|
Stepanovic Tijana |
|
Szeretném már az elején leszögezni: bárki bármit is mond, a KOGART Friss
Európa címû kiállítására érdemes volt ellátogatni. Én például két katarzist is
begyûjtöttem, igaz, az egyik nem kifejezetten képzômûvészeti jellegû volt .
Na de ne szaladjunk ennyire elôre, fussuk le elôbb a kötelezô köröket : a
Kogart második alkalommal rendezte meg friss diplomás mûvészek munkáiból összeállított tárlatát , melyre idén nemcsak magyar, de cseh, szlovák,
lengyel, osztrák és francia mûvészeket is meghívtak*. Minden országból
hármat-hármat nehogy felmerülhessen a részrehajlás vádja, lényeg, hogy
politikailag korrektek maradjunk. Ráadás csak magyar mûvészekbôl volt ,
talán több is a kelleténél.
A kiállított munkák szelekciójának vezérfonala, ahogy azt a kurátori méltatás állítja, a társadalmi elkötelezettség ''különféle mértékû megnyilvánulása'' volt A ''különféle mérték'' sok mindent takarhat , elegáns maszatolás, ahogyan azt már megszoktuk a hazai szcénában. A sok elkoptatott módosítószó között jól elvész a gyerek ... Ezen a kiállításon egyébként egy tízes skálán mondjuk 0-tól 4-ig sorolnám be a legtöbb munka társadalmi elkötelezettségének mértékét , de hát ismerjük el, szemantikailag ez is belefér a ''különféle mérték'' kategóriába, nem érheti szó a Kogart Ház elejét. Számok és számegyenesek felôl közelíteni a mûvészethez persze több mint szentségtörés, de én azért mégsem bírtam ki, hogy ne számoljam ki a Friss Európa katarzis-együtthatóját is: nekem 0,036 lett azaz körülbelül 3,6%. Katarzisok száma osztva a kiállított munkák számával. Igen, én is érzem, mennyire szomorú, hogy a kiállítás megtekintése után ez tûnt gyakorlatilag az egyetlen érdekes gondolatnak, amit a földalattin ízlelgetni tudtam... Az, hogy ''gyakorlatilag az egyetlen'', azonban nem jelenti azt , hogy valóban az egyetlen: figyeljék a tollamat , mert én is csalok! Itt van például az egyes számú katarzisom, Henriett , az ún. ''értékesítési asszisztens''. A pénztáros szó ugyanis nem illene a Kogart finom berendezéséhez. Henriett a legkedvesebb értékesítési asszisztens (gyorsan tanulok ...), akivel eddig múzeumban találkoztam, sugárzik belôle az az energia, aminek jó esetben a mûvekbôl kellene... De ez így nem ér. Amikor látogatásom végén csillogó szemekkel megkérdezte, hogy tetszettek-e a munkák, kérlelhetetlen kritikusi objektivitásom darabjaira hullott ... ''Hát , volt olyan is'' – suttogtam zavart mosollyal, hálát adva a kifejezés homályos értelméért , mert végül is nem hazudtam: tényleg volt. Az egy darab is számít , nem?! A dolog pikantériája, hogy a legfrissebb európai munka egy japán származású mûvészé, a már öt éve Grenoble-ban tanuló HIKARU MIYAKAWÁé, még szerencse, hogy Franciaország nemzetállam, így kicsit kevésbé kínos az ügy... Hikaru munkája tulajdonképpen nem más, mint C.G. Jung szinkronicitás-elméletének gyakorlati megvalósítása, amennyiben két látszólag egymással kauzálisan nem összefüggô esemény (egy pszichikus és egy pszichofiziológiai) között feltételez és mutat ki közvetlen kapcsolatot , a jungi terminológiával élve ''értelemszerû koincidenciát''. A kísérlet lényege, hogy a mûvész napokon át hihetetlen és csodálatraméltó aprólékossággal, odafigyeléssel rajzol egy virágot , mely ennek a figyelemnek, szellemi kapcsolatnak a hatására jóval tovább marad friss, mint azok a virágok, melyeket nem rajzol le. (A dolog egyébként valóban mûködik, bárki kipróbálhatja, aki egyszerre ültet el két babcsírát , majd heteken át csak az egyikre gondol pozitívan, szeretettel: a magam részérôl megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez a babcsíra másfél hét után kétszer akkorára nôtt mint a másik.) Az installációnak része az a két virág is, mely a mûvész ''modelljéül'' szolgált . Borzongató érzés fogja el az embert a tusrajzok eleganciájának láttán, miközben a leheletfinom vonások ezrei a tárggyal szemben tanúsított végtelen odaadásról, a szubjektum alárendelésérôl vallanak, olyanról, amelyet európaiként talán kevéssé értünk, de annál inkább tisztelhetünk. Az elképzelés olyan organikus világszemléletet tükröz, melyben minden apró részlet hierarchikus elrendezés nélkül kapcsolódik össze egy nagyobb egységben, és ezt az egységet megtapasztalni igazán kivételes – katartikus – pillanat.
