikai romantikának tartom, amit a pop tett nevetségessé. (Élete utolsó éveiben Elvis Presley a marxizmust és az opera irodalmát tanulmányozta, a magyar újságírás szeszélye – és erre emlékszem --, hogy azt írták az elhízott sztárról , hogy érzelmi paranoiában szenved, közben csak marxista volt és unta a feleségét .) Az amerikai festészeti-mûvészeti szcéna valójában csak 1980-tól vált piacközpontúvá. Az iskola története arra enged következtetni, hogy a szocialista realizmus egyáltalán nem volt idegen, még a legélesebb zsdanovi változatban sem. Persze ezt ma már nagyon nehéz lenne felkutatni. A Times-beli cikkbôl és az iskola honlapjából is kiérezni az elhallgatást , a ''csúsztatást'', ahogy a modern magyarok mondják. A demokratizmusára büszke ArtLeague egészen a hetvenes évekig nem vesztette el ''balos'' liberalizmusát, a balos liberalizmus lett ''okafogyott'', ahogy ezt itt mondjuk. Az intézmény mai jelentéktelenségének is valószínûleg ez az egyik oka, és nem a konceptualizmus, ahogy azt Holland Cotter írja. Esetleg az unalom? Ez is egy szempont . A 20. század legjelentôsebb mesterei fordultak ott meg de már amikor én láttam, az iskola az elôkészítô rajzszakkörök nívóját sem érte el. Diákokban viszont most sincs hiány. Teljesen rendjén való , hogy a mûvészeti iskolákban ma már sehol a világon nem ''ideologizálnak''. Kínában sem. A mûvészeti ''életben'' mégis furcsa, hogy sehol nem mutatkozik ellenállás a galériák nyilvánvaló sterilizáló hatásával szemben, mint ahogy a jelenlegi kurátori rendszernek az avantgarde köntösében megjelenô, nyilvánvaló bürokratizmusával szemben sem. Se konzervatív, se progresszív. Than again , Why bite the hand what's feeding you? Miért és mi ellen kell ellenállni, ez is jogos kérdés és nincs egyszerû válasz. A ''polgárság álszenteskedésével, konzervativizmusával szemben'' – ez ma már elavult . A yuppik ellen? Miért? Mit vétettek? A politikai hatalmak ellen? Nem ''ez a dolgunk és nem is kevés''. Ugyanakkor nem tartom kizártnak, hogy korunk annyira intelligens és kifinomult , magyarul annyira jól megy minden, hogy nincs is szükség semmiféle vitára, sem ideológiára, sem új ideákra. Mindig is voltak történeti korszakok, amikor a mûvészet megadta magát a Tárgynak (jelen esetben a tárgy-készítésnek). Lehet , hogy a mûvészeti csaták zajai elcsitultak. A mai nyugodtabb atmoszférában (még egyszerûségében is) bonyolult , hosszú távú dolgokat lehet majd megvalósítani. Gyönyörû múzeumok épülnek mindenütt NY-ban gyönyörû iskolák (Lásd Pratt Institute). Képzett magabiztos mûvészekre szükség van, fôleg olyanokra, akik csinos fejüket nem törik gyötrôen megoldhatatlan kérdéseken. Igen, a mai mûvészet demokratikus és szabad. Minden van!
| ||
Végezetül hadd másoljam ide az Art Students League honlapjáról egy jelenlegi mûvésztanár, Stephen Greene vallomását ''I remember seeing Edwin Dickinson, a truly dignified man... the day he handed in his resignation and saying as he walked out '' Now , I'm going home to weep''. Kínos , hogy így kell befejeznem ezt a kis tanulmányt de fogalmam sincs, ki is ez a Stephen Greene vagy szeretett tanára, Edwin Dickinson, s ez utóbbi miért mondott fel, és aztán miért ment haza sírni. |
