|
|
|
Cserba Júlia: Magyarországon sokak számára meglepetést okoztál legutóbbi idôkben készült képeiddel. Bár a hetvenes évek elején Te is festettél
hiperrealista képeket és a fotóval is komolyan foglalkoztál, a köztudatban
mégis az ellipszisek, az arc nélküli fejek festôjeként lettél elkönyvelve. A kilencvenes években sokan fordultak újra a valósághû ábrázolás felé. Nálad mi
okozta a festészetedben bekövetkezett változást?
Birkás Ákos: Ugyanaz, mint másoknál. Megváltozott a világ. Hogyan lehetett erre reagálni? A kilencvenes évek második felében újra egy halom kérdés zúdult a nyakamba. Egyáltalán: reakcióképes a mûvészet? Milyen lehetôségei vannak egy mûvésznek hatvanéves kora körül? Mit szabad neki és mit nem? És miért nem? Mennyire változott meg a világgal maga az ember is, és hogyan értelmezhetô ez a változás? Lehet-e ilyen kérdésekre elvi válaszokat találni? Vagy csak álláspontok lehetségesek? Ezek a kérdések végsô soron mind arra vonatkoztak, hogyan változtathatnék a munkámon.
| ||
Elôször megpróbáltam az absztrakt , ovális képeket áthangolni. Agresszív, popos, dekoratív képek lettek. Látnom kellett , hogy ez a változtatás nem fér már bele a régi koncepcióba, mert a képek valahogy önmaguk ellen fordulnak. Viszont közben egyre jobban érdekelt és elbûvölt a realista ábrázolás különbözô mindennapi formáinak a vitalitása, a reklámé, a mozié, a képregényé, stb. Bízni kezdtem abban a gondolatban, hogy egy elvi, ''koncept'' döntéssel kiválthatnám a képeimen az absztrakt gesztusszövetet az ''igazi'' arcokkal. Akkor, három év alatt kb. húsz ilyen képet festettem: két egymást kiegészítô részbôl állnak ezek is, de két különbözô személy fél-fél arca egészíti ki egymást . Amikor nekiláttam, nem igazán tudtam, mi jön ki belôle. Cs.J.: Nem féltél a fogadtatástól? B.Á.: Akkor Münchenben éltem, a Galerie Albrechttel dolgoztam együtt a galériás asszony napról napra követte, mit gondolok és csinálok, nagyon lelkes volt , igazi együttmûködés volt Az elsô képet rögtön becipeltük, és ki is akasztottuk a galériában, még meg sem száradt. De hamarosan annyira megváltozott a véleménye a rovásomra, hogy teljesen megszûnt minden kapcsolatunk, ami ugyancsak drasztikus következmény. Szóval volt elutasító visszajelzés bôven, amit megint meg kellett tanulni elviselni. De egyrészt magam is láttam, hogy a képeim elég idegesítôek, másrészt ez a légkör még mindig jobb volt mint a régebbi képekkel szembeni tiszteletteljes unalom. Aztán Friderike Kitschen 2001-ben meghívott egy kiállításra az ulmi Kunstvereinbe, hogy együtt mutassam be az utolsó absztrakt képeket az újakkal, és írjak is róluk. Azt hiszem, életem legfurcsább kiállítása lett . Megtestesített ugyan egy különleges álláspontot , amelyet azonban nem lehetett megragadni, mert az, hogy úgy mondjam, a képek között vadul ugrált ide-oda. Azóta sokat változtattam a festményeimen. Így egészen más képtér alakult ki, egy narratív tér, és ezzel egy teljesen más kommunikációs stratégia. Nem csak több emberalakot , de bizonyos értelemben cselekményeket is ábrázolnak a képeim, és kimondottan politikai jellegû konnotációkkal is szeretnék dolgozni. Bár többnyire az absztraktról a figurálisra váltás miértje felôl kérdeznek, visszatekintve lényegesebbeknek érzem az utána következô változtatásokat .