| ||
Mindazonáltal a munka több sebbôl vérzik. Jungnak például nem volt szinkronicitás-elmélete, azt a néhány kósza gondolatot legalábbis nem nevezném elméletnek, amit a témában leírt. Továbbá, ha már explicite ki van mondva, hogy egy pszichológiai elméletet demonstrálunk, akkor a szkeptikus látogatóban felmerül a kérdés: na de akkor hol van a ''kontrollcsoport''? Hol vannak azok a szerencsétlen virágok, melyekkel nem létesített szellemi kapcsolatot a mûvész, és ezért bánatukban elfonnyadtak? De ne legyünk ennyire szigorúak, végtére is nem egy tudományos kísérletrôl van szó, de akkor sem tagadhatom le csalódottságomat: én történetesen az utolsó napokban látogattam el a kiállításra, és addigra bizony már nem volt túl meggyôzô a kiállított virágok frissessége... Mindezen kifogások azonban eltörpülnek a munka legnagyobb tévedése mellett , mely egyértelmûen megmutatja, hogy a mûvésznek nem sikerült megértenie saját munkája lényegét . Ez pedig a mû címe: Hatalom a virág felett. Leírhatatlan az a csalódottság, melyet a cím elolvasása után éreztem. Miféle hatalomról beszélünk, hogyan képes valaki ennyire félreérteni azt , amit csinál? A lényeg éppen az, hogy olyan organikus egységet hoz – hozna – játékba a mûvész, melyben mindenféle hierarchia felszámolódik, ahol a virág épp olyan erôs hatással van rá, mint ô a virágra, de ez a hatás nagyon messze áll attól, amit hatalomnak nevezünk. Az a fajta individuális önteltség villan itt elô, mely néhány pillanattal korábban teljesen felszámolódni látszott és éppen ettôl lett (vagy lett volna) annyira erôs ez a munka. Sajnálatos módon az alkotásnak ezt a téves értelmezését erôsíti a kiállítás elrendezése is, hogy miért , arról késôbb. Mindazonáltal van egy meglehetôsen erôs gyanúm a címmel kapcsolatban, valami hasonló, mint amit Nemes Nagy Ágnes írt le József Attila Születésnapomra címû verse kapcsán. Hogy tudniillik az egész vers ötlete egyetlen szójátékból született , ami nagyon megtetszett a költônek: tanítani, és aztán erre építette rá az egész alkotást . Hikaru munkájának eredeti címe: Power over Flower. Ilyen egyszerûen tesz szert a nyelv hatalomra – és most valódi hatalomról beszélünk – a szubjektum felett... Hikaru alkotása azonban minden problematikusságával együtt – vagy éppen azok miatt – kétségen felül a legkiemelkedôbb munka a kiállításon.