| ||
Cs.J.: A figurális festészet visszatérését te megújulásként vagy visszafordulásként ítéled meg? B.Á.: A figurális festészet csak egy nyelvezet , egy lehetôség. Ha azt mondják triviális, tiltakoznom kell -- de azért nem túl hevesen. Mert igen, valami B-kategóriás tényleg van a figurális festészetben. Na és? Az a kérdés, hogy tud-e az ember ezzel a B-kategóriássággal valamit kezdeni. Más szóval: eliter figurális festészet ma nemigen létezik. És talán ez a sansz. Vajon mennyire kell magunkra nézve kötelezônek tartani a múlt század esztétikai és mûvészettörténeti konstrukcióit , ha úgy tûnik, hogy Lucian Freud üzenete ma sokkal erôteljesebb, mint például Picassóé? Szóval én nem látok sem megújulást , sem visszafordulást. Ha van valami bajom ezzel a mai figurális festészettel, akkor az az, hogy már túl sok van belôle... Nagyon széles lett a mezôny. A mûvészek nagy része csak kényelembôl figurális festô, akik nem mozdulnak ki a betanult konzervatív akadémiai állapotból. Mások a hetvenes évek fotó- és hiperrealizmusát másolják, vagy valamelyik másik, hatásos, régi ''realizmust''. Ezek mind nem érdekelnek. Viszont sok olyan fiatal festô van, aki tényleg a nemzedékének megfelelô nézôpontot keresi, generációja attitûdjeit akarja megfogalmazni. Ezek az érdekesek. Ha jó iskolába jártak, a képzés során különféle ''nyelveket'' tanultak meg, a videózástól az absztrakt festésen és graffitin át az interneten kialakítható mûvészi konceptekig mindent. Én nem csodálkozom azon, ha közülük egyesek felfedezik maguknak a figurális festést , ha számukra ez látszik a legalkalmasabbnak, hogy pontosan elmondják magukról, kicsodák. Ezzel egyúttal némileg kiszállhatnak az eliter mûvészet kényszerpályás világából, és ezért a kis szabadságért a közönség is hálás. Egyébként , egy egészen más konstellációban, de szintén nagy élvezettel, magam is átélek valamennyit ebbôl a szabadságból.
| ||
Cs.J.: De ez ugye nem jelenti korábbi korszakod megtagadását? B.Á.: Miért jelentené? Büszke vagyok a korábbi képekre, jó, hogy megfestette ôket valaki, és hogy én voltam az. De az absztrakt , kissé ezoterikus képeim a Kádár-korszak fába szorult féreg helyzetére kerestek választ : hogyan tudom a helyzet ellenére feltornászni magam az áhított ''egyetemes emberi'' szintjére, ahonnan már nem látszik a vasfüggöny. Az a szorult helyzet megszûnt és úgy érzem, ha folytatnám a régi képek festését ma már csak egy felfújt , öncélú én-képet produkálnék. Látok néha ilyen felfúvódást egyes idôsödô mûvésztársaimnál, ezt én inkább el szeretném kerülni. Másrészt a figurális festészet ''ügy'', aminek a nevében valamit meg kéne tagadni, nem létezik. Luc Tuymansnak több köze van Jenny Holzer- hez, mint Munkácsy Mihályhoz. Cs.J.: Az nyilvánvaló, hogy a festészetet befolyásolja az adott kor. De vajon a mûvészet képes-e hatni a saját korára? Erdély Miklós mondta egyszer, hogy mûvészet az, aminek nincs feladata. B.Á.: Jellemzô, hogy ezt egy olyan karizmatikus személyiség nyilatkoztatta ki, aki évtizedeken át sikeresen szuggerálta az ifjúságnak, hogy mi a mûvészet feladata. Cs.J.: És ma? B.Á.: Feladat? Ez talán kissé iskolásan hangzik. Kíváncsi lennék, ki az és mit képzel magáról, aki ma kijelentené: ''a mûvészet feladata ez és ez!'' Életszerûbb ma szerepekrôl és az ezekkel kapcsolatos stratégiákról beszélni.
| ||
Cs.J.: Magyarországon a hatvanas-hetvenes években fellelhetô egy bizonyos politikai állásfoglalás. Van-e a mai magyar mûvészetben is politikai problémafeldolgozás (és itt elsôsorban a közvetlen magyar politikára gondolok)? B.Á.: Ez a kérdés engem is érdekel. Hazatérve azt látom, hogy ez a társadalom tele van feszültséggel, de a képzômûvészek ezzel nem foglalkoznak. Viszont szenvednek a mûvészet elszigeteltségétôl, mert a szûk bennfentes körökön túl senkit sem érint amit csinálnak. Szerintem, ha azzal foglalkoznának, ami az emberek csôrét piszkálja, több érdeklôdés lenne; itthon a közönség részérôl, de külföldön a kurátorok részérôl is. Úgy érzem, hogy a magyar képzômûvészek nagyon szerények, ami a szerepükrôl és a stratégiáikról való elképzeléseiket illeti. A mai mûvészet ''nemzetközi'' nyelvezete rengeteg lehetôséget kínál társadalmi problémák kezelésére, sôt , legesleginkább erre kínál. De azt , hogy mirôl érdemes beszélni, azt inkább magunknak kéne kitalálni. Lehet hogy a társadalmi érdeklôdés politikai érdeklôdést is jelent , csakhogy akkor a mûvészetnek újra kellene fogalmaznia, hogy mi a politika. Még jobb lenne úgy rákérdezni, hogy arra ne lehessen a szokásos klisékkel válaszolni. Vagy ha a politika nálunk az identitás kérdésével van összekapcsolva, akkor az identitás kérdését kell másképp felvetni. Vagy ha az identitás ügyében mindenki a múltban kutat , akkor talán nem árt az identitásképzô jövôkép kérdését is felvetni, amivel szinte senki sem foglalkozik. Ezzel kapcsolatban nálunk a pozitív és a negatív világkép öngerjesztô determinációinak kérdése lenne érdekes... Magánemberként felteszünk magunknak ilyen kérdéseket , de mûvészként nem. Cs.J.: Éppen ezért merült fel bennem, hogy mindez megjelenik-e a magyar képzômûvészetben? B.Á.: Vannak nálunk szociális érzékenységgel dolgozó mûvészek, St . Auby Tamás, Erhardt Miklós, El-Hassan Róza, Sugár János és sokan mások. Az ô munkáik mind nagyon érdekesek és fontosak. De egyelôre nem látszik úgy, hogy beindítanák azokat az erôket amikkel a nagyobb közönséget el lehetne érni. Én magam az úgynevezett 68-as generációhoz tartozom, a nézeteimen talán tudok még csiszolni, de a reflexeim már nem fognak megváltozni. Mintha a mûvészet tánclépései meggátolnának minket abban, hogy odamenjünk az emberekhez és beszélni kezdjünk velük. Szerintem a legfiatalabbaknak lenne esélyük arra, hogy elfogulatlanul és erôlködés nélkül fogalmazzanak meg más, jobb megközelítéseket . A mûvészeti tanulmányaik keretében, például egy igényes posztgraduális képzés során sok minden tisztázódhatna számukra, ha lehetôséget kapnak a csoportos munkára, a közös gondolkodásra. A közös gondolkodásra nagy szükség lenne, mert azt hiszem, ilyen kérdéseket nehéz egyedül újragondolni. Lehet hogy ez a társadalmi érzékenységû mûvészet nem elsôsorban festészeti feladat , egy jó festô ugyanis túl sokat van egyedül a mûteremben. Valami azért szól a festészet mellett is: hagyományos elfogadottsága akár elônnyé is válhat . Talán könnyebb vele megszólítani az embereket Pontosabban: ki kellene próbálni, mire jó a festészet a maga aurájával, és mire jó más, közvetlenebb médium, amelyet a közönség esetleg nem is tekint mûvészetnek.
| ||
|
|
||
|
|