| ||
A kiállítás kurátora, IVÁNYI BRIGITTA minden kiállításán jól érezhetô az a nagyon is támogatandó erôfeszítés, hogy a munkákat úgy rendezze el, hogy azok párbeszédbe léphessenek kölcsönösen átértelmezzék egymást – és ez sok esetben sikerül is neki. Hikaru munkáját azonban úgy tûnik , ô is félreértette, amennyiben MARTIN SEDLAKé és MARÓTI DÉNESé között helyezte el azt , melyek Hikaru munkáját a ''befolyásolás mint hatalom'' értelmezési irány felé viszik el – különösen igaz ez Maróti nagyon eredeti címmel rendelkezô grafikájára, a TV-re. Az értelmezô szövegbôl megtudhatjuk , hogy Maróti azt szeretné velünk közölni, hogy ''mennyire túlterhelô és egyben kaotikus a TV vizuális inváziója''. Köszönjük szépen. Erre a rendkívül újszerû problémára – amit médiakutatók agenda settingnek hívnak már egy jó ideje – például olyan enigmatikus eszközökkel hívja fel a figyelmet mint a grafikára firkantott kérdés: '' Ki dönti el, hogy minek van hírértéke? '' Olyan kedves, amikor ekkora elánnal dönget valaki tágra nyitott kapukat , már-már szívfacsaró érzés fog el: miért nem szólt neki senki, hogy elôbb olvasson egy kis szakirodalmat . De olvassuk csak tovább Maróti önmarcangolását : '' Nem tudom eldönteni, hogy bele merjem-e írni a saját gondolataimat , amelyek inkább érzelmi alapúak vagy hagyjam ... Már ez is, amit leírtam a saját magam gondolata, és érzelmi alapú. Tehát akkor most folytassam, vagy ne folytassam ...'' Segítek : Ne! Kérlek ne... A pubertáskori tépelôdés szintjén marad TÖTTÖS KATA is, de nála legalább a kivitelezés elfogadható. Tulajdonképpen egy metagiccsrôl van szó: a giccs saját eszközeinek eltúlzott alkalmazásával való kigúnyolásáról. Arról viszont , hogy mi az, hogy ''metszô fricska'', azért szívesen elvitatkoznék a kísérôszövegek írójával, mert ez azért messze áll attól. Fecseg a felszín, hallgat a mély, így a mû címe. Csak az a baj, hogy ebben a munkában túlságosan is mélyen hallgat ...
| ||
A kiállított munkák a koncepció szerint két nagyobb csoportra oszthatóak, ezek közül az egyik a városi környezet ''szociálisan érzékeny'' bemutatása. Ide sorolható többek között GERMÁN GYÖRGY Budapest sorozata, mellyel kapcsolatban a kísérôszöveg kivételesen telibe talált : Germán ''mintha átlagot vont volna és összesûrítette volna tipikus homlokzattá'' Budapest jellegzetes bérházait , úgy, hogy a képeknek ''egyszerre legyen... figurális és absztrakt olvasata.'' Izgalmas kísérlet, mely valódi vizuális és szellemi élményt jelent , fôleg a többi hasonló témájú alkotás mellett . VARGA ESZTER szintén a város absztrahálásával foglalkozik felülnézetbôl megkomponált , finom szín- és anyaghasználattal kivitelezett fiktív várostérképében, mely valahogyan mégsem tûnik eléggé eredeti – friss – alkotásnak. NÉMETH JÓZSEF Makulái is egészen érdekesek, az organikus és geometrikus formarend ütközik bennük a mûvész szerint , és ennyiben nagyon üdvözlendô, hogy Germán György, valamint a figuratív és nonfiguratív elemeket ötvözô francia DAVID LEFEBVRE festményei mellé kerültek: a három mûvész munkái között érezhetô a kölcsönhatás és a párbeszéd, de ebbôl mindenképp Németh profitál a legkevesebbet.
| ||
A. KIRÁLY ANDRÁS kiállított munkája egy nagyobb projekt része, mely során a mûvész egy XI. kerületi lakótelep tûzfalán helyezte el négyzet alakú képeit , melyek a lakótelepi életforma szûkösségét jelenítik meg. Az ötlet kiváló, a kivitelezés kevésbé, a mûvész saját munkájával kialakított viszonya viszont egyenesen kritikán aluli. ''Ezek a képek ironikus hangvételûek, ezért fölszabadítóan hatnak a nézôre...'' Ezek a képek lehet , hogy ironikusak, de hogy nem hatnak fölszabadítóan, az egészen biztos, fôleg nem akkor, ha ilyen explicit utasításokat kap az ember, hogy mit kell éreznie – azt hadd döntsem el én. ''...a lakótelep egy látványossággal gazdagodik, egyedi képzômûvészeti kiállítás helyszínévé válik, mely látogatókat vonzhat , s ezáltal a lakótelep nyitottabbá válik a világ számára, megszûnik az oly jellemzô bezártsága.'' Nem tudom, hogy a végtelen – és ez esetben indokolatlan – mûvészi önteltség vagy a realitásoktól elrugaszkodott optimizmus szól-e a sorokból, de az biztos, hogy egy diskurzuselemzô csak úgy lubickolna Király sorainak elemzésekor, aki viszont bizonyára kiváló PR szakember lenne. És amennyiben a mûvész saját (a plakát mellé elhelyezett) szövegére kénytelen vagyok a mû részeként tekinteni, úgy a Kogartban kiállított alkotást – az eredeti projekttôl akár teljesen függetlenül – nem tudom nem egy újabb félreértésként értékelni.
| ||
Felteszem, hogy a mûalkotásoknak ebbe, a városi környezetre reflektáló csoportjába tartozik ANTAL BALÁZS hatalmas pop-up könyve, mely szellemileg ugyan nem túl izgalmas, de legalább vicces, továbbá BATYKÓ RÓBERT graffiti munkái, melyeket a kísérôszöveg festészeti kísérleteknek nevez, nagyon helyesen, már amennyiben a kifejezést elsôdleges jelentésében értjük. Az ember megpróbálja, de valahogy mégsem jön össze a dolog. A városi környezet tematikába erôltethetôek MATTHIAS BAUMGARTNER és MOLNÁR LÁSZLÓ SIMON felháborítóan igénytelen és szellemtelen festményei is, melyek egy átlagos egyetemi felvételin sem csusszannának át, SZÖRÉNYI BEATRIX rendkívül ügyetlenül installált alkotása és talán DABI ISTVÁN vidója is, melyben csakis a szöveg érdekes – az egyetlen dolog, amit nem Dabi talált ki. Hanem Gombrowicz. Üdítô színfolt viszont NOBUHIKO NUMAZAKInak a japán(!) és európai vizuális nyelvet ötvözô sorozata, mely azonban részben már átvezet minket a kiállítás másik nagy tematikai csomópontjához, a társadalomkritkához.
| ||
A társadalomkritikai blokk legemlékezetesebb alkotása vitán felül TOMASZ MRÓZ munkája, az Egyre több, melyrôl elsô pillantásra teljesen világos, hogy csakis lengyel mûvész alkothatta. Mróz brutális húsdarálói, a hatalmas, groteszk emberalakok a fogyasztói társadalom kritikájaként futószalagon küldik a nyers húst földön fekvô meztelen társuk remegô szájába. Mróz néha egy-egy performansz keretében maga is beszáll a húsdarálásba, ezekrôl az alkalmakról videódokumentáció készül, melyet a magyar közönség is láthat – ha épp szerencséje van, és mûködik a dvd-lejátszó. Az azonban, hogy egy alkotás – brutalitása miatt – ennyire megragad az emberben, nyilván nem jelenti egyben azt is, hogy a munka mûvészi szempontból produktív. Ezek azok az alkotások, melyek legtöbbször megragadnak a primér hatáskeltés szintjén, mely azonban annyira erôs, hogy elfedi a mögötte tátongó ürességet. Ugyanakkor mindenképp Mróz javára írandó, hogy a brutalitás mellett a humor is megjelenik nála, egy nem is olyan apró, szôrôs patkány formájában, mely lehetne szimplán csak gusztustalan, de ehelyett annyira vicces és groteszk, hogy megmenti az egész munkát felülírva annak túlságosan is patetikus értelmezési lehetôségét . Nem igazán szerencsés azonban, hogy Mróz alkotása a legelsô, mellyel a látogató találkozik a kiállításon, mivel a többi munka visszafogottabb – vagy finomabb – nyelve nehezebben jut el a látogató átmenetileg deszenzualizált érzékeihez. De talán nem ez az egyetlen oka annak, hogy TOMASZ PARTYKA és VEREBICS KATALIN festményei, vagy SZABÓ NORBERT érezhetôen kimódolt installációja – melyek a húsdarálók közvetlen szomszédságában találhatóak – némák maradnak. Hanem az, hogy nincs mit mondaniuk.
| ||
Nem így a szlovák ALENA TIMKOVICOVÁnak, aki cukros vízbe áztatott csipkefüggönybôl készítette el azt a szobabelsôt , mely "A tetszetôsség" címet viseli, és amely nyilvánvalóan egyáltalán nem tetszetôs, sôt , de mivel annyira emlékeztet egy átlagos nagyszülôi otthonra, valahogy mégis átszövi a melankólia. A melankolikus irónia. Éppen olyan finom ez a munka, mint az anyag, amit használ, és mégis legalább annyira erôs kritikával él a fogyasztói társadalommal szemben, mint Mróz. Timkovicova mellett további személyes kedvencem a lengyel KRZYSZTOF LUKOMSKI "Minden rendben, amikor elkészültem a papírmunkával" címû installációja, mely az irónia finomabb húrjait pendíti meg, mint honfitársa. A nyugati társadalom gazdaságilag produktív nyakkendôszorgalma konfrontálódik a látszólag haszontalan mûvészi kontemplációval, s talán felesleges hangsúlyozni, hogy melyik oldalra billen a mérleg nyelve. A sok kis papírhajó úgy ringatózik a kiállítótér képzeletbeli víztükrén, hogy a látogató legszívesebben leülne a partra, és órákig csak bámulná, hogyan fecseg a felszín és hallgat a mély. Nem pont úgy, mint Töttös Kata munkájában.
| ||
Néhány alkotás nem illik bele egyik tematikai blokkba sem. Ilyen például NIKOLA HANSLIK munkája, mely annyiban rokonítható Lukomskiéval, hogy itt is a gazdasági és mûvészi érték konfliktusa tematizálódik, igaz, jóval explicitebb formában. Hanslik különlegesen érzékeny fotói olyan helyszíneket ábrázolnak , melyeken ellopott mûtárgyakat rejtegettek – olyan híres alkotásokat , melyekre feltehetôen nem eszmei értékük miatt vetettek szemet a mûkincsrablók. A fotók alatt kis ''múzeumi'' fémtáblákon olvashatjuk , hogy éppen melyik festmény átmeneti otthonát látjuk. A szervezôk magyarul is mellékelték a mûtárgyak címeinek listáját például: Impresszió, napfelkelte. Jó lenne belátni, hogy egy festmény címének fordítása nem egészen úgy mûködik mint mondjuk egy szépirodalmi mûé. A képzômûvészeti és múzeumi hagyomány szolgál a cseh LUKAS BERTA 1:1 címû videójának alapjául is, melyben Mona Lisa arca változik át különbözô típusú mai sztárok arcává, úgy is mint E.T., II. János Pál vagy Diana hercegnô. A morfolódás során akárhogy próbáljuk elkapni azt a pillanatot amikor valóban Mona Lisa arcát látjuk – úgy, ahogyan azt da Vinci megfestette –, soha nem lehetünk benne biztosak , hogy vizuálisan mikor azonos a kép az eredetivel. Valójában legtöbbünknek csak nagyon nagyvonalú emlékei vagy elképzelései vannak arról, milyen is ez a képzômûvészeti kánonunkba oly biztosan bebetonozott ''alapmû''. Eredeti és másolat valóság és számítógép kreálta illúzió, valamint a sztárcsinálás mechanizmusának problematikája feszül a munkában, miközben a videón megjelenô hagyományos múzeumi tér észrevétlenül a virtuális tér metaforájává változik . Mind Hanslik mind Berta munkája egyszerre szellemdús és igényes, ráadásul a kiállításrendezésnek köszönhetôen termékeny kölcsönhatásban értelmezik át egymást olyan jelentésrétegekre reflektálva, mint például mûalkotás és a hozzá tartozó tér egységének kérdése. A kiállított mûvek elrendezése egyébként a legtöbb esetben nagyon találó – egyetlen fent említett félreértés kivételével – és talán ez a kiállítás legnagyobb erénye. Szép metaforája ez annak a kölcsönhatásnak, mely az azonos generációhoz tartozó, de egymást nem feltétlenül ismerô mûvészek között is megfigyelhetô. Olyan koincidencia lenne ez, mint amire Hikaru Miyakawa – pontosabban Jung – is reflektál? Milyen közös tudatalatti mûködik akkor, amikor hirtelen hasonló irányba kezd konvergálni egymás számára ismeretlen emberek figyelme? Vagy ez csupán egy mûtermék lenne? Olyan fiktív konvergálás, mely mindössze a kurátorok megfelelô választásain (és az oda nem illô elemek megfelelô kizárásán) alapul? Bizonyára mindkettô. Ugyanakkor a figyelem fôbb irányvonalainak hasonlósága természetesen nem generál azonos, de még csak hasonló színvonalú mûveket sem. A Friss Európa sajnos feketén-fehéren megmutatja, hogy a magyar mûvészek munkái messze elmaradnak a külföldi alkotások mögött, nemhogy nem frissek, de a legtöbb úgy fonnyadozik, mint Hikaru bánatos virágai. Lehet hogy többet kéne rájuk pozitívan gondolnunk? |
||
|
|
||
|
* Friss. Válogatás a Magyar Képzômûvészeti Egyetemen
2004-ben diplomázott mûvészek legfrissebb munkáiból.
KOGArt Mûvészeti Alapítvány, Budapest 2004. június 29
– augusztus 25. |
